Hosszan kitartott snittek. Lassan csordogáló cselekmény. Sivár, nyomasztó atmoszféra. A legfehérebb nap a nézőt igénybe vevő filmek közé tartozik. Öten váltottunk rá jegyet a Toldi Nagytermébe – a kicsiben a felújított Sátántangó ment. Az izlandi film csak 109 perces, de annyira vontatott volt, hogy egy pillanatra úgy tűnt, tévedésből a Tarr Béla-filmen ülünk. Egy idősebb pár kábé a hatvanadik percnél kivonult. Pedig a slusszpoén tutira meglepte volna őket is.

A legsötétebb nap

Hirdetés

Vannak filmek, amelyeknél felmerül a nézőben a kérdés: minek készültek el. A legfehérebb nap is ezt hozza primer megközelítésben. Pedig valójában örök emberi kérdéseket feszeget: hogyan birkózzunk meg a szeretett személy elvesztésével; miképpen találjunk (új) értelmet az életünknek; mihez kezdjünk egy eddig ismeretlen érzéssel, ami teljesen kiforgat minket önmagunkból?

Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg? / Fotó: Cirko Film

De ahhoz, hogy ezek leülepedjenek bennünk, nekünk, nézőknek is részt kell vennünk a főhős pokoljárásán, el kell kísérnünk külső és belső utazásán. És ez most nem volt sétagalopp.

A ránézésre hatvan pluszos exrendőr felesége autóbalesetben meghal. Ingimundur csendben viselt gyászát hirtelen megzavarja, hogy olyan bizonyítékokra bukkan, amelyek azt valószínűsítik, felesége, akit ő nagyon szeretett és sosem csalt meg, félrelépett valakivel a városból.

Egy vérbeli zsaru pedig kideríti, hogy ki az áruló. Főhősünk továbbmegy és addig nem nyugszik, amíg bosszút nem áll. Ezt a faékegyszerűségű sztorit helyezi izlandi viszonyokhoz képest is kietlen körülmények közé a rendező, Hlynur Palmason.

Ne ítélj előre: ronda és finom

A természet erői által erodált, helyenként holdbélinek tűnő táj, szürkeség, hófödte hegycsúcsok, néptelen országutak, háborgó tenger. Ez Izland. E világvéginek látszó táj szépen korrelál az özvegy férfi viharvert fizimiskájával és szikár lényével – Ingvar Eggert Sigurdsson kitűnő megformálásában. Mintha Zacher Gábor arcát keresztezték volna egy vikingével. Sigurdsson zseniális alakítást nyújt.

Nagyapa-unoka kaland a tengeren / Fotó: Cirko Film

Elhisszük neki, hogy szeretetteli, bensőséges a kapcsolata a kisunokájával. Azt is, hogy kiváló zsaru, rendes családapa és hűséges férj. Tudjuk, hogy miért jön elő belőle a flúgos futam. És noha nem kell, hogy egyetértsünk vele, de átérezhetjük a szilaj haragot is, ami arra készteti, hogy szétverje az összes berendezést, ami csak az útjába kerül.

Többször mutatott meztelen felsőtestét pedig – a zuhanyzós jelenet az öltözőben ismétlődik – sok középkorú férfi megirigyelheti.

A kislány szerepében Ída Mekkín Hlynsdóttir bájos és rendkívül talpraesett. Profi gyermekszínész benyomását kelti. Nagyapa és unokája közös jelenetei visznek melegséget a szélfútta izlandi zordságba. Sigurdsson és Hlynsdóttir párosa remekül működik a vásznon. Akár fasírtban vannak egymással, akár a legnagyobb egyetértésben.

Izlandi tempó

Az operatőri munka ezúttal is Maria von Hausswolffot dicséri, akivel Palmason már dolgozott első játékfilmjén, a Téli fivéreken. Szenvtelen objektivitással mutatja meg a nagypapa által az unokájának építendő házat különböző nap- és évszakokban.

Hauswolff kamerája ráérősen elmereng a legelésző pónikon és premier plánokkal, közelképekkel pásztázza a főhős lelkében vulkánként kitörni készülő indulatokat. Hasonlóan emlékezetes marad a kislány arcán átvonuló érzelmek kifejező ábrázolása.

