Kiss Lóránt verse: Krátertó
Krátertó
Felülről nézni alá. Látni a kék vizet, a hullámzást,
amint hátukon szőlőputtonyokként hordják a fényt.
Körülötte erdő, és talán hétvégi házak, egy kisebb falu:
felszínesen lesajnálni nyári békéjüket a természettel,
szánni téli bezárkózásukat, póz nélküli csendjüket,
melynek mélyen nincs a megszólalás vágya, csak
talán nyugalom. Kiegyezés. Így felülről biztos
feltárul valami jelentése a víznek, a partnak,
a házaknak, szőlőskerteknek, hogy megnyilatkozása
pillanatában azonnal belesimuljon a világ óriási
szövegébe. Megkarcolni a tapasztalatot, mélységét
érintetlenül hagyva: hogy közelebb kerülj
az értelméhez, el kell indulni a kráter lejtős oldalán,
érezni, hogy némulnak el, magukat egyre inkább
méltóságuk mögé rejtve a fák, mígnem a tó,
feladva bármilyen völgy kivájásának vágyát,
megmaradva a domborzat ajkai által formált mondatnak,
miközben folytatod utad hallgatásának súlyába,
végleg összezáródik halántékod mögött.
