Dominique Dillon de Byington, előadói nevén Dillon, november másodikán Budapestre látogatott, és Daniel Vezoja felvezetésével másfél órás, könnyed elszállásban volt részünk.
Ekkor még óraátállítás frissességében hunyorog a novemberi este, az A38 Hajó melletti szalagkorlát mentén dideregve lépdelek, bőröm alatt bizsereg a tizenhat éves énem, aki a gimi könyvtárában akkumerülésig hallgatta a This Silence Kills című dal maga alá temető sorait.
Indie-hipszter lejátszási listák Dillonja
Tudom, hogy a sokat babusgatott tindézserbánatom már rég elhagytam, valamint azokat az időket és tereket is, amikhez (akkori fejemmel úgy véltem), Dillon dalai szóltak. Félek is egy kicsit a letűnt időkből tartott tükörtől, a megbicsaklásoktól, hamis hangoktól, túlzottan teátrális, vagy pont, hogy túl hétköznapi – azaz a valamilyen irányba hiteltelenül kilengő – koncerttől.
Aztán, amint felvonul a kórus a színpadra, elkezdődik az első dal, és az állam a padlón hever. A flow beránt. A tizenhat éves énemre nincs szükségem, hiszen az indie-hipster lejátszási listák Dillonja a színpadon nem olyan, mint amilyennek az EP-k lefestik.
A színpadi kép minimalizmusa
Az érdeklődök tábora vegyes. Pár szokásos pulcsis tag, SZTK-keretes szemüveggel és geometrikus tetkókkal, aztán néhány negyvenes-ötvenes arc, egy-egy francia és német nyelvű világpolgár, akik egymást túllicitálva kiabálják, hogy je t’aime Dominique / ich liebe dich Dillon.
A színpadi kép minimalizmusában eléggé kimaxolt; kórustér, keverőtér és Dillon mozgástere – pár lépés előre, pár lépés hátra, ahol a fekete tüllruhába bújt bábmester elbújhatott, ahonnan előléphetett, és ahová a nézőteret invitálhatta.
Nem beszélhetünk kifejezetten színpadról. Ahogyan előadó(k)ról és befogadókról sem, hiszen a párbeszéd végig nyílt volt; hol egyesével szemünkbe fúrta tekintetét, hol kórussá formált minket, s a hivatalos kórus ellenébe eresztette a hangunkat, hol leguggolt a színpad szélére kétségbeesett fogadalmakat kötni, és elénekelni egy dalt a legutóbbi albumról, az A matter of time-ról – csakis egy kiválasztott (és szerencsés) srácnak.
Elsuttogott köszönömök
A fények és hangok játéka és a mesterien megkomponált interakciókat kívánó koncert mégsem volt egy pillanatig sem menetrendszerű, erőltetett vagy hiteltelen. A zene mérhetetlen súlyában – vegyük csak az erős szövegeket alapul:
“This must end here / before I lose my voice over you’ (Underlying Need To Screem című dal)” vagy a klasszikus kétsoros dalszöveget: “This silence kills, sing for me / fill my heart with anything” (This Silence Kills című trekk)
– ott lapul az igény rá, hogy közösségi élményként vezényelje Dillon a koncertet. Így lesz a dalok végi elsuttogott köszönömökben kötődés.
