Élőzés a zátonyról
– Vegyél deréktól felfelé, a gépet takard ki a vállammal! – adta ki az utasítást Magyar, miközben megpróbált peckesen megállni a csúszós bazaltköveken.
– Élőben vagyunk újra, már tizenkétezren nézik, és a kommentekben azt kérdezik, miért áll a víz a cipőjében – jelentette Zoli rekedten.
– Kedves magyarok! – kezdte Magyar Péter, arcára varázsolva az elszánt válságkezelő tekintetet. – Itt állunk a paksi Duna-meder közepén, ahol a korábbi kormányok évtizedes mulasztásait most kövekkel és elszántsággal pótoljuk.
– Meg az én etetőanyagommal! – kiáltott be a horgász a kép széléről, lendületes mozdulattal behajítva egy akkora gombócot a vízbe, hogy a fröccsenés Magyar nadrágszárát is elérte.
– Látják, a helyi lakosság is aktívan részt vesz a meder stabilizálásában – fűzte hozzá a kormányfő egyetlen szemrebbenés nélkül.
– Fenét stabilizálok, kukoricát szórok a kárászoknak! – kontrázott az öreg, miközben a botját a villás ágasra fektette.
– Elnök úr, zuhan a nézettség, a kommentelők a horgászt akarják hallani! – súgta rémülten az operatőr a telefon mögül.
– Akkor fordítsd rá a kamerát, a transzparencia a legfontosabb fegyverünk! Hadd mondja el a választópolgár a valóságot!
A forgatókönyv azonban ebben a pillanatban végleg kicsúszott a stáb kezéből, amikor a horgász felállt, kezében egy rozsdás mérőszalaggal, és elindult egyenesen a miniszterelnök felé.
