„Először művészként vállaltam fel magam, aztán pedig melegként” – bensőséges fotók engednek bepillantást a legendás egyetem falai mögé

„Először művészként vállaltam fel magam, aztán pedig melegként” – bensőséges fotók engednek bepillantást a legendás egyetem falai mögé

Alina van Ryzin fotós szexualitásának és gender-identitásának felvállalás-története a nagy múltú intézményben.

A szexuális másság oké, a sötét bőrszín nem

A hét történelmi Sister Colleges-ből, azaz az Egyesült Államok észak-keleti részén található, nők számára alapított elit felsőoktatási intézményből mára csupán ötben képeznek kizárólag nőket. Ide tartozik a Philadelphia környékén csodálatos környezetben elterülő Bryn Mawr College is. A neogótikus stílusban épült kampuszt 1885-ben alapították, majd a magas rangú kvéker intézmény 1894-1922 között, a második dékán, M. Carey Thomas vezetése alatt az LGBTQ közösség egyik fellegvárává nőtte ki magát, írja a Dazed.

Joni Room / Fotó: Alina van Ryzin

Thomas már akkor elkötelezett feminista volt, mielőtt a mozgalom egyáltalán divatba jött volna. Jeles tagja volt az Amerikai Nemzeti Női Választójogi Társaságnak, és támogatta az Egyenlő Jogok Kiegészítési javaslatát, amelyet a mai napig nem fogadott el az amerikai szenátus. Több mint egy évszázaddal ezelőtt fittyet hányt a konvenciókra: egy Mamie Gwinn nevű nővel élt együtt az egyetem területén, amikor tiltott volt az egyneműek házassága. „Csak a sikertelenségeink házasodnak” – mondta egyszer Thomas az intézmény végzőseihez intézett beszédében.

Thomas a többi szüfrazsetthez hasonlóan a fehér felsőbbrendűség fenntartásához használta hatalmát.

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Ha a fehér faj szellemi felsőbbrendűsége a jelenlegi állapotok szerint fennmarad továbbra is az elkövetkező évszázadokban, azért lesz lehetséges, mert mi vagyunk az egyetlen faj, amely komolyan elkezdett a nők oktatásával foglalkozni[/perfectpullquote]

– fejtette ki álláspontját az 1916-os első évfolyamhoz szóló beszédében.

Nem Thomas volt akkoriban az egyetlen, aki ezeket a gondolatokat vallotta, és ez a szellemi örökség megmaradt az iskola falai között, jó és rossz értelemben is. A New York-i születésű, dél-amerikai származású genderfluid Alina van Ryzin mindezt a saját bőrén tapasztalta, amikor 2013-ban bekerült a Bryn Mawrba, merőben más környezbe, mint ahol felnőtt.

A konföderációs zászló botrányt okoz

„A gyerekkorom úgy telt, mint bármilyen más fehérbőrű kisgyereké, a szüleimnek és a család helyzetének köszönhetően. A New York-i állami iskolában nem számított a kinézetem. Aztán bekerültem a Bryn Mawrba, és elkezdték kérdezgetni, ki is vagyok. Rettenetesen odafigyeltek arra, hogy helyesen használják a genderterminológiát, de egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy ugyanilyen érzékenységgel járjanak el a rasszokkal kapcsolatosan. Alaposan kifaggattak az egyik témáról, aztán meg simán rákérdeztek, hogy milyen származású vagyok” – árulja el van Ryzin.

Két fiatal fotós merőben új megvilágításba helyezi az amerikai kisebbségek helyzetét

Peyton Fulfordnak a Híd című fotójáról a nemek változékonyságának dinamikája jut eszébe. A fiatal, hajlékony testet egy szatyor grapefruit mellett, fehér alsóban, mezítláb egy elszáradt mezőn örökítette meg egy egyszerre játékos és erőt mutató, találgatásra okot adó pozícióban. „Egy történetet akartam elmesélni, és azt elérni, hogy az emberek kérdéseket tegyenek fel a fotón látható személyről.

Visszaemlékezett arra is, amikor az egyik évfolyamtársa kirakott egy konföderációs zászlót a kollégiumban (amely a feketék számára az elnyomás jelképe) és nem akarta leszedni. Korábban még sosem találkoztam a déli büszkeséggel és ez az eset ezt váltotta ki. Elég nagy port kavart az ügy az egyetemen, tiltakozásokat is szerveztünk. Az iskola sokáig nem avatkozott közbe, végül már annyira elfajult a dolog, hogy a dékán kiadott egy nyilatkozatot, amiben elítélte a zászló kihelyezését.

Amíg a faji hovatartozás kérdése miatt kellő távolságot tartott az iskolai történésektől, a gender és szexualitás témái azonban rákényszerítették, hogy tisztába kerüljön identitásának minden elemével, amelyekről évekig nem vett tudomást.

„Egész életemben rejtőzködtem” – mondja van Ryzin. Anyai ágról a konzervatív kubai katolikus felmenői úgy vélték, hogy a homoszexualitás bűn.

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Az apai nagyapám meleg volt, AIDS-ben halt meg még a születésem előtt. Senki sem beszélt nekem erről. Egy furcsa titok volt, hiába álltak a melegjogok mellett. Én meg arra gondoltam: Jaj, ne, mi van, ha apám apja és a lánya is meleg?[/perfectpullquote]

– emlékszik vissza.

Elnyomhatatlan gondolatok

Annak ellenére, hogy próbálta elnyomni az érzéseit, bizonyos gondolatok rendre előjöttek.

