„Több Nemes Jelest nem nézek” – álltam fel háborogva a moziszékből a Napszállta vetítése után. Mint a Saul fiánál annak idején, most is azt éreztem, hogy velem, a nézővel itt és most nemes egyszerűséggel kicsesztek. Pedig olyan sok minden volt adva ezúttal is egy igazán remek és egyedülálló filmhez, ami nem tudott vagy nem akart élni a lehetőségekkel.
Ha a moziterembe belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
A Saul fia egy ígéretes sztorit (a ritkán témaként választott sonderkommandós történetét) és a zseniális filmtechnikai ötletet (a 35 mm-t és azt, hogy a főszereplő arcát vagy tarkóját látjuk csak, a történéseket nem, azokat legfeljebb halljuk) nem tudta kimaxolni. Közönségsiker nem lett, az Akadémiát viszont megvette. Az eddigi kánontól eltérően, abszolút újító módon nyúlt a holokauszt témához. Mégis, Oscar-díj ide vagy oda, rendesen megosztotta a közönséget. Indokolatlanul nem szabad igénybe venni a néző türelmét és jóhiszeműségét. Mert hogyan reagáljunk arra például, amikor hosszú percekig egy kameraállásból látjuk ugyanazt a jelenetet, teszem azt, menni az embereket? Vagy arra, hogy juszt sem tudjuk meg teljes bizonyossággal, ki az a fiú Saul számára és miért akarja minden áron tisztességesen eltemetni?
Az Oscar-díjért 86 ország filmjével verseng a Nemes Jeles László új filmje
Egy-egy alkotásával összesen 87 ország pályázott idén a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra. Tavaly az ideinél valamivel több, rekordszámú, 92 jelentkező indult a mezőnyben, írja az MTI.
A néző ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy a cselekménynek legyen motivációja. A művészi eszközök öncélú használata és egy mesterségesen fenntartott alkotói elgondolás az élvezhetőség rovására megy. Sőt, érdektelenséget válthat ki a befogadóból. Egy diffúz massza és az értetlenség homályos emléke marad meg belőle. És „a holokausztfilmről vagy jót vagy semmit” alapon zavart szájhúzogatással és mély sóhajjal lehet csak válaszolni a „na, hogy tetszett?” kérdésre.
Déja vu-m volt a Napszállta esetében, noha ez nem holokausztfilm. Mintha Nemes László (a stáblistán a Jeles már lemaradt a nevéből) beállt volna a nézőnyúzó rendezők sorába.
Lars von Trier szokott ilyet csinálni, főleg, ha súlyos mentális bántalmaktól szenved. Gondoljunk csak az Antikrisztusra! De Trier filmjei legalább provokatívak és koncepcionálisan átgondoltak. Ezért a dühös, „de megbántam, hogy megnéztem” primer érzete után valami mondanivalót azért felfedezni vél bennük a szerencsétlenül járt mozilátogató.
Ugyanez a Napszállta kapcsán nem biztos, hogy elmondható. A nézővel való kegyetlen játékot űzi Nemes László második filmjében is. Annyira kevés a támpont és olyan homályos az „üzenet”, hogy az ember könnyen feladja a küzdelmet, hogy értelmezze a látottakat.
Túl sok rejtély semmiért
A Napszállta a kalapos századforduló békés, prosperáló korszakába invitál. Egy fiatal lány, Leiter Írisz 1913-ban Triesztből a Monarchia Budapestjére utazik, hogy megboldogult szülei egykori kalapszalonjában munkát vállaljon. Érkezését azonban nem veszik jó néven. Az új tulajdonos, Brill Oszkár igyekszik mindenáron visszaküldeni őt oda, ahonnan jött. De a lány nem hagyja magát egy könnyen, és ha kidobják az ajtón, visszamászik az ablakon.
Ez később annyit ismétlődik, hogy meglehetősen kínossá válik, és egyre kevésbé értjük, mi és miért történik. A lány megtudja, hogy van egy bátyja, akinek a létezéséről fogalma sem volt. A férfi nevének puszta említése félelmet és megvetést vált ki az emberekből. Írisz azonban hatalmas elánnal kezd el fivére után nyomozni. A családügyi nyomozás aztán egyre mélyebbre vezet a boldog békeidők csillogó felszíne alatt húzódó kevésbé tetszetős világba. A rejtélyek száma pedig közben egyre csak nő.
