Szijjártó szerint a Tisza Párt és megbízóik megijedtek a kormányoldal sikereitől, látják a tömegeket Orbán Viktor gyűlésein és a Békemeneten, és ezért gyártják ezeket az álhíreket. Hozzátette: a cikk ukrán propaganda részét képező hazugság, amelynek egyetlen célja a Tisza Párt támogatása és a választási eredmény befolyásolása. A miniszter azzal zárta a videót, hogy a magyar emberek a szavazatukkal biztosíthatják azt, hogy „ne Zelenszkij nevessen a végén.” Moszkva részéről Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője szintén cáfolta az értesüléseket, dezinformációnak nevezve a Washington Post cikkét. Az orosz Külső Hírszerző Szolgálat nem kívánt nyilatkozni.
Kapcsolódó cikk
A helyzet politikai logikája különös fénytörésbe kerül, ha az ember észreveszi: Szijjártó és Peszkov egymástól függetlenül, csaknem szó szerint ugyanazzal az érvvel utasítják el a cikket. Ez az egybeesés önmagában nem bizonyít semmit – de a kémtörténelemben a tagadások minőségét és irányát is szokás elemezni. Amikor két, egymástól formálisan független fél azonos narratívával reagál egy leleplezésre, a hírszerzési szakirodalomban ezt „koordinált tagadásnak” szokták nevezni.
Szijjártó és a „Zelenszkij nevessen" fordulat
A külügyminiszter záró mondatának üzenete több rétegű. Egyrészt a Fidesz kampányának egyik alaptézisét sűríti egyetlen képbe: a Tisza győzelme Ukrajna győzelme lenne. Másrészt – és ez az irónia, amit a cikk kontextusa különösen élessé tesz – éppen abban a pillanatban hangzik el ez a mondat, amikor a Washington Post azt dokumentálta, hogy az orosz hírszerzés maga is Orbán Viktor fennmaradásában volt érdekelt. Vagyis a külügyminiszter egyszerre utasítja el azt, hogy Moszkva bármiféle szerepet játszana a magyar politikában, és mégis egy olyan keretet alkalmaz, amelyben az ő pártja és Moszkva érdekei párhuzamosan futnak.
Kapcsolódó cikk
Ez a kommunikációs csapda nem új keletű a politikatörténetben. A hidegháború idején a szovjet tömb számos kormánya pontosan ugyanígy járt el: a szovjet befolyással kapcsolatos nyugati sajtóértesüléseket propaganda-terméknek bélyegezte, miközben a moszkvai kapcsolatok fenntartása nyilvánvaló volt. Az érv szerkezete mindig ugyanaz: a leleplezés maga a bizonyíték az ellenséges szándékra, nem az, amiről a leleplezés szól.
Amit Szijjártó nem mondott el a Washington Post cikkéről
A külügyminiszter reakciójából kimaradt néhány elem, amelyet a cikk tartalmaz. A Washington Post nem azt állítja, hogy a merényletet valóban tervezték vagy megkísérelték – maga a lap is közli, hogy nem világos, milyen magas szintig jutott el a javaslat a Kremlben, és semmi sem utal arra, hogy jóváhagyták volna. A dokumentumot egy európai hírszerző szolgálat szerezte meg és hitelesítette. A cikk értéke tehát nem egy konkrét fenyegetés leleplezésében áll, hanem abban, hogy megmutatja: Moszkva saját belső elemzéseiben stratégiai eszközként kezeli Orbán Viktor politikai sorsát – és drasztikus forgatókönyveket is mérlegelt, ha a dolgok kedvezőtlen irányt vesznek.
Kapcsolódó cikk
Szijjártó ezt az összefüggést nem kommentálta. Az „esztelen összeesküvés-elmélet” minősítés az egész anyagot egy kalap alá veszi, pedig a cikk legterhelőbb állítása nem a merényletterv, hanem a mögöttes logika: hogy az SVR Orbán Viktor hatalmon maradását saját stratégiai érdekeként kezeli.
A Kreml dezinformációnak nevezte a Washington Post cikkét – Szijjártó Péter ukrán propagandának. Hogy két, formálisan szemben álló fél pontosan ugyanazt az érvet alkalmazza ugyanazzal a cikkel szemben, azt mindenki maga értékelheti.
A reakciók összessége egy zárt kört rajzol ki: a Washington Post forrásokkal alátámasztott cikket közöl, Moszkva tagad, Budapest szintén tagad és ukrán propagandát emleget, miközben a Panyi-féle lehallgatott telefonbeszélgetés – amelyen Szijjártó orosz segítséget kér egy szomszéd ország választásához – ott van nyilvánosan, mindenki számára olvashatóan. Hogy a két tagadás és az egy leirat hogyan áll össze a választók fejében április tizenkettedikéig, az most a kampány legnyitottabb kérdése.
Kapcsolódó cikk