Sokak számára talán elképzelhetetlennek tűnhet, hogy egy futóversenyről szóló film, az Ultra – ami nem híres sportolók heroikus naggyá válásáról szóló hollywoodi tömeggyártott sikertörténet – is képes arra, hogy abban a bizonyos 83 percben, amíg a játékidő tart, odaszögezzen minket a mozi termek üléséhez. Pedig talán pont ez a hétköznapiság és egyszerűség az, ami Simonyi Balázs filmjét olyan közel hozza hozzánk, egyszerű halandókhoz is, akiknek a futás fogalma többnyire kimerül annyiban, hogy reggelente sietünk a buszhoz, hogy ne késsünk el a munkából.
Ha nagy vonalakban szeretnénk megfogalmazni, miről is szól az Ultra, nem másról, mint hétköznapi emberek küzdelméről egy futóversenyen. Viszont amitől valóban érdekes lesz a dolog, hogy ez nem csupán egy hétköznapi verseny: a film szereplői az évente megrendezett Spartathlon résztvevői, ami a világ talán egyik legkeményebb versenye. 246 kilométer Athéntól Spártáig, 36 óra alatt. Küzdve a táj természeti adottságaival, az időjárással, és a versenyzők saját fizikai és lelki erőnlétével. Ha ezek a tények önmagukban nem bizonyulnának remek alapanyagnak egy tökéletes dokumentumfilmhez, Simonyinak sikerült megtalálnia azokat a résztvevőket is, akik tökéletesen reprezentálják: minden egyes indulónak megvan a saját motivációja ahhoz, hogy egy ekkora kihívás elé állítsa magát.
No Title
Enjoy the videos and music you love, upload original content, and share it all with friends, family, and the world on YouTube.
Különböző sorsok, egyéni küzdelmek
A film 5 eltökélt futó útját követi az embert próbáló versenyen, ahol a közhely, miszerint „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”, tökéletesen megállja a helyét, és cseppet sem hat erőltetetten. A futók nem profi sportolók, csak egyszerű hétköznapi emberek, pont mint Te, vagy Én. Simonyinak sikerült rendkívül ügyesen kiválasztania azokat a versenyzőket, akik tökéletesen szemléltetik: a motiváció tényleg bármi lehet, a lényeg, hogy legyen. A film egyik érdekessége, hogy az egyik induló maga a rendező: Simonyi Balázs, akinek elmondása szerint depressziója leküzdésében segített a futás, mint egyfajta terápia.
Az ő története mellett megismerkedhetünk egy német futó nővel, aki korán elvesztett fia miatt fut, a francia család legfiatalabb tagja – az erősen beszédhibás Angelo – a futásban találta meg a megnyugvást, édesapja pedig azért fut, „hogy rájöjjön, miért fut”. Egyszóval a történet többféle okot vonultat fel, különböző emberi sorsokat, de a film talán legérdekesebb figurája, és egyben színfoltja, Béla, aki a 2015-ös szabályok szerint öt sikertelen próbálkozás után nem indulhat újra versenyzőként. Ő az, aki felesége támogatásával a hivatalos rajt után két nappal, egyedül vág bele saját Spartathlonjába.
Soha nem voltam tehetséges semmiben, én szorgalmas vagyok.
– ez a mondat mindent elmond Béláról, aki sikertelen próbálkozásai ellenére is ugyanazzal a kitartással és lendülettel indul neki az útnak, hogy legyőzze saját magát – és mi nézők, talán érte szorítunk a legjobban.
Test és lélek küzdelme
Végigkísérhetjük a verseny minden lelki folyamatát: miként változik a futók kezdeti lelkesedése, miután fáradtnak érzik magukat, ahogy egyre nehezebben veszik az akadályokat, amikor éjszaka is – a hideg és az eső ellenére is – próbálják megugrani saját korlátaikat. Mi történik velük, amikor eljutnak arra a pontra, ahol a testük már feladná, de fejben még ott kell lenniük.
Ha ennek vége, kihagyok egy évet
– hangzik el a mondat Balázs szájából, aki az éjszakai küzdelmei során megosztja velünk gondolatait arról, hogy Ő sem igazán érti, miért szívatja saját magát.
Ezeket az amúgy is erőteljes hatású pillanatokat fokozzák azok a képsorok, amik bemutatják, hogyan támogatják a versenyzőket családtagjaik, az egyes checkpointokon a szervezők, és, ami még fontosabb: hogyan öntenek lelket egymásba a versenyzők.
A hatásfokozás magasiskolája
A futás monotonitását ellensúlyozzák a remekül kivitelezett képi megoldások: ami igazán érdekessé teszi az alkotást, hogy időnként bepillantást nyerhetünk a szereplők magánéletébe is, egy-egy vágókép vagy archív felvétel által, így még közelebb kerülhetünk az egyébként is szimpatikus karakterekhez. És – ha ez nem lenne elég – lenyűgöző látvány tárul elénk a gyönyörű görög tájról készült nagytotálok által, valamint a versenyzőkről készült közelik, és a néhol belassított felvételek a háttérzenével párosítva tökéletes kompozíciót mutatnak.
Simonyi Balázs – valószínűleg azért, mert ő maga is évek óta résztvevője – a vásznon keresztül is remekül át tudja adni azokat a valós érzelmeket, amiket a versenyzők átélnek. A film közben egy pillanatig sincs olyan érzésünk, mintha bármelyik mondat vagy reakció előre megírt lenne, vagy a szereplők szájába erőltették volna. Legalább annyira őszinte a film, amennyire Simonyi szókimondó – a legnehezebb pillanataiban is.
