Rockabul: Bombák helyett a beat záporozzon

Contextus

Contextus

A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál egyik legerősebb darabja, a RocKabul című dokumentumfilm, ami Afganisztán első heavy metal együtteséről szól. Fiatal srácok zenélés iránti vágyát, Kabul underground zenei szcénáját mutatja be, miközben látjuk mindazokat a társadalmi, kulturális és vallási nehézségeket, amelyekkel szembe kell nézniük. A rendezővel, Travis Bearddel beszélgettünk.

ContextUs: Üdv a Titanicon! Hogy érzed magad?

Remekül! Ez az első filmem, így a filmfesztiválok világát még nem nagyon ismerem. De a Titanic elképesztő! Nagyon élvezem, hogy itt lehetek Budapesten!

ContextUs: Most vagy először Budapesten?

Nem, 8-10 évvel ezelőtt már jártam itt.

ContextUs: Újságíróként? (Travis Beard, aki egyébként maga is zenél, foglalkozását tekintve újságíró, és Afganisztánba is zsurnalisztaként került. – a szerk.)

Nem, egy barátomat látogattam meg, aki Budapesten él.

ContextUs: A RocKabul az első egész estés játékfilmed. Rotterdamban a világpremieren hatalmas sikere volt. Azóta rengeteg filmfesztiválra hívnak. Hogy éled meg a sikert? Mit jelent ez neked személyesen, és mit a banda tagjainak?

Igen, 18 fesztivált látogatunk meg a filmmel. Az együttes tagjainak ez nagyon fontos, mert jelenleg nem zenélnek aktívan. Ezért remélem, hogy a film maga és a siker, ami kíséri, nem csak inspirációt, hanem lehetőséget is ad nekik arra, hogy visszatérjenek a zenéléshez.

Az énekest, Yousefet például sokszor meginterjúvolják, és ez a sajtókitettség talán arra ösztönzi őt, hogy többet foglalkozzon zenével.

Számomra a RocKabul sikere azt jelenti, hogy korábban úgy gondoltam, ez az első és egyben utolsó filmem is, hiszen nem vagyok rendező. Ráadásul nem voltam benne biztos, hogy ekkora sikere lesz. Most, hogy látom, jól hasít, elhatároztam, hogy készítek még filmeket. Ilyen értelemben ez rendezői karrierem kezdete.

No Title

Enjoy the videos and music you love, upload original content, and share it all with friends, family, and the world on YouTube.

ContextUs: Milyen filmes terveid vannak a jövőre nézve?

Egy filmes trilógián dolgozom, melynek Afganisztán a témája. Ennek első darabja a RocKabul.

ContextUs: Ez azt jelenti, hogy visszatérsz Afganisztánba?

Nem. 7 évet éltem Afganisztánban, és rengeteg felvétel készült ez alatt az idő alatt. Akkora filmes anyag áll rendelkezésemre, hogy simán kifér belőle még két filmre való.

ContextUs: Mi lesz a következő film fő fókusza?

A második film központi témája a Kabulban élő különböző társadalmi csoportok bemutatása lesz.

Azt vizsgálom, hogy az expatok, tehát a külföldiek, a helyi közösség, a katonaság világa, a diplomáciai körök hogyan léteznek együtt, egymás mellett.

Azt szeretném bemutatni, hogy mi történik, amikor megszállnak egy olyan országot, mint Afganisztán, és milyen következményekkel jár, ha az USA mint szuperhatalom beleavatkozik egy másik állam életébe.

ContextUs: Akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen egyfajta Afganisztán-szakértő vagy?

Szakértőnek nem nevezném magam, inkább úgy fogalmaznék, hogy elég sok időt töltöttem Afganisztánban ahhoz, hogy tudjam, milyen a kultúrája, mi a dolgok dinamikája. Nekem személy szerint is sok afgán barátom van, és be tudom szerezni a szükséges információt, vagy megerősítést tudok kérni egy-egy állításom kapcsán. Nem is feltétlenül Afganisztán történelmét ismerem jól, hanem azt, hogy a mostani Afganisztán hogyan néz ki.

ContextUs: Mikor jöttél el Afganisztánból?

2014-ben.

A RocKabul zenekar tagjai / Fotó: A banda hivatalos Facebook-oldala

ContextUs: Hiányzik?