De aki abban reménykedik, hogy a titokra fény derül, és az egyre furcsább történések a helyükre kerülnek, csalódni fog. Egy idő után eljutunk arra a pontra, nem érdekel, hogy bármit is megértsünk belőle.
A néző fokozatosan hosszászokik, hogy hiába ül két és fél órát a moziteremben, nem kap választ a kérdéseire. Nálam ekkor került elő a mobilom, amit egyre sűrűbben nézegettem és nyomogattam, hátha jobban telik az idő. Az igazán szomorú azonban nem ez, hanem hogy már nem is érdekelnek a válaszok. Ez pedig azért baj, mert mire eljutunk oda, hogy valószínűleg nem maga a családregény és a kalapszalon körüli bonyodalom itt a lényeg, hanem „valami más”, már elengedtük az egészet.
A kalapos hölgy odüsszeiája
A Saul fia sokkoló módszere köszön vissza, amivel a film jól fejbe vágja a nézőt: a motiváció hiánya. Ahogy a sonderkommandós esetében sem derül ki egyértelműen, miért kattan rá a főhős a kisfiúra, a Napszálltában is sok fontos kérdés megválaszolatlan marad. Miért nem ad senki sem egyetlen kézzel fogható választ sem Írisznek? Mik mozgatják valójában a lányt?
A cselekmény egyre több szálon burjánzik, és a megértés helyett a széttartás irányába visz.
Elvesztjük a fonalat. Nem tudjuk meg, ki mit akar, mit és miért csinál. Ehelyett a film elharapott mondatokat, homályos utalgatásokat, befejezetlen dialógusokat, százszor feltett és egyszer sem megválaszolt kérdéseket dob a nézőnek. Csak egy idő után már nincs kedvünk rágódni rajta.
Magyar siker: A Napszállta és a Solar Walk is szerepel a Londoni Filmfesztivál versenyprogramjában
A 62. BFI Londoni Filmfesztivált október 10. és 21. között rendezik meg. A szervezők Steve McQueen Nyughatatlan özvegyekcímű filmjét választották a megnyitóra és egy másik nagy érdeklődéssel várt produkciót, a Jon S. Baird rendezésében készült Stan and Ollie című életrajzi filmet a záró gálára – ismertette hétfőn a The Hollywood Reporter.
Néha csak sejteni lehet, hogy éppen mi történik, mint a Saul fiában. De néha totál rejtély, hogy Írisz miért csatangol el folyton és tér vissza ugyanoda. Bolygó hollandinőként imbolyog Budapest hol elegáns, hol veszélyes és visszataszító részei között. Nézőként kénytelenek vagyunk Leiter Íriszt elkísérni odüsszeiája során, mert többnyire őt követi a kamera. A fiatal nő arcát vagy tarkóját látjuk, és sokszor azt, mit ő lát. A Saul fiával ebben a vonatkozásban is hasonlóságot mutat. De sajnos ettől sem izgalmasabb, sem szimpatikusabb nem lesz a dolog.
A lényeg láthatatlan, ezúttal sajnos túlságosan is
A film halála, ha bosszantó következetlenségek vannak a forgatókönyvben. A Napszálltában sajnos akad belőle. Nemes Matthie Taponierrel és a Saul fiából ismert Clara Royerrel jegyzi a scriptet. Ilyen zavaró tényező, hogy hősnőnk a nyilvánvaló veszély ellenére állandóan ellentétesen cselekszik, mint amit a józan ész diktálna. Idegesítő, hogy nem tudjuk, hogyan jut el A pontból B-be, ami manapság sem mindig könnyű, még ha van is hozzá pénz, paripa és fegyver. Na, de 1913-ban egy fiatal, egyedülálló nőnek, akit mindenhol ellenségesség vesz körül? Miért érzi fontosnak, hogy „kiválasztott” legyen és mindenáron bejusson az udvarba?
Arra sem kapunk magyarázatot, hogy Brill miért fogadja be üzletébe és tulajdonképpen életébe legfőbb ellensége rokonát.