„Kilencedikes koromban az egyik barátnőm folyton ölelgetett és fogdosott mindenkit, és gyakran megfogta az én kezemet is. Ilyenkor mindig nagyon erősen vert a szívem, szóval rájöttem. Arra gondoltam, basszus, vajon kitalálja? Annyira egyértelmű! Az anyukája pszichológus volt és egyszer csak azt mondta: „Hm, folyton melegséget érzek!” Én meg megijedtem, hogy rájött, beleestem a lányába. Nem volt egyszerű tagadásban élni. Arra gondoltam, hogy magammal viszem a titkomat sírba, hacsak nem találok egy elfogadó közeget” – meséli van Ryzin.

A középiskola utolsó évében elkezdett járni egy fiúval, és őszintén megkönnyebbült. Aztán jött a Bryn Mawr, ahol azt látta, hogy a leszbikus lányok milyen remekül érzik magukat.

„Először kellemetlenül éreztem magam: olyasmire emlékeztetett, amiket igyekeztem éveken át az agyam leghátsó szegletébe elraktározni. Még mindig találkozgattam „fiúkkal”, de ők már többnyire maszkulin leszbikusok voltak a koleszbulikon. Sok futó kapcsolatom volt, miközben arra gondoltam, hogy úristen, ezt nem tehetem, hiszen én nem vagyok meleg! Ezek az érzések a középiskolás éveim alatt jöttek elő, és most újra átéltem. Elég frusztráló volt arra gondolni, hogy miért nem tudom simán felvállalni. Láttam, hányan vannak, akik már felvállalták és azt teszik, amire én is annyira vágynék, de egyszerűen nem voltam rá képes. Hiába voltam már elfogadó közegben, továbbra is úgy éreztem, hogy ezt a titkot magammal viszem a sírba” – mondja.

A fényképezés mint mentőöv

„Akkor kezdtem el fotózni, amikor a legszomorúbb voltam. Rengeteg gyönyörű ember vett körül, és arra gondoltam, hogy lefényképezem őket. Kezdetben elképzeltem egy csomó beállítást, a fotós és a modell kapcsolatával kísérleteztem. Egy képzeletbeli kapcsolatot ábrázolhattam, amit szerettem volna megélni. A képek elkészítése során már tudatosan jöttek a gondolatok, nem maguktól. Biztonságban éreztem magam, mert arra gondoltam, hogy a gondolataim csak a képek miatt keletkeznek. Az, hogy így fantáziálhattam, végül elvezetett ahhoz, hogy felvállaljam önmagam” – mondja.

Fiatal, szingapúri fotósok hálószobai portrékat készítenek a járvány alatt

Szingapúr sem kivétel a koronavírus-járvány okozta nehézségek alól, lakóit is sújtják a kényszerű bezártságra és a szociális távolságtartásra vonatkozó intézkedések. Noha a pandémia kezdetén Szingapúrt mintaországnak kiáltották ki, úgy tűnik, elveszítette a második hullámmal ezt a címet. Sőt, elveszítette a kontrollt a járvány felett.

Az elkészült képekből hamarosan megjelenik a Bryn Mawr című könyv. A szerelem, vágy, élvezet, öröm gyönyörű és buja módon való megörökítése összefonódik az ártatlansággal és a tudatossággal, amellyel a késő kamaszkorban kalandvágytól hajtva felfedezzük önmagunkat. Bryn Mawr, az intézmény és a könyv lehetővé tette van Ryzin számára, hogy elfogadja szexualitását és nemi identitását.

Kiskoromban fiús lány voltam, fiúruhákba öltöztem, egyáltalán nem éreztem magam nőiesnek. A Bryn Mawrban visszaléptem ebbe a fiús korszakomba. Néhány barátnőm fiúként bánt velem, azon viccelődtek, hogy a pasijuk vagyok. Amikor elkezdtem egy lánnyal járni, próbáltam én lenni a nő. Minél többet találkoztunk, annál jobban előjött a női oldala, nekem meg a férfias. Három éve vagyunk együtt és néha mindketten férfiruhákat hordunk. Néha cserélünk, ez egy tök jó móka köztünk. Sokáig azt gondoltam, hogy választanom kell, hogy férfi leszek vagy nő. Nagyon felszabadító volt, amikor rájöttem, hogy nem szükséges.

Számkivetett gyermekek és felnőttek, mégis szabadnak érzik magukat

Jamie Johnson amerikai fotográfusnő 2014-ben érkezett először Írországba. Ekkor találkozott első alkalommal azokkal a családokkal, akik utazó életmódot folytatnak: az Irish Travellerekkel. Noha sokan ír cigányokként is emlegetik őket, nincs genetikai összefüggés a két népcsoport között. Noha ír származásúak, azonban gyökereik eltérnek az 1600-as években letelepedettektől, amikor az angol Oliver Cromwellian megszállta Írországot.

A végső szabadságforrás egyben a legmeglepőbb is mind közül. Van Ryzin egy egyetemi tanár gyermekeként majdnem kibukott az egyetemről, mivel minden idejét a sötétkamrában töltötte, hogy elkészüljön a könyve. Amikor az egyik mentora azt javasolta, hogy cserélje le a szakirányát fényképészetre, hogy be tudja fejezni az egyetemet, van Ryzin arra gondolt: „Hát azt nem tehetem! Gyakorlatiasnak kell lennem: elég hosszú út vezetett oda, hogy elfogadjon a családom. Először művészként vállaltam fel magam, aztán pedig melegként.”

Kezdőlap > Uncategorized > „Először művészként vállaltam fel magam, aztán pedig melegként” – bensőséges fotók engednek bepillantást a legendás egyetem falai mögé
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból