„Minden udvarban temetők vannak. Elsétálsz a házak mentén, és először öt sírt látsz, holnap már 10-et, holnapután pedig már szerteszét több tucatnyit” – meséli Marina, aki több mint két hónap után két gyerekével menekült el Mariupolból.

Marina 5 éves fiával és 2 éves lányával hagyta el Ukrajnát, miközben férjének maradnia kell harcolni – írja a Szeretlek Magyarország nevű hírportál, amely interjút készített a menekült nővel.

„Nem hittük hogy Mariupolt el tudják foglalni. 2014 óta azzal biztattak, hogy ez egy bevehetetlen erőd. Mindig sok volt a katona a városban, küzdöttek is nagyon, ezért hittünk ebben” – kezdi történetét Marina.
Azt mondja, egyszer csak egyre több robbanást hallottak és káosz lett körülöttük. Nem a háborús zajok, hanem az emberek viselkedése döbbentette meg leginkább.

Kapcsolódó cikk

„A helyiek mintha eszüket vesztették volna. Olyan érzés volt, mintha sötét erők ébredtek volna fel, amelyek elkezdték rombolni a városunkat. Mielőtt az orosz hadsereg szétbombázta Mariupolt, a saját lakosai rombolták, fosztották ki. Azon morfondíroztam, mit fognak gondolni ezek az emberek, ha vége lesz a háborúnak” – teszi hozzá.
Ez volt az első sokkja, aztán jött a második, az információk blokkolása.
„Se internet, se televízió. Egy hónapig semmilyen hír nem volt. Ukrán rádió sem volt. Hoztak valamilyen közvetítő felszerelést, de azzal csak egy orosz adót lehetett hallgatni. Legalább volt valami, de ott nagyon át voltak fordítva a tények. Beszéltek Zelenszkijről és Európáról. Egy hét után összezavarodtam. Olyan propaganda ment benne, hogy a valóság teljesen átfordult” – folytatja.

Kapcsolódó cikk

“Most már értem azokat az embereket amelyek orosz rádiót és orosz tévét néztek mindig is. Nagyon könnyű ilyen propaganda után összetéveszteni a fehéret a feketével. Intelligens emberek is elveszhetnek ebben a propagandában. Én nem akartam többet hallani az orosz médiáról” – teszi hozzá.
A légiriadóra eleinte nem figyeltek Marináék, megszokták a hangját, nem érezték, hogy menedéket kellene keresniük.
„Elfogadtuk. Lesz ami lesz. Eleinte azt mondták, ha legalább két falra vagyunk a külvilágtól, akkor biztonságban vagyunk. De aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Március elején, az első nagy légitámadásoknál megértettük, hogy akár két fal, akár három fal, mindegy” – számol be Marina.
Marina-Ukrán-Menekült-Orosz-Ukrán-Háború-Mariupol2
/ Fotó: Elek Krisztián
Először az ő lakását bombázták szét, ekkor a hozzájuk költözött Elenával és fiával együtt átköltöztek a szüleihez. Ott sem volt sokkal jobb, mert már ott is betörtek az ablakok.
„Akkoriban még fagyok voltak felénk. Nappal az utcán melegebb volt, mint a lakásban. Legalább a főzés könnyebb volt, nem kellett az utcára menni, volt egy fával rakható tűzhely” – meséli.
Akkor már eldöntötték, hogy nem akarnak Mariupolban maradni, de menni még nem tudtak.

Kapcsolódó cikk

Anyósa lakása a központban volt, ahol heves harcok folytak. A ház leégett és a férje testvére bennégett. Sokáig nem tudtak odamenni. Amikor végre bejutottak, csak egy leégett holttestet láttak. Apró részletekből jöttek rá, hogy ez a sógora maradványa.

Az udvarban temettünk el. Minden udvarban temetők vannak. Elsétálsz a házak mentén, és először öt sírt látsz, holnap már 10-et, holnapután pedig már szerteszét több tucatnyit

– mondja Marina, aki szerint az első bomba rombolta szét az ő lakását is március 8-án. A ház előtt volt egy kislány, aki meghalt.

„Annyira sűrűn bombáztak minket, hogy egy hétig nem tudtunk csinálni semmit a holttestével, csak kikerülve és sietve az egyik pincéből a másik pincébe mozogtunk. Borzasztó volt. Végül 20 napig feküdt a holtteste az udvarunkban. Katonák segítségét kértük az eltemetéséhez” – számol be.
Marina két napja volt Zaporizzsjában, amikor beszélni tudtunk vele. Akkor azt sem tudta, hová megy, csak azt, hogy el akarja hagyni gyerekeivel az országot.
Egyetlen dolog nyugtatja: „A legfontosabb az, hogy a legszörnyűbbön már túl vagyunk.”

Top sztorik a rovatból

Ez is érdekelhet

Nincs több cikk