A Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciójában született meg A Krakken művelet, Mózsik Imre és Bodó Viktor tollából. Az alkotópáros merész tettre vállalkozott ezzel a darabbal. Két lehetőség adódhat! Egyik, hogy rögtön rá hangolódsz, és a szád garantáltan a füledhez ragad az előadás végéig. Vagy épp ellenkezőleg, finnyásan, nagy szemeket meresztve értetlenkedsz, hogy ez meg a mi a jó fene.

Szerencsére én körülbelül 3 perc után felvettem az utazó sebességet, és hagytam, hadd robogjon velem Bodóék rohamkocsija. Hihetetlenül szórakoztató volt az előadás, de a 90 perc után bevallom, nem bántam, hogy kiszállhatok. A darab egyszerre szívszorítóan és könnyezve kacagtatóan mutatja be egy első hallásra ismeretlen ország nagyon is ismerős problémáit. A Mózsik-Bodó szerzőpáros mindent elkövet, hogy önfeledten szórakozzunk, de gondolkodásra, önreflexióra is késztet.

Remek terep, hogy homokba dugd a fejed

Egy hét elteltével is eszembe jut még az előadás, és mesélek róla a barátaimnak, ismerőseimnek. Ugyanúgy a bőrömön érzem ugyanis azokat a társadalmi-politikai-kulturális rendellenességeket, amelyekről az előadás szól, mint a homokot, amivel az alkotók szórták be a nézőteret. 

A mű alaphelyzete, hogy Honoshország kulturális miniszterének vezetésével delegáció érkezik Sarntröllbe a világkiállításra. Alig 24 óra van hátra a megnyitóig, de a projektvezető „felszívódott, mint egy jóféle csík”, és hamar kiderül, más sem működik zökkenőmentesen. A helyiek valami fura, érthetetlen nyelven karattyolnak. Ráadásul a városra lecsap a Krakkennek nevezett homokvihar, ami nem pusztán egy természeti jelenség. A helyi mítosz szerint e homokpolip akkor jelenik meg, ha valami tisztességtelen dolog történik. És a honoshoknál bizony megesik az ilyesmi. A kérdés csak az, kit sújt leginkább.

A színdarab egy olyan ország (Honoshország) viszonyaiba enged bepillantást, ahol alapvető dolgok nem klappolnak. A kulturális világkiállításon például a honoshok hazáját egy kolosszális méretű Holdnak kellene reprezentálnia. Már itt felkapjuk a fejünket! Legalábbis mi kevesek, akik gondolkodunk még. Olyan ez, mint abban a bizonyos mesében, amelyikben a király meztelen. Senki nem veszi észre, hogy a Holdat nem kell feltalálni? Senki nem mondja ki, hogy ez egy oltári nagy marhaság! Persze, minden nemzetnek megvan a maga problémája. Van, ahol a futball van becsípődve az ország vezetőjének. A focilabda is kerek, mint a Hold, és biztosan épül hozzá stadion is.

Minden úgy jó, ahogy van. Ugyan kit zavarna egy Hold? Homokba dugják a fejüket. Látszólag mindenki asszisztál ahhoz, hogy a honoshok 50 millió dollárt elköltsenek egy, az országukat a világ előtt képviselő Holdra, amiről kiderül, hogy csöppet sem gigantikus.

Megszokták már az ilyesmit. Az ingerküszöböt ez nem éri el ott, ahol a vezér vezeti népét. Más nem számít. Az sem, hogy másfél évig készült a Hold, de cserébe legalább elég rövid életű. Több is veszett Mohácsnál!  Az idő viszont közben sürget, mindjárt kezdődik a megnyitó. Innen kell nyerni.

Országomat egy Holdért

Nem tudok nem párhuzamot érezni a magyar viszonyokkal. A színpadi, sokszor bohózatba hajló jelenetek nagyon is ismerősek. Mintha ezeket az állapotokat és működésmechanizmusokat láttam volna már valahol.

