Kasvinszki Attila olyat mutat a Paraziták a Paradicsombannal, amit magyar film még nem igazán mert. Egy őrületes sodrású, a nyugalom megzavarására alkalmas „fekete komédiában” mesél az emberi kapcsolatok és saját magunk elviselhetetlenségéről. Teszi ezt olyan gyomorszorító humorral, hogy nem tudjuk, megbotránkozzunk, röhögjünk, sírjunk vagy mélyeket lélegezve kapaszkodjunk a karfába. Mindezt egyszerre átélhetjük, mert működik a dolog. A maga módján egy végtelenül szórakoztató film, csak rá kell tudni hangolódni. De garantáltan lesz, aki kimenekül a moziteremből.
„Meg akarom ölni magam.” – „Jó, de előtte vidd le a szemetet!”
Ez a párbeszéd egy minden órás terhes nő és párja között hangzik el, rögtön a film elején. S ez meg is adja a Marius von Mayenburg kortárs német drámaíró színművéből készült kamaradarab alapzöngéjét. A sztori főképp egy tengerparti apartmanban játszódik. Ha nem itt, akkor meg egy ketrecharcos klubban, kórházi szobában vagy egy mérnök dolgozójában. A lényeg a zárt tér. Kevés jelenet játszódik a szabadban, de nagyon azok sem engednek levegőhöz jutni. A klausztrofób fíling is mindjárt adott.
Szóval a nyitójelenetben elhangzó dialógus egy ön- és közveszélyes vagdosássá eszkalálódik.
Az „ideggyenge” nő a testvéréhez menekül, aki a már említett nyaralóapartmanban ápolja autóbalesetben megrokkant párját. Az ő életük sem egy leányálom. A nő lelkiismeretesen gondját viseli a férfinak, aki azonban nem képes feldolgozni a traumát. Az összes felgyülemlett frusztrációját a szolgaszerepbe kényszerített társán éli ki, aki birkatürelemmel, száját összeszorítva mindent elnéz neki.
Paraziták a Paradicsomban – Előzetes (16)
Paraziták a Paradicsomban – Bemutató dátuma: 2018. szeptember 27. Betti (Marozsán Erika) a négy évvel korábbi balesetben súlyosan megsérült férjével él együt…
A keserédes hármas idillinek semmiképpen sem nevezhető életébe pluszban bekavar az „erőember”, aki a férfit tolószékbe juttatta. Ő a lelkiismeretének enyhítése céljából jön, és mindenáron segíteni akar. Nem érdekli, hogy kérnek-e ebből a szívességből vagy sem. Majd megjelenik a terhes nő pasija is, aki egy ponton szó szerint lemegy kutyába, hogy „visszahódítsa” a zakkant csajt.
Alapvetően ennek az öt embernek az interakcióin alapul az első blikkre (na, jó, másodikra is) betegnek tűnő film.
Van még pár különc figura, akik egy-egy intermezzoval inkább csak színesítik az amúgy is bizarr történetet. Elég gyorsan egyértelmű lesz, hogy itt bizony senki sem százas.
Frusztrált a világ és frusztrált benne minden férfi és nő
A szereplőket az fűzi össze, hogy mindannyian szenvednek. Leginkább önmaguktól. És ez rettenetesen frusztrálja őket. Annyira, hogy a saját nyavalyájukat valaki másnak a nyakába kell, hogy öntsék. Így aztán szadomazotáncot járnak egymással. Könnyen beszél, aki azt mondja, azt lehet megtenni egy emberrel, amit enged, hogy megtegyenek vele. Mindenkinek lehet azonban olyan kapcsolat az életében, amire nem feltétlenül büszke. A felnőtt lét azzal jár, hogy óhatatlanul beleragadunk méltatlan helyzetekbe, vagy megalázó viszonyokban vergődünk. És bizony hagyjuk, hogy kifordítsanak bennünket önmagunkból, vagy éppen mi vagyunk azok, akik kicsinálnak másokat.
Ezt a kifordulást járatja csúcsra Kasvinszki Attila a Paraziták a Paradicsomban című filmben. Tudományos megfogalmazás szerint a parazita vagy élősködő egy másik faj, a gazdafaj egyedeinek testében vagy testfelszínén él, és annak testéből táplálkozik. Ugyanezt csinálják egymással hőseink is. Kasvinszki nem finomkodik, a szemünkbe vágja, hogy mit gondol a parazitákról és a gazdafajról. Ha szenvedni akartok, csak szenvedjetek! – üzeni, és a lovak közé dobja a gyeplőt. A paradicsomi tengerparton (a helyszín engem a velencei Lidóra emlékeztet) elszabadul a pokol.
Mindeközben fontos kérdéseket feszeget a film játszmákról, önismeretről, szeretetéhségről, a megváltás igényéről és a normalitás iránti vágyról – na, meg arról, hogy mindig van más választás.
