Miért fejlődött zeneszeretővé az ember?

Több teória létezik arról, hogy vajon mi lehet az oka, hogy az ember szereti a zenét. A MentalFloss cikkében ezt a kérdést járta körbe, és arra jutott, az önismeret és a szeretet fejlődésében lehet a válasz.

Az egész a komplexitáson és a diverzitáson múlik

A zene sok mindenben osztozik a szexuális versengéssel. Történelmi szemmel nézve a zene a képességek őszinte bemutatási módja, rendkívüli stimulussal jár, és szexi. De ha ez számítana az evolúció szempontjából, más fajok körében is elterjedt volna. A zene viszont az emberek sajátossága.

A legtöbb faj esetében a párzási viselkedés általában egyszerűen az egyéni erő hivalkodó kifejezését jelenti. Minden egyes páva a legnagyobb, legszínesebb faroktollakra törekszik. Nem találhatjuk meg azt a komplexitást és diverzitást, ami az emberi zenéhez kapcsolhatunk. A guppik értékelik a szokatlan színeket a hímeken, mégsem láthatjuk a komplexitás fejlődését – magyarázza a MentalFloss.

Az emberi zenéhez legközelebb néhány madárfaj éneke áll. Nem kérdés, hogy a madárdalok java a párzásra hívás része, de az ének komplexitása egyáltalán nem függ össze a kiválasztással. A viszonylag komplexnek és változatosnak számító madárdalokat, mint például a verébé, is könnyen generálhatók algoritmusokkal. Az állatvilágban semmi meg sem közelíti az ember által gyártott zene komplexitását és diverzitását.
A zene erősíti a csoportok közötti kötődést, ami hasznos lehet a hozzánk hasonló fajoknak, akiknél a törzsön belüli versengés hatással lehetett az evolúcióra. Az emberi faj szokatlan ebből a szempontból, és ez magyarázhatja a zenében mutatott egyediségünket is.
Ugyanakkor a csoportszelekció egy fáradt erő, míg a zene egy költséges jellegzetesség, nehéz lenne megmagyarázni, hogyan tudná az előbbi magyarázni az utóbbit. Talán a zene a szexuális kiválasztás részeként fejlődött ki, ami aztán a csoportszelekció részévé vált. De talán van még valami, ami hiányzik a gondolkodásunkból.

Mégis miért vált a zene zeneivé, különbözővé a madárdaloktól?

Egyik elképzelés sem magyarázza meg, hogy a zene miért zenei. Egy csoport vagy pár kötődése miért fejlődne olyan összetetté, olyan eredetivé és sajátossá, ami megkülönbözteti a zenét a madarak énekétől?
Hofstadter azt tárgyalja, hogy a tudat egy ismétlődő számítógépes folyamathoz hasonlítható. Az öntudat pedig azt sugallja, hogy az elmének van egy modellje az én reprezentációjáról. De mi is ez a modell? Miért reprezentálod magadat, amikor egyszerűen csak lehetsz önmagad? A válasz erre az, hogy az elme nagy része egyáltalán nem tudatos, sőt, nem is elérhető tudatosság által. Ezért ahhoz, hogy jobban lásd a viselkedésedet, le kell modellezned magadat, ugyanúgy, ahogy másokat modellezel a fejedben. Viszont más, öntudatos elmék leképzéséhez szükség van egy belső tudatos elmére minden egyes modell esetében. Minden modellnek szüksége van egy újabb réteg öntudatos elmére és így tovább, a végtelenségig.
Az agyunknak viszont nincsen végtelen kapacitása. Szóval mit teszünk, mikor egy végtelenül ismétlődő folyamatba ütközünk? Felismerjük és elfogadjuk a határainkat, és az én apróságában gyönyörködünk az univerzum végtelenségével szemben. Azután gratulálunk magunknak, amiért szembe tudtunk nézni az értelmünk határaival. Miért tesz ez minket boldoggá? Mert alkalmazkodó.

Az ember társasági lény. A kutatók szerint az emberi észlelés az evolúció során a társasági kiválasztás pozitív megerősítéses körforgásában ragadt. Ez alatt azt értve, hogy azok az elődeink, akik jobban megértették és kiszámították társaikat, nagyobb evolúciós esélyekkel rendelkeztek, ami így minden következő generációt egyre nehezebben megérthetővé és kiszámíthatóvá tett.

Tehát előnyös a végtelenül komplex alakzatok vizsgálatának élvezete, mivel pontosan a megértő képesség ilyen vizsgálata az, ami szükséges ahhoz, hogy jobban tudjunk leképezni másokat a társainknál. És a zene lényegében érdekes, végtelenül komplex alakzatokból áll.

Hogyan fejlődött ki a szeretet és a bizalom?

De az emberek nem egyszerűen csak társasági lények. Több állatfaj is társasági, mégis, legtöbbjük kifejezetten szemét egymással. Az emberek, csak úgy, mint sok madárfaj és néhány emlős, szokatlanul erős, tartós, együttműködő kapcsolatot épít más felnőttekkel. Az ember szeret és bízik.
De miért bízik az ember? Egyértelmű, hogy hogyan tudnak a kooperatív kapcsolatok adaptív módon működni. Például, ha a partnered keményen büntetné az elpártolást, és annak elrejtése túl nehéz lenne. De ez nem magyarázza a bizalmat. Az, hogy megbízunk a másikban, pont azt jelenti, hogy nem szabályozzuk a másik együttműködését. Nem keressük a bizonyítékát, hogy a másik elárult-e, nincs helye büntetésnek, ha valami rosszat teszünk, sőt, nem is igazán aggódunk, hogy talán elárulnak.
És mindannyian bizalmi alapokon nyugvó kapcsolatokat szeretnénk. Senki sem szeretné, hogy a partnerének őszintesége a büntetéstől való félelem hozadéka legyen.

A bizalom nyilvánvalóan sok energiát és konfliktust spórol meg egy kapcsolatban, ami ezáltal adaptív. Ugyanakkor a bizalom lehetővé teszi a visszaélést, ami evolúciós problémát jelent. Abban a pillanatban, hogy tudod, hogy bízom benned, a motivációdnak arra kellene változnia, hogy visszaélj ezzel. De nekem ezt tudnom kell, és ezért nem is kezdek el bízni benned. Az érzelmi elköteleződés jelenti a megoldást erre a dilemmára. A szeretet mint az érzelmi kötődés formája megváltoztatja a kognitív győzelmet a másik fél érdekében. 

Ha szeretlek, nem tudlak bántani anélkül, hogy magamat is bántanám. Ha szeretlek, az, hogy boldoggá teszlek, engem is boldoggá tesz. Ha ez a szeretet kölcsönös, az érdekeink összehangoltak. És ez teszi lehetővé a bizalmat.
Hogyan jön létre a szeretet? Egy masszív kognitív átdolgozói folyamat által. Az agyunknak meg kell tanulnia, hogy egyedi válaszreakciót adjon a másik stimulusra, és meg kell tanulnia hasonlóan egyedi módon stimulálni a másikat is. Ehhez arra van szükség, hogy a lehető legpontosabb reprezentációt képezzük a másikról, és azt majdnem ugyanolyan jelentőséggel kell átitatnunk, mint amennyire a saját magunk reprezentációját tartjuk. Egy kétoldalú kapcsolatban ez a reprezentáció tartalmaz egy önreprezentációt, ami szintén át van itatva a másikról alkotott képpel és így tovább. Ez a folyamat nagy szerepet játszik a barátságban és a párkapcsolatban a hosszútávú kapcsolatot építő fajoknál. Ez egy kölcsönös, intim újraírási folyamat, amely során az agyunk megtanul játszani és megtanulja, hogy játszanak vele. Betekintést adunk a saját önképünkbe, hogy a másik egyedi módon tudjon minket jutalmazni, és fordítva. A szeretet egy időben tesz minket sebezhetővé és erőssé. A párokban történő kötődés a csoportos helyett a fajok agyméretének evolúciójának egyik legnagyobb jelzője. A főemlősöknél az agyméret és a szexuális versengés fordítottan arányos.
Az elődeink azért váltak sikeressé evolúciós értelemben, mert képesek voltak bízni és fenntartani ezt a bizalmat. Ezért fejlődött ki közöttük a szeretet, és ehhez szükségük volt arra, hogy példátlan élvezetet nyújtson egy végtelen mélység, amit soha sem tudnak igazán megérteni és megragadni. A végtelen mélységekben való elmerülés szeretetnek érződik, mivel valójában a szeretet pontosan ez. Ezért, mikor egy hallható végtelenül komplex alakzatba botlunk, amely a megszokottat kulturálisan elhagyva stimulálja az agyunkat, örömmel merülünk el benne. Nem csak kedveljük a zenét, szeretjük is.
Kapcsolódó cikk
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email

Ez is érdekelhet

Top sztorik a rovatból