Hát, hol van a természetes életösztön? Az önvédelmi reflex? Hiszen semmit nem tud a lányról, nem ismerheti a motivációit (na, ezt mi sem). Neve és múltja miatt azonban Leiter Írisz a nagybetűs fenyegetést jelenti a számára.
A másik világháború
S hogy mi az a valami más, amiről szólni akar a Napszállta? Egy békésnek és boldognak mondott korszak vége? Az ártatlanság illúziójának elvesztése? A szecessziós századforduló homlokzata mögött felsejlő perverz és véres valóság? A 20. század szégyenének előképe? Egy új, dicstelen időszak nyitánya? Mint ahogy a Saul fiában, a Napszálltában is alámerülünk a pokolba, ami itt csillárok, kalapok és ruhaköltemények, szalonok és kastélyok ragyogó felszíne mögé van bújtatva.
Elsőre nem látható, csak azt érezzük, itt valami nem stimmel. Nem vagyok benne biztos, hogy sokan veszik a fáradságot, hogy a rendezői-forgatókönyvi passzivitás (ellenségesség) ellenére belegondoljanak abba, mit láttak. És ez baj, mert így az egyébként is bajosan kivehető üzenet nem jut el vagy kétséges, hány helyre jut el megfelelően.
Michael Haneke közvetlenül az első világháború kirobbanása előtt játszódó Fehér szalagja a fasizmus kialakulásának pszichologizáló okkeresése.
Szájbarágás nélkül is egyértelműen kiderül, hogy Haneke a ’20-as, ’30-as évek nemzetiszocialista mozgalmának erősödését, majd Hitler hatalomra kerülését összekapcsolja az 1914 előtti családi-társadalmi-hatalmi berendezkedés sajátosságával – azzal, hogy a gyűlölet, a frusztráció, az elnyomás és az erőszak apáról fiúra hagyományozódik.
Van egy koncepció, egy feszesen hozzáidomuló forma és egy olyan filmnyelv, amelynek révén értjük, mit üzen a mester. Nemes Lászlónál sajnos nem egyértelmű, mit akart mondani.
A kalapszalontól a koncentrációs táborig
A Napszállta mintha arról beszélne, hogy robbanásig nő a feszültség az arisztokrácia és a társadalmi elit, valamint az egyszerű nép között. A régi világgal, az uralkodó osztállyal szembeni fokozódó ellenszenv puskaporos hordóként szunnyad a mélyben. A szarajevói merénylet nem csak Európát, de voltaképpen az egész világot elindította a sötétség útján. Az első világháború térdre kényszerítette Németországot, és megpecsételte Magyarország sorsát. Felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, és Trianon sorsdöntő változásokat hozott magával.
A vesztes háború és nyomában a gazdasági válság elmélyítette a szociális és morális válságot a darabokra hulló nemzetállamokban. S mindez olyan erők kialakulásához vezetett, ami a 20. század legnagyobb szégyenét eredményezte, és világégésbe taszította az emberiséget. Ha beemelem Nemes első filmjét, akkor így jutok el a kalapszalonok világától a koncentrációs táborokig. De hogy valóban erre gondolt-e a rendező, nem világos. Spekuláció marad.
Ki van a kalap alatt?
Nemes László teljesen elidegeníti a szereplőket a nézőtől. A főhős nem képes szimpátiát kiváltani, hiszen semmit nem tudunk meg róla. Jakab Juli ugyanazzal az ijedt-eltökélt-szomorú arckifejezéssel nézi végig a játékidőt Leiter Írisz szerepében. Hiába látjuk szinte mindig őt, nem látunk bele a fejébe, nem tudjuk, mi zajlik a szívében. Ez valószínűleg nem az ő hibája, hanem a színészvezetésből és talán a forgatókönyv ismertetett sajátosságából fakadhat.
A legerősebb színészi teljesítményt Vlad Ivanov nyújtja Brill Oszkár szerepében. A higgadt, ravasz üzletember kitűnően beszél mindenki nyelvén.