Honoshország miniszterelnökét nem látjuk, de mindent áthat a távolléte. A nézőnek az az érzése, hogy az ország vezére mindenható. Szavától a kultuszminiszter is összecsinálja magát. Mindenben a miniszterelnöknek kell megfelelni, az ő igényeit kell kiszolgálni. Ha Holdat akar, akkor megkapja a Holdat. Más szempont, mint ésszerűség, gazdasági hasznosság, össztársadalmi érdek, bölcs belátás, nem létezik. A cél szent. És valóban minden eszközt szentesít. Pénz nem számít. Arcvesztés? Ugyan kit érdekel! Nemzetközi színtéren közröhej tárgyának lenni? Közutálatnak örvendeni? Ezek mind nem fontosak. A diplomáciai szabályok nem ismerete nem mentesít. De ki törődik itt ezzel? 

A honoshok kulturális minisztere meg üres lózungokban szónokol a hazafiságról, akkor is, ha senki nem kérdezi. Ha viszont interjút kell adnia, ravasz államtitkára súgása nélkül egy épkézláb mondatot nem tud elmondani a hazaszeretetről és országa értékeiről. Honoshországnak olyan a kulturális minisztere, aki ugatja a kultúrát. Az alapvető viselkedési szabályokkal sincs tisztában. Útszéli kocsis modorában káromkodik, viszik a zsigeri indulatai, folyton kivetkőzik önmagából. Egy LSD-trip alkalmával ténylegesen is. Ennek a kulturális miniszternek fogalma sincs arról, mi az a független színház. A darab vége felé elhangzó dialógusban egy cinkos kikacsintás ez Bodóék részéről, és a közönség veszi a lapot. Röhögünk, kínunkban, hiszen ez is ismerős valahonnan. Többször is elsütik a poént. Minden alkalommal talál.

Az alapsztorival Bodóék nem találták fel a melegvizet, de a cél nyilván nem is ez volt. Fontos dolgokról esik szó, vicces körítésben. Aki le akarja rántani a stiklikről a leplet, azt szó szerint betonbiztosan eltávolítják. De az ilyen visszás állapotok sokáig nem fenntarthatók, szükségszerű a bukás. A néző jól jár, mert, ha a valóságban nem is mindig, legalább a Mózsik-Bodó-darabban csúfosan elhasal valaki, akinek vaj van a füle mögött.

„Always look on the bright side of life!”

Addig azonban sok minden történik, pedig a darab csupán kevesebb mint 24 óra történéseit öleli át. Pont ez a hátránya véleményem szerint. Bodó Viktor, aki a rendező szerepét is magára vállalta, mindent belepakolt ebbe a másfél órába, amit a színházmesterségről tud. És hát, az nem kevés.

Színészei csodásan működnek (erről még később), Bodó tökéletes érzékkel váltja a jeleneteket anélkül, hogy függönyözni, színpadot forgatni kellene. Dialógusai életszagúak, a poénok ülnek, az előadás tempója kifogástalan. Bodóék kitaláltak egy elsőre hablatynak hangzó, de nagyon is logikus nyelvet, amit a színészek rezzenéstelen arccal, folyékonyan beszélnek. Le a kalappal előttük! A zenei effektusok, a dalbetétek, a fényekkel való játék (Ősze András, Nagy József) mind az elvitathatatlan profizmusról tanúskodik.  Az üzenetek átjönnek.

Mégis, a kevesebb ebben az esetben is jobb lett volna. Van itt minden, mint a búcsúban. Színpadon pisilés, hányás, orális kényeztetés, anális erőszak, Bud Spencer-es verekedés, gyilkosság, szekrényből kidőlő holttest, sajtótájékoztató, lövöldözés, LSD hatására elkövetett perverz csoportos szex, hallucinációk, maffia, és az egészet körbefonja egy jól szerkesztett konteó. Az ember szinte beleszédül ebbe a sokadalomba. Amitől az egész mégis habkönnyű, hogy az előadás visz magával a térdcsapkodós humor hullámain.

Ilyen az is, amikor a főszereplő legszorultabb helyzetében egyszer csak felcsendül a Brian életéből ismert “Always look on the bright side of life!”, és dőlünk a röhögéstől. Az adott szituációban kínosan nevetségesnek hat az értelmetlen hurráoptimizmusra buzdító szám, de éppen emiatt éri el a célját. Amikor a valóság és az elképzelt, idealizált világ találkozik, az valóban olyan Monty Python-os.

