Mentális betegségekről stigmák nélkül
Ugyan egyre több írás születik a pszichológiai zavarokról és az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt fektettünk a társadalmi magány kérdésére is, odáig még nem sikerült eljutnunk, hogy ne aggassunk címkéket, ne stigmatizáljuk a mentális betegséggel küzdőket. Pedig nemrég Vincent van Gogh 19. századi impresszionista festőművész több mentális betegségét is feltárták.
Pontosan ezért volt hiánypótló, hogy a Pszinapszis és a Mélylevegő Projekt szervezői összehoztak egy kerekasztal-beszélgetést, amely fókuszpontjában a mentális betegségeket övező stigmatizáció állt. A koronavírus-járványra tekintettel a durván kétórás vita az online térben kapott helyet. Ezen hátráltató tényező azonban nem csorbított az esemény népszerűségén, több ezren érdeklődtek a beszélgetés iránt.
Küzdés helyett szorongással élni
Vajon mi lehet a stigmatizáció oka, miért érzünk késztetést erre? A meghívott vendégek szerint bármilyen jellegű megbélyegzésről is legyen szó, az alapja olyan biológiai ösztön, ami könnyen torzíthatja a világlátásunkat. Az agyunk folyamatosan összefüggéseket keres annak érdekében, hogy környezetünket jobban megértse. Olykor azonban ott is kapcsolatokat fedezünk fel, ahol valójában nincsenek. Mit eredményez mindez? Így látjuk a szorongó embereket gyengének, a depressziósokat önsajnáltatónak, a bipoláris zavarral küzdőket túl lobbanékonynak – ha a sztereotípiák mentén akarunk eligazodni. Az ilyen és ehhez hasonló címkéket előszeretettel aggatjuk a másikra akár teljesen tudattalanul is.
Mindebből születnek az olyan lekicsinylő megjegyzések, minthogy “szedd már össze magad” vagy “ugyan már, csak beképzeled”. Ezen hozzászólások a mentális betegséggel küzdők lelkén mély sebeket üthetnek és aggályossá tehetik nehézségeik elfogadását. Sztancsik szerint nemcsak a környezetünk stigmatizál, hanem maguk a betegek is. A saját helyzetükre ragasztott címkék elfedhetik a mentális betegségek adta fejlődési lehetőségeket vagy éppen ki is emelhetik az önismeret lépéseit.
Pontosan ezért nem szeretem azt mondani, hogy szorongással küzdök. Én nem akarok küzdeni. De be kell látnom, hogy valóban szorongással élek
– egészíti ki Bális Katus. A stigmatizáció, az arra való hajlam tehát mindenkiben kódolva van. Ez alapvetően addig nem baj, amíg a megjegyzések nem fordulnak át rosszindulatba.
Empátiában az erő
A meghívott vendégek nem csak szakmai véleményükkel, de saját tapasztalásaikkal is igyekeznek górcső alá venni a témát. A mentális zavarok elbagatellizálása és a depresszió elfogadása érezhetően mély sebet ütött Bálison. Mint mondja, az évek során nem egyszer megkapta, hogy “nincs neked semmi bajod”.
Sztancsik ennek kapcsán felveti, hogy gyakran a negatív benyomásaink alapján ítélünk meg másokat. De mi van akkor, ha nem is a másikkal, hanem épp a saját belátásainkkal és hozzáállásunkkal van probléma?
Pirula vagy pszichoterápia: A kémiai egyensúlyhiány veszélyei a depresszióra nézve
A McLean Kórházban, a Harvard Orvostudományi Iskola legnagyobb pszichiátriai intézetében található csapat a mentális betegségek leírására használt neurobiológiai és genetikai kifejezések hatását vette górcső alá.
Kapcsolódó cikk
A kérdés csak az, miért hagyunk ezeknek az egyszerű megjegyzéseknek teret, ha ilyen súlyos hatásuk lehet. Magyarországon még mindig küzdeni kell azért, teszi hozzá Bális, hogy a pszichológia létjogosultságot kapjon diskurzusaink során. És részben éppen ezért nehéz felhívni az empátia fontosságára az emberek figyelmét, ha olyan beszélgetésekre kerül sor, amiben az egyik fél lelki nehézségeit tárja fel társainak. Az érzelmek lekicsinylése és valóságosságuk megkérdőjelezése nem helyes. Egy inzulinrezisztenstől sem kérdezzük meg, hogy “biztosan nem csak beképzeled azt a magas vércukorszintet”, úgy a pánikbeteg esetében is érdemes mellőznünk a “de hát mindened megvan” kijelentést.
A másik véglet a kéretlen tanácsok terepe. Bális sokszor tapasztalta, hogy az emberek mindenképpen meg akarják mondani neki a tutit, hogyan érdemes kezelnie a szorongását. A mentális betegek esetében ez teljesen mellőzhető, hiszen ahány ember, annyiféle szükséglet. Inkább érdemes konkrétan rákérdezni, hogy az adott személynek pontosan mire lenne igénye. Ezzel sok konfliktus és sérelem megelőzhető, habár – teszi hozzá a life coach – elhiszi, hogy ezen módszerrel nem könnyű érvényesülni. Az alfahímek és a megmondók világában kedvesnek és empatikusnak lenni talán gyengeségnek tűnhet, vélekedik.
Minden stimmel
Elmenni a háziorvoshoz csúnya megfázással vagy ortopédushoz a fájó hátunkkal, nem szégyen. De ha ez teljesen természetes, akkor mégis miért ne lenne az is magától értetődő, hogy szakemberhez fordulunk, ha éppen a lelkünk fáj? Az esemény több résztvevője is felveti, hogy nem tud mit kezdeni azzal a szégyenérzettel, amit a betegsége és a környezetük visszajelzései generálnak bennük.
Nagyon sokáig elhittem, hogy nem vagyok értékes ember. A selejtestől elkezdve mindenféle jelzőket aggattam magamra. A világból érkező reakciók alapján azt raktam össze, hogy velem valami nem stimmel
– reflektál Bális. A szégyen az egyik legsúlyosabb érzés Sztancsik szerint, hiszen sok más negatív emócióval szemben ebből nem egyszerű építkezni. Ennek kiküszöbölésében segíthet néhány megértő társ, aki hajlandó nyitottan állni a kérdéshez és őszinte kíváncsisággal hallgatni. Persze ezt a személyt ne a buszon ülő néniben keresse a beteg! Nem is érdemes elvárni, hogy a problémájukkal kapcsolatban mindenki megértő legyen. Az empátia, a támasznyújtás és a megértés mégis normalizálhatják a betegséget, valamint megerősíthetik a mentális zavarral küzdőket abban, ha csak kevés személyre is, de valakire legalább számíthatnak. Lehetünk mi ezek a valakik, hogy megerősíthessük a hasonló nehézségekkel küzdő társainkat abban, hogy igenis minden stimmel velük!
A világ két arccal – mentális betegségek és kezelőjük megítéléséről
Ha az ember meghallja a pszichiáter szót, rögtön leszedált, üres tekintetű betegek orvosaira gondol, esetleg őrültekére, elmebetegekére. A pszichológus esetében pedig általában egy irattömbbe firkáló, bólogató, de mélyen hallgató személy képe jelenik meg előttünk. Valljuk be, ez az általános reakció, amin nem segít, hogy a média is hasonlóképp prezentálja. Ugyanakkor a valóság ennél jóval árnyaltabb.
