Jó dolog a fine dining, főleg ha az ember megengedheti magának. De ennél is jobb az az egyszerű, de nagyszerű hely, ahol mindig azt kapod, amire számítasz – csak éppen csillivilli dekor és szolgamód sündörgő, karót nyelt pincérek nélkül. A tetejébe pedig még a minimálbérnek megfelelő összeg kiperkálását is megúszod. És hogy érdemes-e mindezért kicsit messzebb menni, sőt, eljönni a fővárosból? Naná! Társammal meg sem álltunk Dunabogdányig!

Falu végén kurta halsütő

Hirdetés

Bár alapvetően megértő vagyok a neofíliával, szívesen visszatérek olyan helyekre, ahol egyszer jól éreztem magam.  Sem nekem, sem partnerem számára nem volt ismeretlen A pisztrángos. Mindketten ettünk már itt sok-sok évvel ezelőtt, és igen jó emlékeket őriztünk a helyről. Kíváncsiak voltunk, vajon ugyanazt az élményt kapjuk-e ezúttal is.

Ne ítélj a külső alapján! / Fotó forrása: A pisztrángos hivatalos Facebook-oldala

Örömmel konstatálom, hogy kedvenc halasozómnál mintha megállt volna az idő. Bizony, ez néha kellemes megnyugvással képes eltölteni az embert. A falu határában, a Duna mentén kanyarogva már pár száz méterről feltűnik a műanyag fóliába csomagolt útszéli (de nem útszéli) sátorszerű építmény. A mosoly pedig egyből megindul a füleim irányába.

Az étkezde előtt álló autók relatíve magas száma meglep: egy április végi vasárnap délután, 15 fokban, szemerkélő, hideg esőben nem számítottam sok vendégre.

Amiatt azonban nem kell aggódnunk, hogy nem lesz helyünk. Leleményességemnek és a személyzet határtalan jófejségének köszönhetően mi már előre bebiztosítottuk magunkat. Van egy bejáratott gyakorlat, amit alkalmazok, ha ide jövök. És akkor most, kedves olvasó, téged is beavatlak a tutiba. Szombaton odatelefonáltunk, hogy másnap 3-kor érkezünk és előre le is adtuk a rendelést egy parmezános és egy pesztós pisztrángra. Hajszál pontoson érkezünk vasárnap, szépen elhelyezkedünk, és pár perccel később már a halunkat fogyasztjuk. Ennyi. No, de ne szaladjunk így előre!

Ott tartottam, hogy A pisztrángosnál semmit nem változott azóta, hogy utoljára itt jártam. A vendégek most is a szalagkorlát mentén és a Dunához közeli murvás, saras, gödrökkel teli területre igyekeznek bepréselni autóikat. „Itt minden a régi!” – kiáltok fel örömtől csillogó hangon. És hogy miért tetszik ez annyira? A pisztrángos pont attól jó hely, azt is mondhatnám: autentikus, hogy nem akar többnek látszani annál, ami. Még egy parkolót sem rittyentettek ide. Minek? Ennek az étkezdének kifejezetten jól áll ez a bájos szedett-vedettség.

Az igazi attrakció: „a tányérra omló zsenge pisztráng”

A fő „épülettől” jobbra egy faházikóra hajazó építményben sülnek a csoda pisztrángok. Itt valóban csodaszámba megy az étkezés.  Erről az elragadtatásról ír Réz András az étkezde ajánlójában: „Az az igazi mestere a pisztrángnak, aki az ízesítés finom árnyalataival tud játszani, aki tudja, hogy a tányérra omló zsenge pisztráng maga az attrakció, amelynek a fűszerek csupán a hatását vannak hivatva erősíteni.” Most, hogy e sorokat írom és Réz gondolatait olvasom, újra rákívánok egy pisztrángra. „Azt már nehezebb megfejteni, miért is támadnak az embernek ettől könnyedén szárnyaló gondolatai.” – zárja sorait az általam nagyra tartott filmesztéta. Egyetértve Réz Andrással, hozzáteszem, nem is kell ezt megfejteni.

Elég, ha átadjuk magunkat annak a laza, mégis barátságos és marasztaló vendéglátásnak, megkockáztatom: vendégszeretetnek, ami ebben a dunabogdányi étkezdében fogad.