Nagyapa házat épít az unokájának / Fotó: Cirko Film

A fárasztóan sokáig mutatott kezdő képek time-laps-szerű felvételei előrevetítik a film tempóját és vontatottságát. A kínzó lassúságot csak a nagyfater felbőszült akciója töri meg. Voltaképpen gyászfeldolgozáson megyünk keresztül mi is Ingimundurral együtt – csak itt a megcsalatással való szembesüléssel fűszerezve. Palmason beemel egy nagyon fontos elemet, amiről viszonylag kevés szó esik a filmművészetben – meg úgy általában.

Míg Paolo Sorrentino az Ifjúságban arról is elmélkedik, hogy az öregedéssel küzdő emberek túl a zeniten még igenis vágyakoznak a testi örömökre, A legfehérebb napban a nagyszülők meg is élik azokat.

Palmason filmje szerint a kalácsillatú, jóságos nagymama toposzába bőven belefér a huncutkodás – akár egy fiatalabb pasival is. Nem véletlenül keríti hatalmába Ingimundurt a fékezhetetlennek tűnő düh.

A fehér a legsötétebb szín

Mégis azt érezhetjük, a sztoriban és az elbeszélés módjában nincs annyi, amennyi a teljes játékidőt indokolta volna. Sátántangó-hosszúságúnak tűnik a szűk két óra. Az „északi filmekre” jellemző, sokszor feketébe hajló humor pedig hiányzik A legfehérebb napból.

A szeretet ereje mindent megold / Fotó: Ljós­mynd / ​Aðsend

Már a Téli fivéreket is úgy aposztrofálták, hogy nem közönségbarát alkotás. Minden túlzás nélkül állítható, hogy A legfehérebb nap sem az. Palmason a fehér szín és a kietlen környezet szimbolikáját is átemeli: mindkét film rideg, havas téli vidéken játszódik.

A mészkőbánya mindent beborító porát itt a tejszerűen elterülő köd váltja fel. A rendőrőrsön játszódó jelenet plasztikusan meg is idézi e természeti jelenséget.

Nem könnyű élvezni A legfehérebb napot. Kifejezetten jó hír nem csak a főhős, hanem a néző számára is, amikor látjuk végre a fényt az alagút végén – szó szerint.

Ha a holtak beszélni tudnának

A prológus szerint mikor a tejszerű köd annyira sűrűvé válik, hogy föld és ég egybeér, élő és holt kommunikálhat egymással. Az izlandi cím (Hvítur, hvítur dagur, magyar fordításban: fehér, fehér nap) is erre utal.

Fény az alagút végén / Fotó: Klapptre

Százkilenc perc elteltével a film véget ér, a köd marad. Ha nincs Ingvar Eggert Sigurdsson és Ída Mekkín Hlynsdóttir, lehet, hogy én is kijövök a moziból. Bár bevallom, érdekelt, mire fut ki a dolog.

A mozaikokból azonban végül nem állt össze a teljes egész. Ez a forgatókönyv számlájára írható, amit maga Palmason jegyez. Egy csomó kérdésre nem kapunk választ.

Ki nézi a balesettel érintett útszakaszt a térfigyelő kamera felvételein? Miért nem vonják felelősségre nagyapót a bekattant ámokfutásáért? És mi lesz a törülközőbe csavart nővel a film végén?

Vagy valójában nem ezek a fontos kérdések?

Felújították Tarr Béla és Krasznahorkai klasszikusát, a Sátántangót

A Cirko-Gejzír a Lőrinc pap téren nyílt meg 25 évvel ezelőtt. Alapítói civilek voltak, akik elsősorban emberi jogi témájú, érzékenyítő, illetve fontos szerzői filmeket akartak megmutatni a budapesti közönségnek. A mozi azóta elköltözött: most már az V. kerületi Balassi Bálint utcában található. Három teremben vetít minőségi művészfilmeket, művészi igényű vígjátékokat és romantikus filmeket, dokumentumfilmeket, valamint fesztiváldíjas alkotásokat.

Talán a rendező az egyetlen, aki ismeri a válaszokat – meg esetleg a halottak. Csak kár, hogy ők nem tudják elmondani nekünk.

Hirdetés