Tíz évvel ezelőtt holtan találtak rá egy csíkszépvízi roma lányra, aki mindössze tizenhét évesen vetett véget életének a szülői ház pajtájában. Az Arany János népies balladáit idéző megdöbbentő történet a bukaresti Giuvlipen társulatot is megihlette. A roma színészekből álló társaság a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében bemutatott Ki ölte meg Szomna Grancsát? című darabjában járja körbe a kérdést. Vajon miért kötötte fel magát ez a fiatal lány? És mi vagy ki a felelős mindezért: Szomna, a családja vagy éppen mi?
Történet hősökről vagy hősöknek?
Idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál. Az esemény során számtalan roma színész által előadott és a roma hagyományokban elmélyülő színházi darabbal, valamint közös beszélgetésekkel gazdagodhattunk.
Roma hősök: A világ első roma drámakötetét Budapesten mutatják be
Az egész napos esemény a roma színházat, a történetmesélés műfaját és a roma drámai hősöket helyezi középpontba. Mint írják közleményükben, a délelőtti szimpóziumot Guy Tilkin flamand storytelling szakértő és Jessica Glause német színházi rendező, valamint Bernáth Gábor kommunikációs szakértő előadásai nyitják meg, amelyek a történetmondás fontosságát és lehetőségeit mutatják be.
Érdemes felvetni azonban a kérdést: vajon kinek szól ez a fesztivál? Kinek kell bizonygatni a roma kultúra szerepét és azt, hogy valójában a hősiesség nem színtől és származástól, hanem mentalitástól és tettektől függ?
A roma közösség büszke tagjainak, akik szintén szép számmal zsúfolódtak be az RS9 aprócska színháztermébe? Netán azoknak a kisebbségi csoportokba tartozóknak, akik szentül hiszik, hogy származásuk örök béklyó sorsuk felett?
Vagy azoknak az értelmiségi fehéreknek, akik érdeklődéssel fordulnak egy zártabb közösség eddig még kevésbé ismert hagyományai felé? Esetleg azoknak, akik egy nemzetre és egyfajta emberre redukálják a világot? Mégis: kinek szól ez a darab?
Most ki roma és ki nem?
A Giuvlipen társulat talán magának is felvethette a fentebb írt kérdéseket. Egyszerű megoldásokkal összeraktak egy olyan darabot, ami mindenki számára jól értelmezhető, és mindenkihez, mindenkiről szól.
A társulat minden külsőséget és felszínességet levetkőzött az előadás során. Mihaela Drăgan, Zita Moldovan és Liana Ceterchi egyszerre több karakter szerepébe bújtak bele. Ennek folytán igen nehéz volt megállapítani, pontosan hányan reprodukálják a csíkszépvízi tragédiát. A három színész folyamatosan azt éreztette a közönséggel, hogy nem ismerjük eléggé a darab szereplőit, hiszen percről-percre új oldalukat, vonásukat tárták elénk. A rácsodálkozás pedig permanens élményként hatott ránk: ő most egy új karakter vagy már szerepelt a színpadon? Most ki roma és ki nem?
Mihaela Drăgan alakította talán legzseniálisabban a szerepeit, az ő felháborodása, hangulati kirobbanásai voltak a legéletszerűbbek.
Liana Ceterchi a cserfes tanárnő szerepében szintén közel állt a szívünkhöz, kiválóan keverte a humort a tragikummal, amitől a monológja egyszerre volt felettébb abszurd és szórakoztató. Zita Moldovant elsősorban a kissé idegesítő, gyors beszédtechnikájáról és magas hanghordozásáról tudtuk megjegyezni.
“Az átkom előbb ölt meg, mint én magamat”
A fentebb említett színészi módszer is rávilágított a darab egy rendkívül fontos mondanivalójára. Ha az emberekről és a társadalomról levetkőzzük az olyan elcsépelt és megalapozatlan felszínességet, mint az előítéletek, a rassz vagy más hovatartozási kérdések, aligha tudnánk különbséget tenni roma és nem-roma közt.
