A luxusfegyelmi bejárása

– Ezt a zárkát én már lestoppoltam – simította rá Magyar Péter a Tisza-logós matricát a hetes számú lakóegység acélajtajára. – Ez az állami vagyonkezelő mintaprojektje, és miniszterelnökként fenntartom a jogot, hogy személyesen felügyeljem a benne zajló átláthatósági folyamatokat. Ideális a wifi-lefedettség, és nem látnak be a folyosóról.

– Már megbocsáss, Péter, de a méltányosság elve alapján a korelnököt illeti a választás – lépett be mellé Orbán Viktor a szűk, de makulátlanul fehér helyiségbe. – Különben is, nézd meg a mosdót. Hát milyen csaptelep ez? Hol a perlátor? Ha az ember leöblít egy zsíros bicskát, azonnal telefröcsköli az egész tükröt. Amatőr munka.

Áron félrelökte őket az ajtóban, beugrott a zárka közepére, és azonnal felugrott a rozsdamentes acél zuhanyfüggönytartóra, hogy megkezdje a húzódzkodást.

– Recseg! – lihegte felhúzott térdekkel. – Százhúsz kiló a tesztsúly, és máris nyeklik az anker! Ki tervezi ezeket a cellákat? Valami vegán bölcsész? Ide acélgerenda kell, ha napi ötszáz húzódzkodást le akarunk tolni!

– Uraim, kérem, fejezzük be ezt a bohóckodást, és jöjjenek ki a bemutatótérből – állt meg a küszöbön Forthofer Ágnes, táskájában a protokolláris jelenléti ívekkel. – Nem sajátíthatják ki a büntetés-végrehajtási intézet ingatlanállományát, ez nem egy balatoni apartmanház!

Orbán Viktor éppen a minihűtő fagyasztórekeszét méregette az araszával, miközben gúnyosan csóválta a fejét.

– Két rúd parasztkolbász sem fér be ide, Ágnes. Kettő sem. Hát hogy gondolták ezt a fiúk?

Ekkor egy hirtelen huzat suhant végig a steril folyosón, és a masszív, háromrétegű hangszigetelt biztonsági páncélajtó fémes, tompa puffanással bevágódott mögöttük.