Megjegyzem, a sokszor ismétlődő, kamaszfiús altesti humor nem egyszer bohózatba megy át. Sokszor súrolja azt a határt, ameddig a nézőt még jó ízléssel el lehet vinni, de onnan már „alagsori” bohóckodás lesz belőle. Bodó mintha a műfajokról sem tudta (vagy akarta) volna eldönteni, melyik mellett maradjon: a darab önmeghatározása szerint pszicho-thriller-krimi-komédia.

Kis lépés az embernek, nagy lépés a miniszternek

Szemmel láthatóan élvezték a mókázást a szereplők is. Itt különösen igaz, hogy a színészek viszik a hátukon a sztorit, rajtuk áll vagy bukik a traffipaxot kiakasztó tempójú darab sorsa.

Gyabronka József brillírozik Recsord Rables szerepében. Honoshország minisztereként megkapjuk tőle mindazt, ami a kis magyar valóságban is annyira ismerős. Nem tehetsége és az ország, illetve a tárcaügyek iránti elkötelezettsége repítette őt politikai magaslatokba, hanem a lefelé-tapos-felfelé-nyal archetipikus karaktere ő. Öltönye és nyakkendője alatt egy végtelenül egyszerű ember rejtőzik, az ennek megfelelő kezdetleges nyelvi regiszterrel. Úgy káromkodik, ahogy más levegőt vesz. Ő a szánalmas, kicsinyes, de nagy mellényű tisztviselő, akinek a pragmatizmusa is inkább primitivizmusnak hat.

Gyabronka zseniálisan hozza a peckes-arrogánsan megérkező, majd az arcából visszavenni kénytelen, lóvá tett minisztert. Közben mindenféle kiszolgáltatott helyzetben látjuk. A vendéglátó ország királyától és népétől kénytelen elnézést kérni sértő megnyilvánulásai miatt, majd a pszichotikus szer hatására testileg és lelkileg is lecsupaszodik, visszamegy a gyerekkorába, és elfojtott vágyálmait éli meg előttünk. Rendületlenül hisz abban, hisz’ ehhez szokott, hogy pénzzel mindent meg lehet oldani. Végül megpróbál felkapaszkodni még a Holdra is. Jó látni a kínlódását. Gyabronka minden jelenetben hitelesen odateszi magát. Eszköztára gazdag, mimikájával, gesztusaival, hanglejtésével a világából kiforgatott miniszter mindenkori idegállapotát képes kifejezni. 100%-ig együtt lüktet az előadással. Tökéletes választás volt Rables szerepére!

Hasonlóan kitűnő alakítást nyújt Bálint András Dr. Roburt Pondor államtitkár szerepében. Bálint úriemberesen, szálegyenes tartásával, kifinomult gesztusokkal hozza a miniszert évtizedeken át hűen szolgáló tanácsadót. Nála is elpattan egyszer a húr, és neki még az is jól áll, amikor 40 év nyelés után kiönti a szívét, vagy inkább az epéjét és szépen rázúdítja Rablesre. Tarantino is belepirulna talán abba a káromkodás-tirádába, amit lenyom. Az volt az érzésem, hogy a mindig makulátlan megjelenésű, pedáns, kifogástalan eleganciájú Bálint András még életében nem káromkodott annyit, mint ebben a pár perces monológjában. Élvezet volt hallgatni.

Az előadás kedvenc színésze számomra Fehér Balázs Benő volt Jácekson Ajvar titkár szerepében. Perfekt beszéli mind a honosh, mind a sarntrölli nyelvet, ő a tolmács a darabban. Hajlékonyan közvetít a két világ között. Él az arca, akrobatikus mozgásával, minden gondolatát eláruló mimikájával fergetegesen alakítja a fiatal, kissé még nyegle, szexuálisan túlfűtött titkárt.