Szó szerint is, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiában járunk, ahol nem illett meglepődni, ha például németül szóltak az emberhez. Brill nem is lepődik meg. Megtalálja a hangot mindenkivel: „lányaival”, jobb kezével, a kalapszalon vezetőjével, Zelmával, az úri kuncsaftokkal, a „titkos szolgákkal” és még Leiter Írisszel is.
Meglepő volt látni a Napszálltában Dobos Evelint Zelma szerepében. Legutóbb egy könnyű nyári tinisorozatban láttam, ami valószínűleg az én hibám, mert tehetséges színésznő, szívesen megnézném színpadon is. Hitelesen formálta meg az okos, de neménél fogva a korszak normái miatt kiszolgáltatott „menedzser asszonyt”. Zelma higgadt beletörődéssel mindenben engedelmeskedik kenyéradójának, de arcára van írva, mit gondol.
A tömegjelenetek kifogástalanul, olajozottan működnek. Hihető a fontos vendég fogadására készülő izgatott zsizsegés a kalapszalonban, de ugyanígy a kínos jelenetbe torkolló születésnapi ünnepség a parkban.
Átélhetők a zsiványok tanyáján játszódó vészjósló epizódok vagy a rablótámadás képsorai, és sorolhatnánk. Az alkotói csapat remekül megoldotta a népes színészgárda és a statiszták mozgatását.
A szem kielégül
Noha sok minden frusztráló a filmben, van, ami megmenti a nézőt a teljes kétségbeeséstől. Ami egyből magával ragad a Napszálltában, a vizuális élmény. Minden a helyén van. A díszletek, a ruhák, a hajak, a sminkek, no, meg persze a kalapok hibátlanok Szakács Györgyi jelmezeinek köszönhetően. A lányok munka és ünneplő ruhája, Írisz utazós szettje és lázadó ancúgja segít értelmezni a nehezen követhető eseményeket, és hozzáad viselőjük jelleméhez. A szalonok makulátlansága, az udvari pompa, a cselédeknek jutó sötét, dohos szobák kitűnően festik meg a különböző világokat. Mindez Rajk László és Kiss Dorka látvány-, valamint díszlettervezését dicséri. A szemünk gyönyörködik a kosztümös filmben.
https://vimeo.com/287121379
Nagy erénye a filmnek a lenyűgöző operatőri munka. Az arcközelik, a sötét, baljóslatú szobabelsők és ezzel kontrasztban a kalapszalon világos, csillogó ragyogása mind-mind hitelesen jelennek meg Erdély Mátyás kamerájának hála. Erdély minden képkockája festményszerű látványt nyújt. A Saul fia után a Napszálltában is erős atmoszférateremtő erőt mutat.
Nehéz szeretni Nemes filmjét
Emlékezetes a filmből a főszereplő arca, ami dominálja az egész Napszálltát. Na, meg mindaz a lenyűgöző képi világ, amit Erdély odavarázsolt. Ami pedig zsigerileg megmarad, a hatalmas távolságtartás, amivel a film messzire eltol magától. Nehéz szeretni Nemes filmjét.
Lehetséges, hogy az alkotók részéről szándékos a Leiter Íriszt és vele párhuzamosan a nézőt, mint a történet és a történelem egyszerű szemlélőjét bizonytalanságban tartani.
A passzív befogadó sok mindennek szemtanúja, mégsem tesz semmit. Rengeteg kérdése van, mégsem kap rájuk választ. S egy idő után már nem is keresi a válaszokat, csak sodródik az eseményekkel. A történelemből tudjuk, hogy a válaszok és fogódzók nélküli tömegek sodródása hová vezetett a 20. században. Veszélyes tud lenni, ha nincsenek válaszaink. De még veszélyesebb, ha már kérdéseink se.
Ha Nemes László a közönségnek akar filmet csinálni és nem csak az Akadémiának vagy egy szűk szakmai grémiumnak (Velencében elnyerte a kritikusok díját), akkor figyelembe kell vennie a néző igényeit. Fontos, hogy bizonyos kérdéseket nyitva hagyjon, s ezáltal gondolkodásra ösztönözzön. De ehhez fel kell keltenie és fenn kell tartania az érdeklődést. Ehhez pedig szerencsés, ha válaszokkal is szolgál, vagy segít azok megtalálásában.