A fiatal Szomna Grancsa elsősorban ezzel a problémával küzdött, ez adta a darab alaphelyzetét is. Roma lányként ki akart törni a megszokott közegből, le akarta vetni magáról a női princípiumként emlegetett tehetetlen és céltalan háziasszony szerepét. A szülei korai házasságra kényszerítették, ő azonban iskolába vágyott, tanulni és fejlődni akart. A számtalan előítélet és bevett, untig ismételt szokások és hagyományok azonban megakadályozták a kiteljesedésben.
Szomna történetét és jellemét nem egy összefüggő monológban mutatták be a színészek, hanem több, egymástól szinte teljesen független és kronológiailag akár fel is cserélhető epizódon keresztül tártak elénk egy személyiségrajzot.
Farmert hordott és ő volt az első roma lány, aki elvégezte a faluban a nyolc osztályt. Igazi kis forradalmár volt. Társaival és családjával, de legfőképp önmagával azonban sohasem sikerült igazán elhitetnie, hogy képes kitörni egy megszokott jellemrajzból, ami a cigányokat általánosságban írja le és ítéli el.
Ki ölte meg Szomna Grancsát?
És akkor érdemes újra felvetni a kérdést: mi vagy ki juttatta Szomnát oda, ahova? A darab különlegessége, hogy nem ad egyértelmű választ. Az egymástól független és akár még fel is cserélhető epizódok több lehetőséget vagy elképzelést dobnak fel.
A szülői szigor, a cigány sors nyomorúsága, egy korai házasságtól való félelem, a társadalmi kirekesztettség vagy az önelfogadás hiánya is okozhatta a tragédiát. A több lehetőség közül pedig a néző választhatja ki azt a teóriát, ami szerinte a leghelyénvalóbb magyarázatként szolgálhat.
“Két világ közé szorultam. Hiába élek, legbelül halott vagyok” – hangzik el a címszereplő szellemétől. A mondat összefüggésbe hozható a darab elején megjelenő igazsággal:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Nézzen rájuk! Makkegészségesek, de valójában belül halottak. A fajgyűlölet öli meg őket [/perfectpullquote]
– e két mondat alkotja a történet keretét, és segít ráébreszteni a darab során felvetődött kérdésekre keresett válaszra.
Sokrétű egyszerűség
A rendezői kreativitás talán a karakterek és a mondanivaló szintjén volt leginkább tettenérhető. Mihai Lukács a szereplők közti különbségekkel és hasonlóságokkal, a darab során felvetett kérdésekkel próbálta rávezetni a közönséget egy igen súlyos társadalmi problémára. Díszlet szinte egyáltalán nem volt, mindössze egy pad és egy falra felrajzolt akasztófa játék színesítette a darabot. A kellélek hiányát a kiváló színi játékot produkáló színészek kompenzálták. A megkülönböztethetőség azonban a hasonló arcok miatt mégis nehéz volt. Ezen némiképp lehetett volna segíteni hangsúlyosabb színpadi díszlettel.
A három színész legtöbbször népviseletben jelent meg a színpadon, melyek jól visszaadták az előadás falusias hangulatát. Szomna szellemét egy egyszerű fehér lepellel testesítették meg, mely alatt egyszerre két színész adta elő a halott lány monológját. A jelmezeket tehát bármelyik vidéki ház szekrényéből könnyen reprodukálni lehetett volna. Nem vitték túlzásba a dolgot, de pont emiatt az egyszerűség miatt volt annyira szerethető az egész koncepció.
Az előadás tehát elsősorban a különböző karakterekkel, a fényekkel, illetve Elena Albu által előadott angol nyelvű román népdalokkal fejezte ki a darab hangulati változásait.
A kékes, szürkés világítás a tragikumra és Szomna szellemének jelenlétére utalt, míg a világosban zajló jelenetek a felvetett kérdésekre való válaszkeresés motívumát tükrözték. A román nyelvről magyarra való tolmácsolás, az angol feliratozás azonban sokszor pontatlan, hiányos és követhetetlen volt. Ez a darab megértését és élvezését nehezítette.
Az irodalmi vonatkoztatások beültetése, az Arany János népies balladáira való utalás, a Tetemre hívás és az Ágnes asszony motívumainak felelevenítése azonban kompenzálta ezt a felületességet. A darab összességében spontánnak tetszett, de talán pont ezért volt elragadó, természetes és emberközeli.
