Hirdetés

Melyik nő ne ábrándozott volna már egy olyan férfiről, aki olyannak lát bennünket, amilyenek vagyunk, és úgy fogad el, ahogy vagyunk?! A bibi csak az, hogy ilyen férfi nincs. Még Guillermo del Toro legújabb, A víz érintése című filmjében sem, amelynek magyarországi bemutatója – minő véletlen, de éppen Valentin-napra esett.

Merthogy hímnemű főhősünk egy fura, kétéltűhöz hasonló, kékeszöld színű, emberszerű lény. Egy bizarr hibrid, ötvözése az embernek, az állatnak és egy felsőbbrendű létformának. Az Amazonasból fogták ki, ahol a helyiek istenként tisztelték. Szegényt aztán Amerikába hurcolták egy űrkutató telepre, hogy megfigyeljék furcsa lényét, természetfeletti képességeit.

Itt találkozik vele hősnőnk, a magányosan élő és csecsemőkori trauma következtében néma Elisa, aki pont ezen a szigorúan őrzött állomáson dolgozik takarítónőként. A fiatal, árva lány, leszámítva néhány (egész pontosan kettő darab) emberi kapcsolatot, meglehetős izolációban él. Napjai óraműpontossággal ugyanazt a rutint követik, ami körülbelül ennyi: ébresztőórára kelés, tojásfőzés, közben gyors önkielégítés a fürdőkádban, éjszakai műszakba indulás a busszal, blokkolás a munkahelyen, takarítás. Ezt követően irány haza, majd a szomszédban lakó férfinál tett baráti látogatás. Mindez újra, elölről.

A jókislányok fantáziája is elszabadul néha

Elisa rutinszerű, kiszámítható élete hirtelen felbolydul, amikor felfedezi, hogy a fogságban tartott fura víziszörny képes a kommunikációra, tanulékony. Sőt, a maga módján kedves, szerethető.

Különös, bizalomteljes kapcsolat alakul ki közöttük, és a kezdeti kíváncsiságból barátság, a barátságból vonzalom szövődik.

Az eleve nem túl idilli helyzetbe azonban hamarosan belerondít a történelem. A víz érintése ugyanis a hidegháborús Amerikában játszódik, ahol a tét az égi és földi hatalom megszerzése. Nagyban megy a verseny a Szovjetunióval a világűr fölötti hegemóniáért, és mindkét szembenálló szuperhatalom fontos potenciált lát a rendkívüli képességekkel rendelkező lényben. Minden jel arra mutat, hogy ártatlan békaemberünk öldöklő harc áldozatává fog válni.

/ Fotó: Fox Searchlight

Ez Elisa számára is kiderül. Közben pedig felismeri, hogy a vízilény voltaképpen olyan, mint ő maga: picit fura, fogyatékos, a társadalom peremén élő, meg nem értett, kiszolgáltatott, de alapjaiban véve jó lélek. A fiatal lány eleve egymásnak rendeltetést lát sorsszerű találkozásukban, és elhatározza, hogy kétéltű választottját mindenképpen megmenti.

A víz érintése amellett, hogy megidéz pár filmes zsánert (pl. a szörnyfilmekét vagy a hidegháborús krimikét), állandó (ön)reflexív utalásokkal operál: az otthonokban mindig megy a tévé, ahol bájos amerikai filmet vetítenek, vagy éppen a moziteremben járunk. A filmőrült rendező kikacsintása az is, hogy Elisa lakása egy mozi fölött van, ami egy ponton, a kétéltű kedvessel folytatott vizes hancúrozás során jól be is ázik. Apropó: vízi állatok! Megvan Isabelle Adjani és a polip testi-lelki szerelme?

Bár eltérő a műfaj, más a történet és az üzenet, számomra del Toro sztorija megidézi Andrzej Zulawski 1981-es Megszállottság című filmjét (Possession) is. Ebben Isabelle Adjani karaktere annyira eltávolodik a férjétől (Sam Neill), hogy szeretőket kezd el tartani. Közülük az egyikről kiderül, hogy egy óriási, gusztustalan és félelmetes polipszerű lény, ami hatalma alatt tartja a szexuálisan egyre kiszolgáltatottabbá váló nőt. És hát, a nem éppen szemérmes kamerának köszönhetően totál plánban láthatjuk szerelmük felkavaró beteljesülését.

De ne tessék aggódni, A víz érintésében nincsen szó efféle csúfságról, szexuális perverzióról vagy biohorrorról! Del Toro filmje inkább a kapcsolódás lelki vetületéről veszi górcső alá.

Szép dolog a szerelem, öltsön az bármilyen formát, létesüljön bármilyen felek között.

/ Fotó: Fox Searchlight

Mese, mese, mátka

A szerelem tényleg minden akadályt legyőz, és minden sebet begyógyít? Ezt ebben a filmben kéretik szó szerint értelmezni.

Del Toro válaszul a fekete-fehér tévék szteppelős, énekes-táncos filmjeinek fénykorába repít vissza. Ezekben a cukormázas, valóságtól távoli filmekben minden megtörténhetett, még az is, hogy két fura szerzet egymásba szeretett.

De végződhet happy enddel egy ilyen, terhekkel sújtott, felnőtt mese? Mert meséről van szó, ez nem vitás! Ezt erősíti, hogy a karakterek meglehetősen kétdimenziósak: vagy nagyon jók vagy velejéig romlottak. Mint ahogyan a bipoláris világrendben az amerikaiak gonosznak állították be a szovjeteket, azok meg az amcsikat. A szereplők elnagyoltak, jellemrajzról nem nagyon beszélhetünk.

