Egy összesítő lista nehezen lehet objektív, főleg ha művészeti produktumokról van szó. Minden színháznézőnek merőben eltér az ízlése: van, aki kiöltözve jár az Operettszínházba, van, aki csak klasszikus drámák feldolgozására kíváncsi, és van, aki a pincétől kezdve a padlásig akárhol hajlandó előadást nézni. Én az utóbbi kategóriába tartozom, de az átlagnál többet járok színházba, ráadásul a lehető legkülönbözőbb félékbe. Összesen öt olyan (2018-ban bemutatott) darabot láttam, amelyek annyira belerántottak a saját, kitalált világukba, hogy akármikor újranézném őket. Nézzük a rangsort!
Závada Péter: JE SUIS AMPHITRYON (Trafó, rendező: Geréb Zsófia)
Kevés olyan kortárs dráma van, amiből rögtön jó színpadi adaptációt lehet készíteni. Závada Péter műve azonban megjelenése után pár héttel már testet is öltött a Trafó nagytermében.
A dráma egy mitológiai történetet dolgoz fel, valamint helyez át egy modernebb (de nem mai) térbe és időbe.
A Trafó termébe installált mobil konyhát ábrázoló díszlet egyszerű, de bőven elég ahhoz, hogy átadja a nézőknek, amit kell, egyébként sem a tér a legfontosabb ebben az esetben. A Je suis Amphitryon telis-tele van önreflexióval, a művészetekre, a drámára és a színházra utal benne folyton minden egyes szereplő (főleg a három menád).
Mindenképp érdemes előbb elolvasni a drámát, ha időnk engedi! De nem csak azoknak ajánlanám az előadást, akiket érdekel a művészet, hanem többek közt azoknak is, akiket a gender-téma érdekel. A férfi-női kapcsolatot ilyen izgalmas és elgondolkodtató módon ábrázolva aligha láttam színpadon.
Tóth Krisztina: PIXEL (Ódry Színpad, rendező: Forgács Péter)
Azt hihetné az ember, hogyha a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy vizsgaelőadására megy, „kevesebbet” fog látni, mint egy „neves” színházban. Ez, kérem szépen, tévedés! Mióta színházba járok, minden egyes évben láttam az Ódry Színpadon olyan előadást, ami valamilyen módon meghatározó volt számomra.
A Tóth Krisztina novellafüzéréből a dramaturg, valamint a színészosztály által megformált dráma hihetetlenül jól működött az egyetem egyik feketére mázolt, ablaktalan termében.
A színészhallgatóknak szemmel láthatóan nagy feladat volt folyton más-más szereplőt megtestesíteni, de nem esett nehezükre. Sőt, ami azt illeti, úgy tűnt, még élvezték is ezt a szerepek közti ugrálást. Kihívást jelentett számukra az is, hogy gyakorlatilag díszlet nélkül kellett játszaniuk, csak a testüket és egy-két kelléket használva.
A történetfoszlányok önmagukban is csodálatosak, de a színészosztály tehetsége, energiája és lelkesedése (na, meg az előadást követő közös koccintás velük) az, ami miatt újranézném a Pixelt.
William Shakespeare: A VELENCEI KALMÁR (Ódry Színpad, rendező: Zsótér Sándor)
Az öt legjobb előadás közt ez már a második, amit az Ódry Színpadon láttam? Bizony! Mondtam, igenis érdemes az egyetemet és a hallgatókat figyelemmel kísérni. Főleg akkor, ha Zsótér Sándor rendezi a vizsgaelőadásukat. Ő az a rendező-tanár, aki képes – szó szerint – kizökkenteni a színésznövendékeket a komfortzónájukból és a fekete falak közül. Rendezett már nekik az egyetem kertjében, a folyosón vagy épp az aulában.
A velencei kalmárnak ezúttal az iskolával szembeni menza és maga a Vas utca szolgáltak színpadául.
