Yorgos Lanthimos a homáros és szent szarvasos dolgozata után ezúttal egy kosztümös filmben ránt be a lélek mélységeibe és tárja fel a kapcsolati dinamikák működését. A kedvenc a hatalom akarását állítja középpontjába. Teszi ezt szellemesen, végtelenül szórakoztató és szókimondó stílusban, szemet gyönyörködtető, pompás díszletek között. Az eredmény egy buja-barokkos-beteges hatalompornó.
Veszedelmes női viszonyok
Ezt a kritikát azzal akartam kezdeni, hogy Yorgos Lanthimos A kedvenc című legújabb filmjében a hatalom működésének női oldalát mutatja be. Aztán arra gondoltam, ez így pontatlan: nincs női és férfi oldal, csak emberi van. Így Lanthimos ugyan nem találta fel a melegvizet, annyiban mégis unikális, hogy filmjében a hatalom gépezetét ezúttal nők működtetik. Nem is akárhogy!
A 18. század elején az angol király(nő)i udvarban járunk.
Ebben a világban a férfiaknak kevésbé dicső, sőt, alárendelt leosztás jut.
Nézzük csak! Leváltott miniszterelnök, manipulációval házasságra rávett, kielégítetlen férj, magára hagyott hadvezér, rúzsos-rizsporos ripacs – íme pár, a férfiaknak szánt szerepekből. De említhetném a gyümölccsel célbadobált, pohos testű, meztelen ficsúrt is.
Utóbbi jelenetben egyébként Peter Greenaway képi világa köszön vissza A rajzoló szerződéséből. Nem véletlenül: a brit zseni barokkos, bizarr, képzőművészeti alkotásokat idéző képekben elmesélt filmje biztosan hatással volt a görög rendezőre. Greenaway – szexualitással átitatott – klasszikusa is az angol arisztokrácia egzaltált világában játszódik, és hasonlóan nincs róla túl jó véleménye.
Lanthimos filmjében a hölgyszakaszt a folyton betegeskedő, együgyű Anna királynő (Olivia Colman) képviseli, aki egyszerre kelt megvetést és szánalmat a nézőben. Szívünk szerint hol hangosan kiröhögnénk, hol megráznánk, hogy térjen már észhez, hol pedig a kezünkbe kapva babusgatnánk. A sok érzés közül nálam pont azt nem váltotta ki, hogy ágyba bújjak vele.
Kegyencnői viszont kezüket-lábukat törik a figyelméért és a vele elhálható éjszakákért.
Erről még később!
Lady Marlborough (Rachel Weisz) a királynő bizalmasa, egyben ágyasa. Libidója egyértelműen az államügyekben van. Fantáziáját sokkal inkább Anglia sorsa és a Franciahon ellen viselendő háború forszírozása szállta meg, semmint férje és őfelsége iránti szeretete. Szépen igazgatja az ország sorsát a királynő uszályának takarásában.
Kapcsolódó cikk
Mi az egyéni szabadság ára? Sebastian Lelio leszbikus filmje a határokat feszegeti
Ebbe az idillinek nevezhető felállásba rondít bele Lady Marlborough egykor szebb napokat látott, elszegényedett kuzinja, Abigail (Emma Stone). Egy jobb élet reményében érkezik a palotába, és jó orrának köszönhetően hamar kiszagolja, merre érdemes helyezkedni.
Szerelemben és háborúban mindent szabad
Lanthimos A kedvencben e nők hatalmi játszadozásain kalauzolja végig a nézőt. Ebben az egyszer fent, egyszer lent libikókában amúgy az a szép, hogy mindenki manipulál mindenkit.
Nem csak Anglia áll háborúban Franciaországgal, de Lady Marlborough és Abigail is egymással – a királynő kegyeiért. Lanthimos megmutatja, hogy ugyanaz a három „p” uralja a nők hatalmi játszmáit is. Mivel a filmben is kimondják, én sem szemérmeskedem: pina, pénz, pozíció. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az alábbi mondat:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Imádom, amikor a nyelvét belém dugja [/perfectpullquote]
– mondja a királynő megindokolva azt a döntését, hogy miért nem rúgja ki nyilvánvalóan hazug és manipulatív aktuális kedvencét.
Kegyencek kegyetlenkedései váltják egymást, intrika követ intrikát. Hőseink mindent bevetnek: testi, lelki, mentális gyötréstől és büntetőjogi kategóriába eső eszközöktől sem riadnak vissza céljaik elérése érdekében.
A hatalommal kéz a kézben járó szexualitás pedig nem csak a szemrebbenés nélkül kimondott szavak szintjén, hanem az erős atmoszférateremtő képekben is megjelenik.
A leginkább szenvtelen tárgyilagossággal megmutatott jelenetek azonban nem felkavaróak, sokkal inkább a helyzetkomikumot szolgálják.
Utóbbiból egyébként nincs hiány a filmben! Ilyen a romantikusnak cseppet sem nevezhető nászéjszaka, a királynő falási és hányási rohamai vagy Abigail beszervezésének kísérletei. Említhetném a nyulakkal való játszadozást vagy akár az unatkozó arisztokrácia szórakoztatására kitalált kacsafuttatási jelenetet is.
Isten óvja… a nyulakat!
Felmerül a kérdés, hogy a hatalmi csatározásokból végül ki kerül ki győztesen. Egyértelmű válasz nehezen adható. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a sajátos világlátású Lanthimos-szal van dolgunk!
Kapcsolódó cikk
Egy szent szarvas meggyilkolása: A burzsoázia diszkrét bűnhődése – Kritika
Így nem csak a befejezésnek, de az egész cselekményvezetésnek megvan a maga fura fílingje. Abszurd, helyenként beteges humor lengi körbe A kedvencet. A nők a csúcsra juttatás helyett ugyanis inkább a sírba viszik egymást.
Mindeközben nagyszerű színészi alakításokat látunk. Ez a film egyik legnagyobb erénye. Olivia Colman méltán kapta meg a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat.
Az őrület, a testi-lelki betegségek, a szeretetéhség és a visszataszító személyiség valamennyi árnyalatát hitelesen festi meg játékával.
Élvezet nézni minden megmozdulását.
Emma Stone pedig simán megérdemelte volna a legjobb mellékszereplőnek járó szobrocskát.
A legösszetettebb személyiség az övé. Stone karaktere járja be a legnagyobb utat, amit jóindulattal is legfeljebb sajátos jellemfejlődésnek lehet nevezni.
A kezdetben kedves, csupaszív „állatvédő” lány a hatalom ösvényére lépve galambokat halomra ölő és nyuszikat adjusztáló fenevaddá válik.
Riválisa, Rachel Weisz meggyőzően hozza a látszatra is számító, kíméletlen, rideg perszónát.
Legerősebb fegyvere ellentmondást nem tűrő magabiztossága.
Frontális támadás az érzékszervek ellen
A néző nem tudja eldönteni, mikor lát igaz és önzetlen gesztusokat és mikor mímelt érzelmeket. Mint ahogyan azt is nehéz megítélni, Lady Marlborough részéről van-e őszinte szexuális érdeklődés a királyné iránt.
És vajon Abigail időnként tényleg megsajnálja Annát vagy a jócselekedet is csak taktikai húzás a részéről? Attól függően, hogy éppen milyen szemszögből látjuk a történéseket, mindig változik a dolgok érzékelése.
Eszerint görbül meg a valóság, mint ahogyan a tér is – a zseniálisan alkalmazott halszemoptikának köszönhetően.
Isten áldja Robbie Ryan kameráját!
És igen, A kedvenc másik erőssége éppen az operatőri munka és az a szemet gyönyörködtető látványvilág, ami két órán keresztül elénk tárul. A film igazán elkényezteti az érzékszerveinket! A pompás ruhák és frizurák, a hol sötétbe boruló, hol napfényes szobabelsők, folyosók, báltermek, cselédszobák, titkos zugok, mind-mind lenyűgözően adják vissza a hatalom bugyrainak atmoszféráját.
Ez – kiegészülve a korszakra jellemző, túlcsorduló barokk muzsikával – hozza azt az audiovizuális orgiát, ami miatt sokáig elnéznénk a filmet.
Alapvetően nem lehet panasz a forgatókönyvre sem, ami azonban egyetlen helyen mégis megbicsaklik: érthetetlen, Lady Marlborough miért hallgatja el a királynő előtt, hogy megmérgezték.
Ezzel meg tudná fordítani Fortuna kerekét, mégsem így tesz, pedig a következményekkel tisztában lehet.
Zárásképpen muszáj kitérnem a férfi szereplőkre is, hiszen nem lenne fair a részemről, ha róluk nem írnék. Csakúgy, mint Colman, Stone és Weisz esetében, a férfi színészekről is csak a legjobbat tudom mondani. Mind zseniálisan formálják meg sokszor nevetség tárgyává tett karaktereiket.
Közülük is kiemelkedik Lady Marlborough férfi riválisa, Robert Harley szerepében Nicholas Hoult, akit a teljesen más műfajú Eleven testekben nyújtott alakítása miatt sok évvel ezelőtt már a szívembe zártam. Hoult olyan elképesztő iróniával ábrázolja a visszataszító jellemű ellenzéki politikust, hogy a spanyolfal adja a másikat. De emlékezetes Joe Alwyn a pórul járt férj és James Smith Godolphin szerepében is.