1. A szavannai életmód és a hőszabályozási kényszer
Az emberi faj az egyetlen olyan főemlős a Földön, amely szinte teljesen eldobta a testét borító vastag bundát. A molekuláris genetikai és antropológiai mérések szerint ősapáink szőrzetük jelentős részét nagyjából kétmillió évvel ezelőtt vesztették el, miközben az erdei életmódot felváltotta az afrikai szavannák nyílt terepe. A fák árnyékából kilépve a felegyenesedett járás ugyan csökkentette a testre jutó közvetlen napsugárzást, de az intenzív mozgás során keletkező belső testhő elvezetése életbevágó biológiai kihívássá vált.
A szőrös emlősök többsége lihegéssel vagy korlátozott felületű izzadással hűti magát. A sűrű bunda ugyanis meggátolja, hogy a bőr felszínén megjelenő nedvesség elpárologjon, így a verejtékezés bundás testen kifejezetten hatástalan hűtési módszer. Az evolúciós nyomás emiatt arra kényszerítette a kora emberi közösségeket, hogy szervezetük hőszabályozási rendszere gyökeresen átalakuljon.
A bundától való megválás önmagában azonban még életveszélyes lett volna, hiszen a csupasz bőr védtelen az UV-sugárzással és a kiszáradással szemben. A szőrzet eltűnésével párhuzamosan egy egészen egyedülálló fiziológiai mechanizmusnak kellett kifejlődnie, amely képes volt folyamatosan hűteni a testet a forró szavannai napsütésben is.
A tudományos kutatások rámutattak, hogy a szőrtelenség nem önálló evolúciós cél volt, hanem egy sokkal komplexebb biológiai átrendeződés elkerülhetetlen velejárója. A folyamat valódi hajtóerejét a bőrben található mirigytípusok drasztikus arányeltolódása adta. A hűtőrendszer átalakításához azonban nem volt elég a szőrszálak ritkulása: a szervezetnek el kellett árasztania a bőrfelszínt egy különleges mirigytípussal, amelynek működése alapjaiban változtatta meg az emberi vadászati stratégiát.