A másik zászló, a másik tábor

A sarntrölliek népes táborából első helyen Molnár Piroskát kell kiemelnem, aki a szokásos magas színvonalat nyújtja a házigazda és egy kerekesszékbe kényszerült maffiózó szerepében. Megjelenésével, hanghordozásával, hörgésével, ha kell, ijesztő és megleckéztető, ha kell, végtelenül humoros. Csakúgy, mint Lázár Kati, aki több évtizedes rutinnal a háta mögött kisujjából kirázva, szintén több szerepet is megformál az este alatt. Az ő karaktere kissé közönséges, de a nézők lelkes röhögéssel jutalmazzák játékát.

Kurta Niké a bekérdezős, tip-top, kiskosztümös tévériporternőt és a maffiózó tolókocsiját taszigáló, idétlenül vihogó lányt alakítja. Élvezetes sokszínűséggel bújik a már megjelenésükben is röhejes karakterek bőrébe.

A kisebb szerepekben is mindenki hozza az elvárt figurát, alapvetőn bohózatról lévén szó, inkább túlzásba vitt eszközökkel. Közülük kiemelkedik Némedi Árpád mindenese. Ha kell, pink színű telefont szerez, ha kell, bárki kezéből kicsavar bármit (szó szerint), hegeszt, cipekedik, hozza-viszi a tőle megrendelt dolgokat, mint egy jófajta gondnok. Kopasz fejtetőjével, hosszú, hátul copfba fogott zsíros hajával eleve mulatságos látvány.

A káosz küzdőtere: a Tarantino-filmek frigyre lépnek Monty Pythonnal

Az egyfelvonásos darab alatt a díszlet ugyanaz végig, nincsenek függöny le-és felgördítések, nincs mozgószínpad. Az elhagyatott, kissé lepusztult színpadkép a befejezetlenség érzetét kelti, és V-alakú oszlopok dominálják. Véletlen volna? A szereplők jól belakják a teret, ami a mozgalmas eseménysorozatnak alkalmas helyszíne, Schnábel Zitának köszönhetően. A színpad olyan ügyesen van berendezve, hogy az örült módon fel-s alá rohangáló színészek mind elférnek rajta. Egyszerű, de kifejező, nagyon ötletes.

A cselekmény, a gesztusok, a kikacsintások egy-egy speciális hangeffekttel vannak összekötve, ami mókás hatáshoz vezet, de csak ha minden precízen össze van hangolva. A színészek és a hangfelelősök (Szabó Szilveszter, Molnár Zoltán) végtelenül pontos és fegyelmezett összjátékát látjuk, így minden poén a helyén van, az üzenet aláhúzásra kerül.

A Krakken művelet – trailer

Mózsik Imre-Bodó Viktor: A KRAKKEN MŰVELET – pszicho-thriller-krimi-komédia – szereplők: Gyabronka József, Bálint András, Fehér Balázs Benő, Molnár Piroska, …

Meg kell említeni a kitűnő és a történetvezetéshez mindig passzoló zenei betéteket. Ezek egyfelől erősítik a jelenet mondanivalóját vagy a karakter jellemző tulajdonságát nagyítják fel. Másfelől hozzájárulnak a néző folyamatosan jó hangulatához. Dicséret illeti Hunyadi Alexet és Farkas Máté Tamást a sound designért.

Tihanyi Ildi jelmezei, parókái találóan megfestik az abszurd komédia szereplőinek jellemét. Elég, ha Molnár Piroska és Lázár Kati pont fordítva pepita ruháira gondolunk. De a riporter hölgy kék kosztümje, ’80-as éveket idéző bebodorított szőke haja szintén telitalálat. Csakúgy, mint Pondor tökéletesen élére vasalt, szépen fénylő, makulátlan öltönye. A sminkfelelősök (Takács Annamária, Pajer Zsófia, Sárközi Dóra) is remek munkát végeztek, különösen a már említett újságírónő arcocskáján.

Minden, amit a színpadon látunk és hallunk az utolsó részletéig precízen és hitelesen ki van dolgozva. Akciódúsan pörögnek az események, mintha csak egy Tarantino-filmet látnánk. Az elszabaduló abszurd humor pedig a legendás Monty Python legjobb pillanatait idézi.

Szereplők