Igen, hiányzik az ország, az emberek, az egzotikus kultúra, a hegyek. Azok voltak életem legjobb évei. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ma már nem lehetne ott élni, és azt csinálni, amit a film elkészítéséig csináltam. Ha nem zenélhetek, nem szervezhetek zenei fesztiválokat, akkor többé már nem akarok visszamenni.

ContextUs: Igazi nemzetközi koprodukcióról van szó: Afganisztán, Ausztrália, India, Törökország, Bosznia-Hercegovina. Hogy jött össze ez a sok ország közötti együttműködés?

Az igazi koprodukció Afganisztán, Ausztrália és Norvégia között jött létre. (Norvégia nem szerepelt a film hivatalos produkciós listáján – a szerk.) A film egyes jelenetei Indiában játszódnak, Törökország pedig azért szerepel a listán, mert Lemar (a film egyik szereplője – a szerk.) jelenleg ott él. A norvégoknak komoly tapasztalataik vannak zenei dokumentumfilmek készítésében, főleg metal vonalon.

Jómagam Ausztráliából származom, ezért onnan kaptam pénzt, hogy be tudjam fejezni a filmet. Igen, tehát ez egy igazi nemzetközi együttműködés, és a filmnek nemzetközi üzenete is van: túlmutat Afganisztánon.

ContextUs: A feladatmegosztásból is látszik, hogy oroszlánrészt vállaltál a RocKabul elkészítésében: rendezőként, íróként, producerként, operatőrként, sőt vágóként is jegyzed. Miért volt fontos neked, hogy megcsináld ezt a filmet?

Az elején nagyon kis költségvetés állt rendelkezésre, ezért mindent nekem kellett csinálnom. Később, amikor több pénz jött össze, már tudtam foglalkoztatni embereket, hogy befejezzük a filmet. Nagyon sok mindent menetközben tanultam meg. A finanszírozás egy extra löketet jelentett, hogy professzionális munkaerőt alkalmazzunk, és a film a megfelelő színvonalat elérje.

ContextUs: Fesztiválokon mutatjátok be a RocKabult, vagy vannak tervek már csatornákon történő értékesítésre is?

On-line értékesítést tervezünk, pl. eladjuk a Netflixnek. Őszintén szólva, ebben nincs sok pénz. A bevételnek muszáj lenne fedeznie a beruházást, és a film elkészítésében közreműködőket kell megfizetni először, és ez után nem marad sok. De hát, dokumentumfilmet nem a profit miatt csinálnak.

ContextUs: Bemutattátok a filmet Afganisztánban?

Még nem. És én nem is nagyon szeretném, mert a szereplők családja még Afganisztánban él. A TOLO TV-ben jó lenne bemutatni, ami Afganisztán legnagyobb televíziós csatornája. Nem is lenne nehéz dolgom, mert ismerek embereket, akik ott dolgoznak.

De a legnagyobb gond az, hogy az együttes egyes tagjai még mindig Afganisztánban élnek, és ha a film nyilvánosságra jut, lehetséges, hogy veszélyt jelenthet a családjukra nézve.

Nagy valószínűség szerint a film kalózkodás útján el fog jutni Afganisztánba, amit persze én nem tudok megállítani, mint ahogyan a kalózpéldányok terjedését sem lehet kontrollálni. Mindenesetre mi a filmet fesztiválokon mutatjuk be, és ez körülbelül 1 évig fog tartani.

ContextUs: Az említett veszélyforrás az, hogy Afganisztánban a heavy metalt a vallási fanatikusok egyenesen sátáninak tartják és üldözik. A vetítés utáni közönségtalálkozón mesélted, hogy igazából nem is a kormánnyal volt gond, hanem a társadalommal: a mikroközösségek, a családtagok, a szomszédok konzervatívak és intoleránsak. Milyen kihívások elé állított ez a film elkészítésében?

Ahogy a film első 20 percében láthatjuk, a próbák helyszínét folyton változtatni kellett, mert a szomszédok sokat panaszkodtak a zaj miatt. Egyik nap kopogtattak az ajtón, és a helyi közösség befolyásos tagja egyszerűen közölte velünk, hogy menjünk innen. Kérdeztem, hogy miért, de csak annyit mondott, hogy azonnal távozzunk. Ez még kb. 4-szer megismétlődött. Volt, hogy bejelentések alapján ránk küldték a rendőrséget. Szóval folyamatosan hurcolkodnunk kellett, hiszen nem voltak meg a technikai feltételeink arra, hogy hangszigetelt helyen zenélhessünk.

