Sokak számára talán elképzelhetetlennek tűnhet, hogy egy futóversenyről szóló film, az Ultra – ami nem híres sportolók heroikus naggyá válásáról szóló hollywoodi tömeggyártott sikertörténet – is képes arra, hogy abban a bizonyos 83 percben, amíg a játékidő tart, odaszögezzen minket a mozi termek üléséhez. Pedig talán pont ez a hétköznapiság és egyszerűség az, ami Simonyi Balázs filmjét olyan közel hozza hozzánk, egyszerű halandókhoz is, akiknek a futás fogalma többnyire kimerül annyiban, hogy reggelente sietünk a buszhoz, hogy ne késsünk el a munkából.
Ha nagy vonalakban szeretnénk megfogalmazni, miről is szól az Ultra, nem másról, mint hétköznapi emberek küzdelméről egy futóversenyen. Viszont amitől valóban érdekes lesz a dolog, hogy ez nem csupán egy hétköznapi verseny: a film szereplői az évente megrendezett Spartathlon résztvevői, ami a világ talán egyik legkeményebb versenye. 246 kilométer Athéntól Spártáig, 36 óra alatt. Küzdve a táj természeti adottságaival, az időjárással, és a versenyzők saját fizikai és lelki erőnlétével. Ha ezek a tények önmagukban nem bizonyulnának remek alapanyagnak egy tökéletes dokumentumfilmhez, Simonyinak sikerült megtalálnia azokat a résztvevőket is, akik tökéletesen reprezentálják: minden egyes indulónak megvan a saját motivációja ahhoz, hogy egy ekkora kihívás elé állítsa magát.
No Title
No Description
Különböző sorsok, egyéni küzdelmek
A film 5 eltökélt futó útját követi az embert próbáló versenyen, ahol a közhely, miszerint „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”, tökéletesen megállja a helyét, és cseppet sem hat erőltetetten. A futók nem profi sportolók, csak egyszerű hétköznapi emberek, pont mint Te, vagy Én. Simonyinak sikerült rendkívül ügyesen kiválasztania azokat a versenyzőket, akik tökéletesen szemléltetik: a motiváció tényleg bármi lehet, a lényeg, hogy legyen. A film egyik érdekessége, hogy az egyik induló maga a rendező: Simonyi Balázs, akinek elmondása szerint depressziója leküzdésében segített a futás, mint egyfajta terápia.
Az ő története mellett megismerkedhetünk egy német futó nővel, aki korán elvesztett fia miatt fut, a francia család legfiatalabb tagja – az erősen beszédhibás Angelo – a futásban találta meg a megnyugvást, édesapja pedig azért fut, „hogy rájöjjön, miért fut”. Egyszóval a történet többféle okot vonultat fel, különböző emberi sorsokat, de a film talán legérdekesebb figurája, és egyben színfoltja, Béla, aki a 2015-ös szabályok szerint öt sikertelen próbálkozás után nem indulhat újra versenyzőként. Ő az, aki felesége támogatásával a hivatalos rajt után két nappal, egyedül vág bele saját Spartathlonjába.
Soha nem voltam tehetséges semmiben, én szorgalmas vagyok.
– ez a mondat mindent elmond Béláról, aki sikertelen próbálkozásai ellenére is ugyanazzal a kitartással és lendülettel indul neki az útnak, hogy legyőzze saját magát – és mi nézők, talán érte szorítunk a legjobban.
Test és lélek küzdelme
Végigkísérhetjük a verseny minden lelki folyamatát: miként változik a futók kezdeti lelkesedése, miután fáradtnak érzik magukat, ahogy egyre nehezebben veszik az akadályokat, amikor éjszaka is – a hideg és az eső ellenére is – próbálják megugrani saját korlátaikat. Mi történik velük, amikor eljutnak arra a pontra, ahol a testük már feladná, de fejben még ott kell lenniük.
Ha ennek vége, kihagyok egy évet
– hangzik el a mondat Balázs szájából, aki az éjszakai küzdelmei során megosztja velünk gondolatait arról, hogy Ő sem igazán érti, miért szívatja saját magát.
Ezeket az amúgy is erőteljes hatású pillanatokat fokozzák azok a képsorok, amik bemutatják, hogyan támogatják a versenyzőket családtagjaik, az egyes checkpointokon a szervezők, és, ami még fontosabb: hogyan öntenek lelket egymásba a versenyzők.
A hatásfokozás magasiskolája
A futás monotonitását ellensúlyozzák a remekül kivitelezett képi megoldások: ami igazán érdekessé teszi az alkotást, hogy időnként bepillantást nyerhetünk a szereplők magánéletébe is, egy-egy vágókép vagy archív felvétel által, így még közelebb kerülhetünk az egyébként is szimpatikus karakterekhez. És – ha ez nem lenne elég – lenyűgöző látvány tárul elénk a gyönyörű görög tájról készült nagytotálok által, valamint a versenyzőkről készült közelik, és a néhol belassított felvételek a háttérzenével párosítva tökéletes kompozíciót mutatnak.
Simonyi Balázs – valószínűleg azért, mert ő maga is évek óta résztvevője – a vásznon keresztül is remekül át tudja adni azokat a valós érzelmeket, amiket a versenyzők átélnek. A film közben egy pillanatig sincs olyan érzésünk, mintha bármelyik mondat vagy reakció előre megírt lenne, vagy a szereplők szájába erőltették volna. Legalább annyira őszinte a film, amennyire Simonyi szókimondó – a legnehezebb pillanataiban is.