Lehet, hogy csak meg kell csókolni, és királyfivá változik?

A rendező segítségül hívja remek színészeit, hogy elhitesse velünk, valid lehet egy békaszerű lény és egy néma lány szerelme. Sally Hawkins kitűnően hozza a zárkózott, rebbenékeny nőt, akinek kritikus helyzetekben nagyon is helyén van az esze és a szíve.

Doug Jones szinte átlényegül a víziszörnnyé, de látom benne azokat a szép emberi vonásokat, amik miatt Elisa beleszeret.

Michael Shannon nagyszerű az ellenszenves, szexuális elfojtásokkal küzdő, macsó biztonsági főnök szerepében.  Octavia Spencer A számolás joga (Hidden Figures) után ismét egy űrállomáson dolgozó karakán, de cuki csajszit alakít, aki hősnőnk kolléganője, és segítője lesz.

/ Fotó: Fox Searchlight

Richard Jenkins hitelesen formálja meg a melegsége miatt száműzött, tehetséges, de magányos rajzművészt, aki átlag fölötti megértést mutat a nem szokványos dolgok iránt. Michael Stuhlbarg szovjet kéme is korrekt módon hozza a kommunizmus, de még inkább a tudomány mellett elkötelezett csinovnyikot. A színészi játék tehát kifogástalan.

Ugyanez a forgatókönyvről sajnos már nem mondható el: jó néhány logikai bukfenc van benne.

Például először megtudjuk, hogy a lényt az amerikaiak az űrbe akarják fellőni, Lajka kutya után szabadon. Aztán hirtelen a szerencsétlen élve boncolását helyezik kilátásba, míg a film drámai fordulópontján már exportcikké avanzsál, külföldre akarják eladni. A szovjetek meg hol tanulmányozni akarják, hol meg megsemmisíteni, aminek szintén nincs túl sok értelme. Elrabolni, na, annak lenne, de valahogy ez senkinek nem jut eszébe… Az sem világos, hogy Dimitrij, aki mindent megtett a lény életben tartásáért, végül miért árulja el a segítőit!

/ Fotó: Fox Searchlight

A szerelmi szál köré épített cselekmény és motivációs háló tehát meglehetősen kusza. Igaz, engem a dolognak ez a része nem is érdekelt annyira, mert elfogadtam, hogy ez a történet magját tekintve egy habkönnyű, romantikus, fantasy-krimi.

Del Toro nem túl eredeti (láttunk már néhány Szépség és szörnyeteg-feldolgozást) sztorival előálló filmje fókuszában a szerelem áll.

Nem véletlen a premier Valentin-napra időzítése nálunk. Mint ahogyan az sem, hogy a történet adott pontján, a fontos szerepet kapó kád szélén ülve elő is kerül egy Hallmark-üdvözlőlap.

Túl sok hűhó, de miért?

Nem különösebben láttam értelmét a sztorit a már vázolt történelmi helyzetbe ágyazni. Célja nyilván annak bemutatása volt, hogy mennyi viszontagságon kell a szerelmeseknek keresztül menniük, ha kitartanak egymás mellett. De hát, normál körülmények között sem lenne könnyű dolguk, hiszen a legtöbb társadalom nem nyitott a bizarr szerelmi formációkra. A kor megjelenítése viszont szemet gyönyörködtetőre sikerült: a díszlet, a ruhák, a járművek, a szobabelsők, a plakátok, mind-mind hitelesen idézik meg a ’60-as évek hangulatát. Kérdés, hogy volt-e értelme erre ekkora hangsúlyt fektetni.

/ Fotó: Fox Searchlight

A másik problémám a forgatókönyvi koncepcióval (szintén del Toro jegyzi), hogy a bizarr szerelmi kapcsolat mellett a film sok minden egyébről is akart szólni. Előkerül a feketék helyzete a polgári jogi mozgalmak sikere előtti időkben, a hidegháborús versengés, az ipari kémkedés, a hatalommal párosuló brutalitás és züllöttség, a hagyományos családmodell problematikája, a családon belüli erőszak, a melegek kilátástalan helyzete és a többi.

Ez a tematikus sokadalom azonban inkább a film hátrányára válik, és eléggé elnyújtja a játékidőt (123 perc). Egyik szálat sem bontja ki, a már ismert tézisekhez semmit nem tesz hozzá, kicsit minden lóg a levegőben.

A lírai szálra viszont relatíve kevesebb hangsúly helyeződik, pedig ebben lehetne újat mondani, szépen boncolgatni a szerelmesek motivációit, egymásra találásuk belső vetületét. És elég lett volna annyi a történethez, hogy egy testi fogyatékkal élő lány, egy afroamerikai munkásnő és egy melegsége miatt mellőzött férfi összezár, hogy megmentsenek egy még náluk is kiszolgáltatottabb helyzetben lévő élőlényt.

Hiába a sok történés, mégis hiányzik a filmből az izgalom, a feszültség és több humor is elfért volna! A filmet ugyanis a már vázolt komolyabb elemek beemelése ellenére sem lehet/szabad túlságosan komolyan venni.

Amiről pozitívan kell szólnom, az az operatőri munka (Dan Laustsen), a kitűnő hangulatfestés! A levitációt biztosító közeg, az algás, áramló vízi világ megjelenítésére használt színek alkalmazása találó. A keretes szerkezetbe helyezett elbeszélés nyitó- és záróképe megkapó költőiséggel ábrázolja egy nem hétköznapi szerelem történetét.

Facebook Comments
Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Rendezői kreativitás
7
Gondolati tartalom
8
Sztori
6
Esztétikai minőség
10
Casting
10