Travis Beard rendező / Fotó: Szigetváry Zsolt

ContextUs: A zaj zavarta ezeket az embereket, vagy az, hogy ez heavy metal zaj volt?

Nem tettek különbséget zaj és zaj között. Számukra hangos volt, és ezért panaszkodtak. Az afgánok egyébként zenét csak tévében hallgatnak és mecsetekben. Ezen túlmenően azonban az egyik legnagyobb nyomás a közösségi médiában volt tapasztalható. Például amikor a fiúk olyan fotókat töltöttek fel magukról, amelyeken mondjuk rock & roll jelet mutatnak (Travis mutatja az ujjaival), vagy kinyújtják a nyelvüket, rengeteg komment érkezett, a fiataloktól is, hogy ez sátánista, és hogy az együttes tagjai a vallás által tiltott dolgokat művelnek.

Ez persze nem volt így, sőt, még a dalszövegek sem erről szóltak, hanem politikai mondanivalóval bírtak. Tehát ez félreértésből származott, de tény, hogy nagy nyomást jelentett. Ezek a dolgok, a rendőrségi letartóztatásokkal, az állandó fenyegetésekkel és támadásokkal együtt azonban végül oda vezettek, hogy a fiúk úgy döntöttek, abbahagyják a zenélést.

ContextUs: Te magad kerültél életveszélybe Afganisztánban?

Újságírói tevékenységem során voltak veszélyes helyzetek, amikor háborús helyszíneken kísértem a katonákat, és tudósítottam a háborúról, de, hát, ez ezzel a fajta munkával együtt jár. Zenészként egy példát mondanék erre. Megkérdeztem Qais-t, a gitárost, egy buli alkalmával, hogy veszélyben vagyunk-e.

Erre ő azt felelte, hogy nem, mivel ha meg akarnak bennünket támadni, akkor azt minden nehézség nélkül úgyis megteszik. Ha a talibán bántani akar minket, ilyen könnyű dolguk van (csettint az ujjával).

Nem hiszem amúgy, hogy a fontossági listájukon nagyon elől lennénk abban a vonatkozásban, hogy mi az, amit ténylegesen célkeresztben van. Hiszen ott vannak az idegen államok katonái, az afgán kormány, a külföldiek, a nyugati diplomaták. A tálibok inkább ezekre a célpontokra lőnének, és nem a rockzenét játszó kölykökre. Ettől függetlenül azért rajta voltunk a listájukon. A film végén láthatod azt a robbantást 2014-ben, az velünk is megtörténhetett volna.

ContextUs: Akkor ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a fiúk még időben abbahagyták a zenélést.

Így van.

ContextUs: Filmet készítettél az egyetlen afgán heavy metal zenekarról, segítetted őket az előrejutásban, megalapítottad a Sound Central Festivalt Kabulban. Nem lettél persona non grata Afganisztánban?

Talán most már az vagyok, igen. Amikor ott éltem, mindig kérdeztem az afgán barátaimat, ismerőseimet az aktuális helyzetről, hogy képben legyek, és mindig kértem tőlük visszajelzést. A kockázatot azonban nem lehet mindig pontosan belőni. Ha a film kijön és visszajut Afganisztánba, és az emberek megnézik, akkor az lehet, hogy necces lehet. A sajtó folyamatosan érdeklődik irántunk, készítenek velünk interjúkat, de a talibán nem olvassa ezeket. Nyomás nyilván van rajtam, de egyelőre közvetlen veszélyt nem éreztem. Igaz, a film még csak 3 hónapja jött ki. Szóval meglátjuk (nevet). A kockázat benne van, de ezt nem lehet megjósolni. És hát, én még további két filmet készítek Afganisztánról.

Travis Beard rendezőt a 25. Titanic Filmfesztiválon Rácz Laura Rebecca faggatja / Fotó: Oscar Zárraga

ContextUs: Nem tűnsz olyannak, aki folyton ezen rágódna.

Nem, nem is lehetne így (nevet). A film üzenete, amit megosztunk a nyilvánossággal, akár Európában, Amerikában vagy Ausztráliában, sokkal fontosabb, mint az én személyes biztonságom. Úgy vélem, a film segíthet jobban megérteni a muszlimokat, az iszlám világot, és ez megéri a kockázatot.

ContextUs: A film tehát több annál, mint egy heavy metal zenekar bemutatása. A RocKabul Afganisztán és a főváros egy egészen más arcát is megmutatja: az afgán undergroundot, a rajongókat, a fiatalok vágyát arra, hogy szabadok legyenek. Mit jelent neked személyesen ez a projekt?

