Hegedűs Gábos színházi látványtervező Bertolt Brecht Koldusoperájából készült diplomamunkájából Riportázs címen nyílt kiállítás a Hadikban március 12-én. A kiállítást egy Villon-verssel Szegedi Tamás András nyitotta meg.
19. század, London. A város zsúfolt utcáin járunk, vásári forgatag, kofák, diákok, gyermekek, férfiak, asszonyok és koldusok keresztezik utunkat. 21. század, Budapest, Nyugati aluljáró vagy Blaha. Munkába siető emberek, iskolába rohanó diákok, piacra sétáló idősek. Számukra ez csak egy átjáró, egy átmeneti tér. Ám van még egy csoport, akiknek az aluljáró az életterükké vált: ők a hajléktalanok, a koldusok.
A Koldusopera a londoni szegénységet öleli fel, megjelennek az alvilág különböző alakjai, mint a rablóvezér Penge Mackie és bandája, a kolduscég üzemeltetője Peachum, és persze a sorból az örömlányok sem maradhatnak el. Amikor Hegedűs Gábos összeállította a Koldusoperához készült látványterveit, a szegénység gondolatával, ezzel az élethelyzettel és a különböző identitásokkal játszott el. Mindehhez a budapesti Nyugati aluljáró szolgált fő inspirációként.
A kiállítást Szegedi Tamás Ballada a senki fiáról című Villon-verssel nyitotta meg. A költemény nem véletlenül hangzott el a megnyitón, hiszen a kolduslét és a szegénység motívuma ki másnál is lehetne intenzívebb, mint a középkor kalandor poétájánál, Francois Villonnál. Brecht Koldusoperáját olvasva vagy látva, nekünk is eszünkbe juthat a legendás költő, akit csak úgy, mint Penge Mackie-t, többször is elítéltek, ráadásul ő sem maradt távol az örömházaktól.
A szavalat után Szegedi Tamás arról beszélt, hogy lényegében sosem tudhatjuk, mivé válik az ember. Eltervezhetjük az egész életünket, akár percre pontosan is, azonban az élet bármikor közbeszólhat.
Egy jóléti társadalomba születtünk, van hol laknunk, van mit ennünk, van ruhánk, munkánk, és tengernyi olyan dologgal rendelkezünk, amely sokaknak luxus cikk lehet. Ezt mind „alapnak” vesszük, ám mi történik, ha egyik pillanatról a másikra elveszítjük őket? Talán el sem tudjuk képzelni, mit tennénk, ha egyszer csak nem tudnánk befizetni a számláinkat, elveszítenénk a munkánkat, nem tudnánk ételt és ruhát venni, sőt, ami talán a legrosszabb, a védelmet adó tető alól az utcára kerülnénk.
“Mit mondanánk a járókelőknek, mivel próbálnánk elnyerni segítőszándékukat?” – tette fel a kérdést Szegedi Tamás, miközben egy kisebb játékra invitálta a közönséget.
A vállalkozó szelleműeknek el kellett képzelniük, azt az élethelyzetet, ahol nem a legendás Hadik kávézó díszes karosszékeiben ülnek és nem vörösbort kortyolgatva, pogácsát majszolva egy kiállítás megnyitón vannak, hanem egy rideg aluljáróban, étlen-szomjan. „Adjanak pár forintot”, „Erre gyűjtök, arra gyűjtök” – ezek a mondatok nem biztos, hogy segítenek.
Ahogy Peachum is különböző szerepekkel ruházta fel a nyomorultakat, ahogy a szájukba adta a szavakat, amivel a kemény szíveket megnyerhetik, úgy nekünk is ki kellett választanunk azt az egy mondatot, amivel megszólítanánk az embereket.
Ez az egy mondat lényegében meghatározza az általunk választott identitást is. A személyiség kérdése Hegedűs Gábos színpadképeiben, díszlet és jelmezterveiben is megjelenik: van kigyúrt testű karakter, de Peachum például Superman ruháját kapta. Ez nem véletlen, hiszen ő az, aki a legerősebb identitás megvásárlására képes.
Mivel a darab a gengszter világ és a hatóságok összefonódásáról szól, Hegedűs Gábos olyan teret képzelt el, ami lehetőséget ad a macska-egér játékra. Így esett a választás a labirintusszerű Nyugati aluljáróra, egy közösségi térre, ahol az említett két szféra összefonódik. A szereplők jelmeze is izgalmas, megjelenésüket meghatározza, hogyan kapcsolódnak az aluljáró jelleghez, ahhoz a helyszínhez, ahol a legkülönfélébb emberekkel, identitásokkal találkozunk. Mind identitás-használók és -vásárlók vagyunk, és ez nagyban meghatározta a karakterek megjelenését.
Maga a Riportázs cím Henri Cartier-Besson fotográfustól jön, akinek egy albumának előszavában hangzik el a kifejezés. A riport és montázs szóból összeolvadt szókapcsolat találó, hiszen Gábos diplomamunkájában montázs technikát alkalmazott a képek megjelenítésében, míg a riporttal a szociális kilátástalanságot mutatja meg. Noha a darabot színesítő songokat ebben a képzőművészeti műfajban nem lehet megjeleníteni, a színpadképeken mégis érződik a zeneiség: fülünkben ott csengenek az aluljáróban tetten érhető hangok.