A „lányok” kedvesen megmutatják, mely asztalok közül választhatunk. Szerencsére akad opció. Végül egy sarokba állított asztalra esik a választásunk. Később veszem csak észre, hogy pont efölött van a hangszóró, ami ugyan nem sugároz hangos zenét, mégis csendesebb helyre vágyunk. Gond egy szál se, simán átülünk egy távolabb elhelyezkedő, négyes asztalhoz.

„Ha az ember sportosan él, egyen sportos halat, ha nem akkor pláne. De leginkább pisztrángot.” (Réz András) / Fotó forrása: Egy nap a városban

Ahogy írtam, az italrendelés után nemsokkal érkezik is hatalmas tálon a halacska egy jó nagy adag saláta társaságában. A félreértés elkerülése végett: a „ka” itt nem kicsinyítő képző, hanem a kifogástalan ízélmény becézését szolgálja. A halhús belül finom, omlós, kívül kellemesen ropogós, és nem spóroltak a parmezánnal sem. Pont olyan, amilyenre emlékeztem. Társam ugyanerről számol be. És bár hozzáteszi, a múltkor „lágyabb volt a pesztó”, mindent belapátol, mosogatni sem kell utána. Hihetetlen, de itt még a saláta is ízlik, pedig az alap „zöldben” nincs semmi különös. A vinaigrette-mártás és a hatalmas ananászdarabok azonban feldobják, mint karácsonyfadíszek a fenyőfát. Persze az is lehet, hogy nekem egyszerűen minden tetszik itt. Pedig igen kritikus tudok lenni, ami most úgy tűnik, a pisztránggal együtt tovatűnik. A pocakomban.

Mi legyen a desszert? „Egy házi valami (hmmm….)!” 

Mint megtudjuk, a mai házi valami nem más, mint túrógombóc. Veszélyes terep, mert a műfaj nagy kedvencem. De bevállaljuk. Már a szemrevételezésnél ámulatba ejt. A túrógombóc meglepő kivitelben érkezik: fagyikehelyben. Messziről látszik, hogy a tejfölös cucc gazdagon kitölti a poharat. Ezzel engem, nagy tejfölimádót, már levettek a lábamról. Az igazi meglepetést azonban a gombócok maguk jelentik: könnyedek, finomak, túróval telik (ez nem mindenhol magától értetődő) – semmi prézliszerű fullasztó érzés. Nagyon könnyen lecsusszannak. Hatalmas pirospont: a gombóc és az édes tejföl is selymesen meleg. Feketepont: minek ebbe vaníliáscukor?

Az italkínálat nem igazán erős, és nem látom különösebb értelmét kitérni a limonádé és az almalé ismertetésére. Nem nagy kaland, de belekötni ebbe sem tudok. A kávé és a latte is leginkább a korrekt jelzővel írható le. Az itallap tehát meglepően rövid. Egyszerű, mint a hely maga: kávéitalokból, mondjuk, nyolcféle is van (wow!), emellett viszont csak egy-egy tea, rostos üdítő, szörp és limonádé szerepel a repertoáron. Aki az alkohol miatt jön (de hát, ilyen úgysincs), szintén a basic-ből választhat: sör, egy-két rövid, és huss, vége is az itallapnak. Mentségére legyen mondva, hogy jár mellé egy tisztességes borlap.

Társam felhívja a figyelmem az italokhoz kapott szívószálakra. Teljesen igaza van.

Fölösleges a limonádéhoz, hiszen nincs benne tumultus: 2 csenevész narancs- és 1 citromgerezd alkotja mindössze a tartalmát. Ráadásul nem is menő, mert környezetszennyező és haszontalan plasztikdarab. Ám én kicsit mégis megkönnyebbülök. Végre valamiről tudok negatívumot írni.

Szeretetreméltó őszinteség

Bár mi nem étlapról választottunk, essen néhány szó az ételkínálatról is! A pisztrángért jöttünk, az a fő attrakció, ahogy Réz András is írja. Abból viszont pont jó a választék, nem kicsi, de nem is kétségbeejtően nagy. Van itt hal kissé meredek kiadásban is: például parmezános, kukoricás, szezámmagos változatban – utóbbi kinézetre nagyon vicces, mintha a hal tigrismintás kabátkát viselne. Megcsodálhattuk, mert a szomszéd asztalnál ezt rendelték.