A film legfontosabb üzenete szerintem, hogy a zene egy globális nyelv. A zenélés minden tinédzsernek sokat jelent, legyen akár muszlim, hindu, buddhista, keresztény vagy akár ateista. A zene nagyon fontos. A film azt mutatja meg, hogy az iszlám világ, a Közel-Kelet fiataljai is ugyanolyan fiatalok, mint a világ máspontjain élők, ők is szeretik a rock & rollt, ők is csak jól akarják érezni magukat. Csak egy elenyészően kis százalékuk az, amelyik fogékony a szélsőséges tanokra, és szegődik el az ISIS-hez. Sajnálatos módon az Európába érkező menekülteket ilyen sztereotípiák alapján skatulyázzák be. Többségük nem rossz szándékkal érkezik, hanem egy jobb élet reményében, vagy, hogy támogassák az otthon maradt családtagjaikat.

ContextUs: Végül egy személyes kérdés: te magad is zenélsz, milyen terveid vannak zenei vonalon?

Két album felvételein dolgozom a barátaimmal, Franciaországban, az utolsó simításokat végezzük. Hamarosan megjelennek a lemezek. Számomra a zene az első számú szenvedély, de sajnos nem lehet megélni belőle.

ContextUs: Sajnos, kultúrából általában véve nem lehet megélni.

Igen, ez így van. Az a jó dolog a filmkészítésben, hogy tudsz üzenet közvetíteni. Ugyanígy a dalszövegek is tartalmaznak mondanivalót. Az én zeném viszont instrumentális, így ezen keresztül nem tudom átadni az üzenetet. Ezért csinálok filmet, mert az sokkal erőteljesebb közeg a gondolatok kifejezésére. Ugyanakkor nem nyomom rá senkire sem a saját meggyőződésemet.  Én az információt adom, te meg eldöntöd, mit kezdesz vele.

ContextUs: Köszönöm szépen az interjút!

Szerkesztői utószó

A vetítés utáni közönségtalálkozón Travis Beard elmondta, hogy 2009-ben kereste fel őt néhány kabuli fiatal, hogy hozzá hasonlóan ők is szeretnének zenélni. A zenész-filmrendező kezdettől fogva vette a fiúkat a kamerájával, és karrierjük beindításával kapcsolatban is tanácsokkal látta el őket. 2014-ig forgatott a District Unknownra keresztelt zenekarral. Közben pedig filmezte a heterogén összetételű helyi közösségeket, bemutatva a harcok, a polgárháború sújtotta mindennapokat, láttatva a vallás meghatározó szerepét. Ebből az anyagból állt össze végül a RocKabul című dokumentumfilm, amit a hazai közönség a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láthatott. Travis elmondta azt is, hogy rendszeres kapcsolatban áll a bandatagokkal, akik közül néhányan a fesztiválkörút egyes állomásaira is elkísérik.

CV

Travis Beard az ausztráliai Mount Marthaban született. Újságíró, zenész, rendező. A brisbane-i Griffith University-n tanult fotóújságírást 1994 és 1998 között, később videós újságírással kezdett foglalkozni. 12 éven át a világ minden táján megfordult fotó zsurnalisztaként, így került Afganisztánba is. Itt 2005-ben megalapította az Argus Productions-t, amely az országban és a régióban nyújt különféle médiaszolgáltatásokat. A 2006-ban életre hívott Aina Photo Agency-nek az első időszakában főszerkesztője volt, majd tanácsadója lett. 2007-ben a Skateistan társalapítójaként létrehozta Afganisztán első gördeszkás suliját. Szintén ugyanezen évben társával megalapította Kabul Knights Motor Cycle Club néven a muszlim ország valaha volt első motoros klubját. Travis nevéhez fűződik a Sound Central Festival megalapítása, ami 1975 óta az első kortárs zenei és művészeti fesztivál az afgán fővárosban. Kabuli évei alatt a White City nevű, expatokból álló zenekar gitárosa volt. Jelenleg a Pit Panther Project nevet viselő formációban zenél. Első filmje, a RocKabul 2017-ben készült, és elnyerte a Metal Hammer magazin Global Metal-díját. Jelenleg e dokumentumfilmjével járja a világ filmfesztiváljait.

Kezdőlap > Uncategorized > Rockabul: Bombák helyett a beat záporozzon
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból