Nehéz ez az év, nem úgy alakultak a dolgaim, ahogyan szerettem volna. Azt éreztem, amiről Dante írt az Isteni színjátékban: „az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém”. Fogtam hát magam, és négy napra „kivonultam a társadalomból”. Ahová mentem, ott aztán nem csak sötétlő erdőre bukkantam, hanem tisztásra is. Azaz tisztánlátásra, amire hatalmas szükségem volt. Receptre íratnám fel időről időre mindenkinek az „elvonulást”, ahogy én neveztem e kis kiruccanásomat az Őrségben.

Őrségváltás

Hirdetés

Hogy ez most midlife crisis vagy sem, abba nem érdemes belemenni. Nincs jelentősége. Az életközépi válság, meggyőződésem szerint, nem is feltétlenül életkorhoz kötődik, bár bizonyára van összefüggés. A címkézést pedig általában nem kedvelem. A lényeg, hogy mindannyiunk életében eljön az a pont, amikor akár alapvető dolgokat kérdőjelezünk meg a saját életünkkel kapcsolatban. Ki vagyok? Mi határoz meg engem? Milyen ember vagyok? Jó helyen vagyok-e az életemben? Értek-e ahhoz, amit csinálok? Egyáltalán értek-e bármihez? Merre menjek? Kemény kérdések.

Bajánsenyén a Berek Halászkertben / Fotó: Rácz Laura Rebecca

Persze simán el lehet menekülni ezektől a kínzó kérdésektől, le lehet halkítani a belső rádiót. De vajon érdemes? És mi van, ha kíváncsi vagy a válaszokra? Én az voltam. Viszont abban az üzemmódban, amiben élek (két felelősségteljes munka, plusz suli, plusz háztartás, plusz egyéb) egyszerűen képtelen voltam akár csak elgondolkodni a „megoldásokon”. Korán kelés, irány a munkába, majd haza, aztán jöhet a második műszak, mellette hivatali teendők, bevásárlás, sport (az nekem létfontosságú), háztartás (hogy ne menjenek el teljesen a viszonyok) és a tetejébe még a médiaiskolai tanulmányok, műhelygyakorlatok és, és, és.

Úgy éreztem, száz végén égetem a gyertyát. E-mailek, telefonok, hivatalos levelek, meetingek, intéznivalók, számlák záporoznak. Mindez állandó feszített tempóban.

Tudom, ez nem csak engem érintő nyavalya. Az egész napos zakatolásban esélyem sem volt meghallani a belső hangot. De én meg akartam hallani.

Közben folyamatosan gyulladtak ki a fejemben azok a bizonyos kérdőjelek. Úgy éreztem, szükségem van arra, hogy ebből az őrületből kiszakítsam magam. Elfáradtam, lelkileg és mentálisan is.

A pityerszeri falumúzeumban, Szalafőn / Fotó: Rácz Laura Rebecca

Az elvonulást amúgy még márciusban szerettem volna megvalósítani, de akkor egyszerűen nem lehetett. Szeptember elején aztán megléptem azt, amire féléve készültem. Lehúztam az Őrségbe, teljesen egyedül – és minden percét élveztem.

Egy hírfüggő wifi nélkül?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok helyen jártam már idehaza. Akik picit is ismernek, tudják, hogy utazásmániás vagyok. És noha az Őrség gyerekkorom óta be volt nekem csípődve, még nem jártam az országnak ebben a szegletében. Annak idején gyakran levettem a könyvespolcunkról az őrségi albumot, és hat-nyolcéves fejjel megállapítottam, hogy ez biztosan nagyon különleges része Magyarországnak. Valamiféle misztikus jelentőséget tulajdonítottam neki. Mégis évtizedek teltek el, de csak nem jutottam el az Őrségbe.

A Hársas-tónál sem volt tumultus / Fotó: Rácz Laura Rebecca

Eddig. A márciusi szálláskeresésnél aztán megütötte valami a szemem, amire az őrségi vendégházak felhívják a figyelmet: itt nincs wifi, de sok helyen még térerő sem.

Egyértelmű volt, hogy oda kell mennem. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna számomra, mivel hírekkel kelek és fekszem (részben munkaköri ártalom). És egyébként is muszáj napjában többször végigpörgetni a Facebookot, ránézni a ContextUsra, ahol dolgozom, rákeresni mindenre, ami egy kicsit is felcsigázza az érdeklődésem, és persze az éppen látott film vagy színdarab kritikáit is feltétlenül el kell olvasnom. Csoda, hogy a mobilom és a laptopom nem nőtt még hozzám. Emlékszem, másfél éve, egy börzsönyi kis faluban tartott csapatépítőn majd megvesztem attól, hogy nem tudok netezni, telefonálni, sms-ezni. Úgy éreztem, el vagyok vágva a külvilágtól, és rettenetesen kétségbe estem.

Most viszont alig vártam, hogy elszakítsam ezt a „köldökzsinórt”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Felsőszenterzsébeten a wifi valóban nem működött, de helyenként volt némi térerő.

Ez utóbbit nagyon sajnáltam. Az elvonulás kezdetén elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a céges e-mailekbe. Felzaklatott és másfél napom ráment, mire úgy-ahogy ki tudtam űzni a fejemből az ezzel kapcsolatos gondolatokat. Nem azért vonultam el, hogy aktuális munkahelyi dolgok miatt emésszem magam. Viszont egy életre megtanultam: hétvégén és szabadság alatt nem nézegetek céges üzeneteket. Már megérte eljönni!

Ahol nincs semmi, ott van a legtöbb dolog

Egyébként két „prekoncepcióm” is volt az Őrséggel kapcsolatban. Egyfelől, úgy képzeltem ezt a tájegységet, hogy ott nincs semmi – ezért mentem oda. Ennél nagyobbat azonban nem tévedhettem volna. Másfelől nagyon különleges hely. Utóbbi viszont annál inkább telitalálatnak bizonyult. Egy természetföldrajzilag, történelmileg és kultúráját tekintve egyedülálló régió. Semmihez nem tudnám hasonlítani.

Humorérzéke is van az őrségieknek / Az őriszentpéteri Árpád-kori templom egykori bejáratánál / Fotó: Rácz Laura Rebecca

A nyugati határvidék védelmére a honfoglaló magyarok által idetelepített „őrök” évszázadokon keresztül itt éltek, nem volt elvándorlás. A szer – lakóházakból és gazdasági épületekből álló, többnyire dombhátakra épített településrendszer – sajátos képet fest az itteni falvakról. Nincs két egyforma falu, valahogy mégis kit tudnám szúrni, hogy ezek őrségiek.

Noha nem vagyok vallásos, olyan kulturális élményeim voltak a veleméri Árpád-kori és a szentgyörgyvölgyi református templomban, hogy nincs hozzá fogható.

A reformáció-ellenreformáció élő bizonyítékaként rengeteg haranglábat, köztük a jellegzetes „szoknyás” harangtornyot lehet errefelé megcsodálni. Valóban olyan unikális építmények ezek, amelyeket látni kell.

Ami talán még ennél is jobban lenyűgözött, hogy szó szerint úttalan utakon jártam. A kátyúk, a rendkívül silány „közutak” máshol halálra irritáltak volna, itt viszont úgy éreztem, az Őrség bájához hozzátartoznak. Egyébként meg itt valóban igaz, hogy sehol senki. Hosszú kilométereket autóztam úgy, hogy nem találkoztam emberfiával. És ha már egy félórás út alatt hárman-négyen szembe jöttek, meg voltam sértődve.

Kedvencem: a református templom Szentgyörgyvölgyön / A mennyezetet 88 festett fakazetta díszíti / Bárányfelhők, Nap, bibliai szöveg / Fotó: Rácz Laura Rebecca

Felszabadító volt hol sűrű erdők, hol legelő tehenek, lovak, hol szénakazal tarkította mezők mellett egyes-egyedül elsuhanni. Eleve nagyon szeretek vezetni, de a fővárosi őrület után ez rendkívüli élményt jelentett.

Négy nap alatt eszembe sem jutott zenét hallgatni. Nem akartam, hogy bármi is kizökkentsen a pillanatból. Az őrségi autókázás önmagában felért egy szanatóriumi beutalóval.

Egyébként is alig találkoztam emberekkel, bár a csesztregi patika összes dolgozóját megismertem – hála annak, hogy már az út előtt lebetegedtem. De ha volt is interakció, én döntöttem el, mennyit és miről kommunikálok. Nem vagyok mizantróp, de bevallom, ez nagyon jólesett.

Amikor a tökmagolaj-ütés is élményszámba megy

A terv az volt, hogy majd ebben az ingerszegény környezetben (haha) végre igazán magammal lehetek és választ kapok életem nagy kérdéseire. Jó tervnek tűnt, csak azzal nem számoltam, hogy a kirándulásaim során rengeteg látnivalóban és élményben lesz részem. Ki gondolta volna, hogy éppen az Őrségben fogok európai bölényeket és eurázsiai vadlovakat bámulni? (Akik még egy kicsit jobban ismernek, azt is tudják, hogy állatmániás vagyok.)

Európai bölények Szalafőn / Fotó: Rácz Laura Rebecca

Vagy órákra elmerülni a pityerszeri skanzenben? Ez a szó amúgy le sem írja, mennyire izgalmas az egykor ott élők házai és gazdasági épületei között barangolni és szemtanújának lenni a tökmagolaj-ütésnek.

Rácsodálkoztam az egyszerű ház körüli állatokra és a soha nem hallott gyümölcsfajtákra. És mindezt úgy, hogy én aztán nem vagyok oda a falusi romantikáért.

És milyen érdekes: igazi tehéntejet is ittam, de az én egyébként érzékeny nagyvárosi gyomrom meg se rezdült tőle.

Vagy ki hitte volna, hogy milyen kellemes tud lenni egy tavirózsás, vadkacsáktól élénk tavacska mellett a szikrázó ősz eleji napsütésben vacsorára várni, miközben a tó partján pónilovak legelésznek békésen?

Vacsorára várva, Bajánsenyén / Fotó: Rácz Laura Rebecca

Hát, nem giccses? De, amúgy valószínűleg az lenne. Akkor és ott viszont inkább a szívemet gyógyította.

Ahol szinte jobb, mint otthon

És beszélhetnék az én csodás vendéglátómról, aki a bőséges és nagyvonalú reggelik mellett (Zsolt, ez legalább két kiló pluszt jelentett a mérlegen, csak mondom) a legfontosabb dologgal ajándékozott meg: a csenddel és végtelen nyugalommal. Rám való tekintettel visszautasított egy vadásztársaságot, hogy garantáltan jól érezhessem magam, mivel ez a csapat „nem úriemberekből” áll.

Szállásom Felsőszenterzsébeten / Fotó: Tornácos Vendégfogadó

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egykori mezőgazdasági épületből kialakított (háromapartmanos) tornácos házban én voltam az egyedüli vendég. A kétszintes lakókámban, ami régen magtárként működött, a falióra ketyegése jelentette az egyetlen neszt. Király(i) volt!

Végül az életem minden nagy kérdésére nem találtam választ, sőt, stratégiát sem dolgoztam ki a hogyan-továbbra. Talán négy nap kevés volt erre.

Talán nem jön mindig egyből a válasz. És talán nem is baj ez. Helyette pihentem, és átadtam magam az itt-és-mostnak, ami nem kis szó. És szerelembe estem az Őrséggel. Sokat nyertem az elvonulással. Nem, ez így nem pontos: csak nyertem vele.

Hirdetés