Shakespeare-dráma lévén kellően kusza a történet, de minden szál, a szereptöbbszörözések ellenére is, teljes mértékben érthető volt a nézők számára. Érdemes az előadás közben a cselekmény mellett a hallgatókra is figyelni: arra, hogy milyen felszabadultan játszanak – egymással és a közönséggel is.
Számomra ebben az előadásban kelt életre az a közhely, hogy a színház maga az élet és vice versa. Zsótér és a színészhallgatók ezt a komplikált, több évszázados történetet helyezték át a leghétköznapibb helyzetekbe, és tarkították a legegyszerűbb eszközökkel.
Carly Wijs: MI ÉS ŐK (Jurányi Ház, rendező: Fehér Balázs Benő)
Bevallom, ezt az előadást nem a „rendes” helyén, kőszínházban láttam, hanem a legelső bemutatóján: a Művészetek Völgye Fesztiválon. Ez volt az ott töltött kilenc napomnak a csúcsa, mindent összevetve. A dráma a 2004-es beszláni túszdrámáról szól, de nem akárhogy: két fogvatartott gyerek szemszögéből látjuk és éljük át a történetet. Lenyűgöző, ahogy a két színész már a beengedéskor gyerekként viselkedik, kapkod, magyaráz stb.
Az egész előadás ritmusa hihetetlenül dinamikus, minden gyorsan és váratlanul történik – ahogy az a valóságban is lehetett.
A temérdek impulzus, ami a nézőket éri – hang- és fényhatások – nem engedi a figyelmet lankadni. Először az előadás legvégén mertem újra hangosan levegőt venni. Sosem éreztem magam ennyire koncentráltnak, kíváncsinak és feszültnek, mint a Mi és ők alatt. Nagyon megindító volt látni, két ártatlan gyermek hogy él meg egy ilyen tragédiát.
Azt a színházat különösen szeretem, ami hatással van a közönségre. Nos, az előadás után a nézők nem kacarászva-beszélgetve távoztak, hanem lehajtott fejjel, mindenki a saját gondolataiba merülve.
Georg Büchner: WOYZECK (Nemzeti Színház, rendező: ifj. Vidnyánszky Attila)
Négy. Ennyiszer láttam a Nemzeti Színház Woyzeckjét, és még mindig nem unom. Erről az előadásról nehéz úgy írni, hogy ne spoilerezzek semmit – de azért megpróbálom.
Aki elmegy megnézni, egy kétórás, iszonyatosan intenzív képsorozatra számítson.
A szemet és az agyat is megdolgoztatja ez az előadás, a néző pedig legszívesebben sírna magán a történeten, és nevetne azon, ahogy az elénk tárul. Ez a bipolaritás jellemző az előadás minden szegmensére, az egész az ellentétekre épül, valamint arra az eszement világra, amiben élünk. Biztos vagyok benne, hogy minden korosztály talál olyan részt a Woyzeckben, ami neki tetszik, vagy amivel azonosulni tud.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy teljes egészében az előadást létrehozó Sztalker Csoport korosztályának (~20-28 év) szól: az ő problémáikat boncolgatja és az ő szemszögükből látható világot teszi színpadra.
Végszó
Ha csak szórakozásból is, de érdemes színházba járni! A felsorolt előadások mindegyike ugyanakkor elgondolkodtatja a nézőt – ha akarja, ha nem. Azt azonban muszáj megemlítenem, hogy az általam felsoroltak egytől egyig valamilyen szinten fiatal művészek alkotásai. Ezzel nem minősíteni szándékozom a régebbi generációt, inkább felhívnám a figyelmet a pályájukat mostanában kezdő alkotókra. Ha tehetitek, olvassatok kortárs költőket-írókat (például Závada Pétert), nézzetek pályakezdő rendezőket (például Fehér Balázs Benőt vagy ifj. Vidnyánszky Attilát), valamint kövessétek figyelemmel a színészhallgatókat! Számomra 2018-ban ők voltak a legjobbak, minden téren.