Illemhelytörténelem: a nyilvános, közösségi tértől a fülke magányáig
Ma már teljesen természetes, hogy kimegyünk a mosdóba, és magunkra zárjuk az ajtót. De mindez még a 19. században is teljességgel elképzelhetetlennek tűnt. Európában az 1800-as években terjedt el a fürdőszoba, miután a vizet bevezették a magánlakásokba is. Azelőtt az emberek nyilvános fürdőkbe és illemhelyekre jártak, ahol szórakozhattak és beszélgethettek, miközben mellesleg a kis- és nagydolgukat is elvégezték.
A Bright Side segítségével felidézzük ezeket a letűnt korokat, és a történelmi tények segítségével végigkövethetjük, hogyan fejlődött közösségi térből a lakás legkisebb helyiségévé a fürdőszoba és a vécé, ahova még családtagjainkat sem szívesen engedjük be, ha éppen bent tartózkodunk.
A tisztálkodás mint közügy
Az ókori rómaiaktól a középkorig a férfiak és a nők nyilvános fürdőkbe jártak tisztálkodni. Az állam által fenntartott közfürdők a napi tisztálkodás és a társasági élet többfunkciós színterének számított. A hideg, meleg és forró vizű medencéken kívül tárolóhelyiségeket, tornatermet és könyvtárat is magukba foglaltak. Létezett olyan intézmény, ahol akár 1600 ember is szórakozhatott egyszerre.
A privát szféra fogalmát nem ismerték
A városokban a latrinákat a kertek, termőföldek mellé telepítették. Mivel egyszerre több ember számára alakították ki a nyilvános illemhelyeket, az i. e. 1. században a rómaiak társas tevékenységnek tekintették az ürítést, ami manapság a leginkább privát tevékenységünknek számít, így ez elképzelhetetlen.
Közös lakomákat is rendeztek a fürdőkben
Néhányan ma az elsődleges funkciókon túl beszélgetni vagy a ruhájukat megigazítani is járnak a nyilvános mosdókba. A rómaiak a tisztálkodáson és a vécézésen kívül étkeztek, játszottak és fogat is mostak a fürdőkben, számukra ez teljesen természetesnek számított. Új ismeretségeket kötni is a fürdőkben lehetett a legkönnyebben. Egy tanulmány szerint, amely a régi közfürdők csatornáinak tartalmát elemezte, a rómaiak édességeket, a tenger gyümölcseit valamint szárnyasból, bárányból, marhából, kecskéből, disznóból és szarvasból készült ételeket fogyasztottak a fürdőkben. Kockákkal és érmékkel játszottak, egyesek még kézimunkáztak is közben.
Közös szivacsot használtak
Mivel még nem létezett vécépapír, ezért az ókori rómaiak bot végére erősített tengeri szivaccsal törölték ki a feneküket. A legmeglepőbb, hogy ezek az eszközök is nyilvánosak voltak, amelyet sós vagy ecetes vízben tartottak a következő használatig a latrinák mellett.
A család minden tagja megtalálta a maga szórakozását
A római kortól a középkorig koedukált fürdők működtek, később pedig már családi eseménynek számított fürdőzni menni. Az előkészületek már otthon elkezdődtek, és teljesen megszokott látvány volt, hogy a gyerekek és az apa fehérneműben vonultak az utcán a fürdő felé.
Szabad téren
A középkorban bárki elvégezhette a dolgát az utcán: elegendő volt egy lépcsőfeljárót, hidat vagy bármilyen egyéb nyilvános helyet találni, ha valakire rájött a szükség. A középkor vége felé azonban már egyre inkább odafigyeltek a köztisztaságra és a higiéniára. A hatóságok visszahozták a római korból megismert nyilvános latrinákat, hogy az emberek ne az utcán végezzék el a dolgukat. A legnagyobb latrinákat gyakran a hidakra telepítették, ahonnan egyenesen a folyóba pottyanthattak.
A latrinák borzasztó bűzt árasztottak, főleg nyáron
A középkorban a várkastélyokban már külön lyukas padlós helyiségeket alakítottak ki a külső falba süllyesztve vagy a falhoz építve, amely már hasonlított a mai fülkénkre. A végtermék az épület alján gyűlt össze. A latrinákból közvetlenül a pöcegödörbe vagy a kastély körüli árokba került a trágyalé. A szag különösen nyáron volt orrfacsaró, mert a csöveken keresztül a meleg levegővel visszaszállt a latrinákig.
Kézzel tisztították
A vécék csak fokozatosan terjedtek el a 18. századtól. Még a század közepén is a latrinák használata számított általánosnak, amelyet éjjel takarítottak és ürítettek ki a pöcegödörtisztítók. Ez a szolgáltatás a legjobb városrészekben 24 óránként működött, a szegényebb negyedekben ennél ritkábban jártak.
A szemetet az utcára dobták
Régen a köztisztaság a gazdagok privilégiumának számított. Angolvécé hiányában Edinburgh-ben „Gardyloo!” kiáltással figyelmeztették a ház lakói a járókelőket, hogy pillanatokon belül a nyakukba zúdulhat az éjjeli tartalma az ablakból. A kifejezés a francia „Prenez garde a l’eau!” megfelelője, ami azt jelenti, hogy „vigyázz, jön a víz!” Ez a gyakorlat egészen a 19. századig megmaradt, amíg be nem vezették a szennyvízcsatornát.
A fertőzések melegágya
Miután Európa-szerte a városokban elterjedt a csatornahálózat, exponenciálisan csökkentek a kolerából és a hastífuszból eredő halálozások. Így jöttek rá, hogy a kolerát a szennyezett víz terjesztette. Az első orvos, aki ezt felismerte, dr. John Snow volt, aki térképek alapján beazonosította a fertőzés forrását Londonban: egy ház alatt található szennyvízülepítő egy kútba szivárgott. Snow munkája nem csupán a járványtan egyik első mérföldköve, hanem a nyugati típusú közegészségügyi rendszer kiindulópontja.
Ha pedig kíváncsi vagy, milyen közvécéket telepítettek tavaly Tokióban, olvasd el ezt a cikkünket!
Egy Tik-Tok-felhasználó koronavírus-kihívást akart elterjeszteni azzal, hogy megnyalja a vécédeszkát egy repülőn
4000 dollárt keresett a tettével állítólag.