Szimpatikus az étlap (ál)őszintesége. A mandulás pisztrángnál ez olvasható: „ezt ne válaszd, eheted máshol is”.

A marketingesek a megmondhatói, hogyan hat egy ilyen óva intés az ember pszichéjére. Az enyémre mindenesetre úgy, hogy már többször rendeltem. Bejött. Visszatérve az étlapra, aminek a tartalma hosszú évek óta nem változik: rózsaszín és kék kiadásban is rendelkezésre áll. Hogy emögött milyen gendertematikus megfontolás húzódik, nem világos. Vicces mindenesetre.

A pisztrángos / Fotó: Ittjártam.hu

Megfigyeltem, hogy a legtöbb helyen, főleg a puccos éttermekben, szinte dugdossák a vendég elől az étlapot. Soha nem értettem, miért. Nem így A pisztrángosnál! Itt minden asztalon több példányban is ki van téve. Elolvasható, lefényképezhető. Imponál ez a transzparencia.

Nemes egyszerűség, csendes nagyság

Talán meglepő, hogy A pisztrángosról a 18. századi német művészettörténész, Winckelmann gondolata jutott eszembe, aki e szavakkal írta le a klasszicizmus szépségideálját. Ez az a hely, ami a mindig egyforma odafigyeléssel készített pisztránggal és a rendkívül kellemes kiszolgálással meggyőz mindenkit, vagyonra, rangra, társadalmi állásra tekintet nélkül. Egalitárius beállítottságú lévén örömmel látom, hogy mindenféle ember eljön ide csak azért, hogy egyen egy jót. Mivel az étel minősége és a barátságos személyzet mindent visz, A pisztrángos megengedheti magának a keresetlen egyszerűséget. Kék abroszos asztalok várnak, egyszerű kempingszékek, asztalok, semmi flikk-flakk. Itt a leleményesség is sajátos értelmezést nyer. Úgy képzelem, hogy amikor maradt a terítőnek való anyagból, jött egy edisoni ötlet: dobjuk fel a falra! Ebből lett a stukkó gyanánt szolgáló mennyezetdísz: a kék-fehér szövet aprócska függönyként lóg alá a jurtaszerű fóliaházban. Mulatságosan megkapó látvány. Csakúgy, mint a „szőnyeg”, ami a pókerasztalok filcből készült zöld posztójára emlékeztet. Persze erősen elnyűtt verzióban.

Jóllétünkről egyébként egy divatjamúlt villanykandalló is gondoskodik.

Hálás vagyok az odafigyelésért, mert április végén szokatlanul hideg van.

Apropó, időjárás! Búcsúzás előtt beszélgetünk a személyzettel, és megtudjuk, hogy az étkezde egész évben nyitva tart. A hideg évszakokban egy fűtött jurta biztosítja a téliesítést. Halleluja, végre egy nem szezonális hely a Duna-parton!

Végül nézzük a talán nem is annyira piszkos anyagiakat! A két pisztrángért kiadós adag salátával, az „újraértelmezett” túrógombócért, a kávékért és üdítőkért összesen 8160 forintot kérnek el. Jóllakottan, jókedvűen állunk fel az asztaltól. A világ ilyenkor olyan szép tud lenni! Nyugodtan lehet engem elfogultsággal vádolni, vállalom. Itt én még nem csalódtam és nyugodt szívvel ajánlom ezt a helyet bárkinek.

L’intérieur / Fotó forrása: Rácz Laura Rebecca

Kifelé menet egyetlen újdonságot fedezünk csak fel: a színes kis játszóteret a rögtönzött homokozóval. Ez az a „beruházás”, ami „megbocsátható” egy olyan helyen, amelyben azt szeretjük, hogy soha nem változik. Boldog megnyugvással és kerek hassal indulunk vissza a fővárosba.

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Dizájn
10
Enteriőr
10
Kiszolgálás
10
A pisztráng
10
A desszert
9
Italok
8
Ár-érték arány
9