Nagyon is emberi, és ha a humánus oldalát nézem, szerethető ez a mozi. Hogy akkor miért rettenti el mégis a nézőket? Mert az élet is ilyen: őrült, fájdalmas, röhejes, kicsinyes, veszélyes, szenvedélyes, gyönyörű, erőszakos, kibírhatatlan. És ezzel nem képes mindenki szembenézni.
Nem egy nézőbarát film, ezt magam is megtapasztaltam. Körülbelül nyolcan váltottunk jegyet a filmre. Két néző távozott a férfi fellációs jelenetnél, ketten meg a kiscica szétkapásánál viharzottak ki a teremből. Ez utóbbit egyébként az alkotók jobbnak látták disclaimerrel ellátni a megnyugtatás miatt, és nehogy a PETA elmeszelje őket.
A Paradicsom parazitái
A szereplők mind defektesek. Ám mintha Marozsán Erika karaktere megőrizne valamit a valaha volt normalitásból. Igaz, a filmben teljesen új értelmet kap a normális definíciója. Marozsán az egyik legnagyszerűbb színésznő, akiért a Szomorú vasárnap óta rajongok. Lenyűgöző tehetség. Sokszínű játékának köszönhetően látjuk, mit érez, és tudjuk, mit gondol. Egy-egy orrcimpa remegéssel, elhomályosuló tekintettel képes érzékeltetni a szenvedést, amin keresztülmegy. Értjük döntéseinek mozgatórugóit. És látjuk kétségbeesett küzdelmét is, hogy az őrületből kivakarva magát visszakapaszkodjon egy normális életbe.
Kovács Krisztián hitelesen hozza az egykor vonzó férfit, akit a baleset tolószékbe kényszerített. Érzékletes játékával felmutatja az összes lelkiállapotot, amin ilyenkor valószínűleg az érintettek átmennek. Látjuk benne a kiszolgáltatottságot, az emiatt érzett dühöt, a kegyetlen diktátort, a manipulátort, a szeretetre vágyó gyermeket és az önsajnálatba süppedő szenvedőt is. Kitűnően jeleníti meg az érzelmi hullámzásokat és mindazt a mentális állapotot, amibe rokkantsága miatt kerül. Egyszerre sajnáljuk és megvetjük.
Pető Katának elhisszük, hogy karaktere annyira labilis, hogy egy másodperc alatt beleállítja bárkibe a kést, aki kéznél van. Ha senki nincs kéznél, akkor saját magába.
A Terápia 3. évadában láttam először Dargay fiatal szerelmének mellékszerepében, és göndör hajzuhataga mellett megragadt bennem kisugárzása, erős jelenléte. Utóbbinak ebben a filmben is hasznát veszi, hiszen olyan nőt alakít, akit egy pillanatra sem szabad szem elől veszteni, mert kárt tehet magában vagy másban.
Rába Roland a baleset okozójának bőrébe bújik. Egyszerre brutális, simulékony és megalázkodó játéka összhangban van az általa megformált karakter cselekedeteinek motivációival. Hiába igyekszik helyrehozni a múlt hibáit, lénye mégis visszataszító, és legjobb szándéka ellenére is gusztustalan marad.
Porogi Ádám játékideje jelentős részét a földön csúszva, totál szétesve tölti. Nem éppen a leghálásabb szerep, de kihozza belőle a maximumot.
Csak boldogok akarnak lenni
Erős képi világ, gyors vágások, pörgős jelenetek adják a film legfőbb jellemzőjét. Győri Márk operatőr az elszabaduló káoszban is erősen kézben tartja a kamerát. Stroboszkópra pulzáló zene, a szemérmességet hírből sem ismerő párbeszédek, kínosan vicces jellem- és helyzetkomikumok fokozzák kattanásig az őrült sztorit. Krajczár Péter zenéje jól aláfesti a kontrollvesztést. Ez a technós-harcos és a tolókocsis-rally-s jelenetnél érződik leginkább. A lecsendesedett, tiszta ritka pillanatokban elhangzó melankolikus zenével pedig belemar az ember lelkébe. Átérezzük, amit az egyik szereplő ki is mond: „Én csak boldog akarok lenni.”
Nyilván ez mindannyiunk vágya. Kasvinszki Attila rendező és forgatókönyvíró vékony jégen jár megbomló hősei egymást parazitaként felzabáló történetével.
Noha végtelenül emberi dolgokról szól, az, ahogyan ezt tálalja, sokkoló, időnként gyomorforgató. Pár jelenetben súrolja a nézhetőség határát, de végülis megmarad a szórakoztató provokálás keretein belül. Ha nem vesszük túlságosan komolyan, megláthatjuk benne a lényeget, és ráérezhetünk beteges, kicsavart humorára. Ez az a húsbavágó, torokszorító kategória, ami annyira rossz, hogy szinte már jó.
