A paranoiás ostromállapot
– Ne nyúlj hozzá, Peti, még rámegy a pulzusodra a stressz, aztán nem tudsz lájvot indítani a híveidnek! – sziszegte Áron, és a széles hátizmaival teljesen eltakarta a falipanelt.
– Áron, állj arrébb, miniszterelnökként kötelességem stabilizálni a helyzetet! – kiabált Magyar Péter, miközben a szelfibot fémvégével próbálta megpiszkálni a kapcsolót Áron válla felett. – Ez a Tiéd és a bátyád műve! Egy politikai provokáció, hogy ne tudjak ott lenni az esti frakcióülésen!
– Milyen ülésen, te szerencsétlen? – nevette el magát halkan az ellenzék vezetője, aki időközben leült a priccs szélére, és a zsebéből előhúzott egy bicskát, amellyel a körmét kezdte piszkálni. – Nem vetted észre a lényeget. Ez a digitális csapda. Évek óta mondom: ha mindent a számítógépekre bízunk, a végén egy villanykapcsoló fogja eldönteni a kormányzást. Látod, bejöttünk a modern világba, és még egy ablakot se lehet kinyitni, hogy jöjjön egy kis friss levegő a pácolt húsoknak.
– Milyen húsoknak, Viktor? – üvöltött rá Magyar. – Be vagyunk zárva egy fegyelmi zárkába az országos tisztújítás előtt!
– Nem a hús a lényeg, hanem a rendszer – vonta meg a vállát az idősebb Orbán. – Nincs kilincs. Hát miféle szoba az, amin nincs kilincs? Ha nincs kilincs, nincs szuverenitás. Ennyi.
– És nincs fekvenyomó rúd sem! – csapott rá a falra Áron olyan erővel, hogy a vakolat alatti acéllemez tompán megremegett. – Egy rohadt egykezes sincs idekészítve! Ha most itt kell töltenünk a hétvégét, mivel tartsam szinten a vállövet? Ágnes! Hozzáttok be a tárcsákat a folyosóról!
Odakint Forthofer Ágnes kétségbeesetten hadonászott egy műanyag tűzoltó-készülékkel, de a belső szellőzőből váratlanul recsegni kezdett a beépített hangszóró, és halk, monoton szintetizátorzene indult el.
