A felmentő sereg mítosza a híg kása felett
A név elhangzására Szivek Norbert felnevetett, egy száraz, kesernyés hanggal, ami visszhangot vert a csempézett vécéfülke falán.
– Viktor? Balázs, te még mindig hiszel a Mikulásban? Viktor most épp a hatvani majorságban metsz barackfát, vagy a Kossuth Rádióban magyarázza el, hogy mi soha nem is léteztünk. Mi most a járulékos veszteség vagyunk a békemisszió térképén.
– Nem, ez taktika – vetette ellen Hankó Balázs határozottan. – A felsőoktatásban is így csináltuk. Először hagytuk, hogy a kuratórium tagjai megizzadjanak a közvélemény előtt, aztán egy éjféli kormányrendelettel mindent átírtunk közérdekű vagyonkezelővé. Viktor pontosan tudja, mit csinál. Bármelyik pillanatban jöhet az egyéni kegyelem.
– Kegyelem? – kérdezte Jellinek cinikusan. – Dani barátom, a kegyelmi kérvényhez először elnöki aláírás kell, de a Sándor-palotában most még a teafőzőt se merik bekapcsolni ellenjegyzés nélkül. Ha Viktor megment valakit, az nem mi leszünk, hanem a felcsúti kisvasút menetrendje.
– Uraim, a miniszterelnök úr a történelem nagy sakktábláján gondolkodik – szögezte le Matolcsy a sámliról, meg sem rezdülő arccal. – Mi itt nem foglyok vagyunk. Mi egy gazdaságpolitikai zárványban deponált tartalékok vagyunk. Amikor a forint eléri a megfelelő egyensúlyi pályát, a rendszer feloldja a reteszeket.
– Gyuri, a reteszt a smasszer oldja fel, ha hozza a déli kását, nem az egyensúlyi pálya – mondta Bús lemondóan. – És ha választanom kell, hogy a Viktor küld egy amnesztiát, vagy a szakács ad egy kanál normális lekvárt, én már a lekvárra tenném a voksomat.
– A kása elosztása viszont piaci alapon kell működjön – jegyezte meg Jellinek. – Ha Szivek átadja a harmadik szelet kenyerét, én garantálom neki a sarokágy békéjét a villanyoltásig.
Ekkor a folyosó végén nehéz csizmák zaja verte fel a börtön mély csendjét; a léptek egyre közeledtek, határozottan lassulva a cellájuk előtt. A négy férfi azonnal elhallgatott, Hankó felpattant a priccsről, Bús megigazította a gyűrött ingét, és még Matolcsy is kihúzta magát a sámlin, a feszült remény egyetlen közös, dermedt pillanatában.
