Mire jó a kritika?
Sértődött fesztiválrendezők, akik azt vágják a Twitteren a többnapos eseményt közepesre értékelő újságíró fejéhez, hogy nem is járt ott? A BBC-n futó bűnügyi sorozat egyik alkotója szintén megtalálta a The Guardian szerzőjét a közösségi oldalon, ahol rosszindulatúnak és tehetségtelennek titulálta, és nem kellene kritikákat írnia.
Pedig mindketten csak a munkájukat végezték: ő megcsinált egy sorozatot, a kritikus leírta róla a véleményét. De nevezték már alkotók p_csának és sz_rdarabnak is, miután publikálta az értékelését.
A kritika egy másik ember véleménye, szubjektív műfaj. Ez azt is jelenti, hogy tízből kilenc ember nagyon különbözőképpen gondolkodik ugyanarról a műről. Főleg a popkulturális alkotásokról szóló írásoknak elsősorban iránytűként kellene funkcionálniuk: szórakoztatni, informálni és elgondolkodtatni az olvasót.
A kritika egy külön művészeti forma, vagy ahogyan A. O. Scott amerikai újságíró és kultúrkritikus 2016-ban megjelent Better Living Through Criticism (Éljük túl jobban a kritikát) című könyvében fogalmazott: „a kritika a művészet másodszülött ikertestvére”.
Egy ideje a közszereplők elkezdték támadni a kritikusokat, ha olyasmit írtak róluk, amivel nem értettek egyet. Lizzo 2019-ben lemeze egyik kritikusának azt írta csupa nagy betűvel egy azóta törölt posztban a Twitteren, hogy azoknak, akik úgy mondanak véleményt egy lemezről, hogy ők maguk nem zenélnek, munkanélkülinek kellene lenniük. A kifakadása valahol érthető, hiszen senki sem szereti, ha bírálják.
Ugye, nem akarunk elnémítani mindenkit, aki nem ugyanazon a véleményen van, mint mi?
A gyors és átgondolatlan ítélkezés nem újdonság a közösségi média precízen megkonstruált világában. Előfordul azonban, hogy a kritikus tömegnek nem tűnik fel, hogy megfosztják az elnémított személyt a véleménynyilvánítás alapvető jogától.
Kapcsolódó cikk
Ugyanakkor az is kiderült belőle, hogy az énekesnő nincs tisztában a kulturális újságírás és a kritika fogalmával. Nem sárdobálásra találták ki, hanem a rajongók számára, akik elolvashatják, megvitathatják, hatalmas várakozást kelthetnek vagy csalódást okozhatnak a különböző vélemények.
Sztárok és a Streisand-effektus
A kritikus, aki komolyan vette a feladatát, azt írta Lizzóról, hogy tehetséges és a pozitívumokat igyekezett kiemelni. Az előadó mégis olyasmit akart belelátni az írásba, amiről nem szólt a cikk. Valószínűleg a L’ecsóból Anton Ego, a kritikusok minden sztereotípiáját megtestesítő gonosz ételkritikus lebeghetett a szeme előtt, és nem egy olyan szakértő, aki segít a műfajban elhelyezni, az adott műhöz viszonyulni, értelmezni a látottakat-hallottakat.
Armie Hammer megkeseredett fap_inának nevezte a Buzzfeed szerzőjét, amiért azt részletezte, hogyan ragadt bele B-listás szerepekbe a nemrég szexuális erőszakkal vádolt, kegyvesztetté vált színész. Lana Del Rey pedig zokon vette, hogy az amerikai közszolgálati rádió zenei kritikusa kiforratlannak minősítette a szövegeit, és megkérte, hogy ne tekintse többé magát a rajongójának. Az énekesnő tavaly májusban kolléganőinek nézeteit bírálta a feminizmus kapcsán.
Az a közös ezekben az esetekben, hogy a művészek, a hírességek beszólásukkal, ironikus módon a bírálatra irányították a figyelmet – lásd: Streisand-effektus. Ez pedig annyit tesz, hogy az interneten publikált információ cenzúrázására vagy eltávolítására tett kísérlet ellentétes hatást vált ki, és ennek következtében az szélesebb körben ismertté válik. A jelenség nevét Barbra Streisand amerikai művésznőről kapta, aki 2003-ban próbálta eltávolíttatni malibui házának fotóit az internetről, ám ezzel akaratlanul nagyobb nyilvánosságot generált ezeknek.
A kritika rossz példája
Természetesen léteznek olyan kritikák is, amelyek valóban vitatható értékűek. Tavaly Dolly Alderton Ghosts (Szellemek) című kötetéről azt írta a The Irish Times szerzője, hogy „elolvasása kizárólag fájdalmat és csalódást okozott”. Ha a kritika is művészet, akkor ez a rossz példája.
Carey Mulligan a Variety-ben az Ígéretes fiatal nőről megjelent kritikán akadt ki, amiért a filmbeli külsejét szólták le, ami valóban meglehetősen értelmetlen dolog volt a szerző részéről. Ugyanakkor a kritikus lényege, hogy kimondja azt is, ami nem fog tetszeni az érintettnek. Sokan éppen ezért nem is olvassák el, miket írtak a műveikről.
De ha meg nem azt írjuk meg, amit valójában gondolunk, akkor minek is dolgozunk?
– tette fel a kérdést a brit lap szerzője. Majd azzal zárta, hogy a legjobb, amit tehetünk, hogy nem szívjuk mellre a bírálatokat.
A Natalie Portman-Rose McGowan szócsata újabb fejezete: Portman reagált McGowan csípős kritikájára
A Scorsese vs. Marvel-filmek vitája után újabb spontán hollywoodi élőszereplős sorozat kezd kibontakozni.
