Friss interjúsorozatunkban a magyar alternatív zene meghatározó együtteseinek dobosaival beszélgetünk, következő alanyunk pedig a 2006-ban megalakult Esti Kornél ütőse, Lázár Ágoston, aki nem mellesleg egy másik – egy jóval fiatalabb lo-fi – projektben, a Pegazusok Nem Léteznek nevű formációban is szerepel. Ágoston bőbeszédűen válaszolt kérdéseinkre, így mezőtúri fiatalkoráról és Eminem zenéjéhez való vonzalmáról is megtudtunk egyet s mást.
ContextUs: Első kérdésünk a dobos pályafutásod kezdeteire kíváncsi. Mióta dobolsz, ki inspirált és próbálkoztál-e más hangszerrel?
Már oviban is dobolni szerettem volna, csak akkor még egy emeletes ház negyedik szintjén laktunk, és az ezzel járó zajos inzultust nem merték bevállalni kifinomult szociális érzékenységgel bíró szüleim. Szóval én is klasszikus gitározni kezdtem, mint a bátyám, így a lakóközösség szemében megmaradtam a kis csendes, aranyos gomba… na jó, bilifrizurás kisfiúnak. Valószínűleg G. Szabó Huni inspirált leginkább a dobolásra, aki ma egyébként az egyik legmenőbb jazz-dobos kis hazánkban, és akkoriban, a 90-es évek közepén épp anyukám tanította őt ének-zenére a mezőtúri Teleki Blanka Gimnáziumban. Muter vitt magával iskolai rendezvényekre, ahol Hunit sokszor hallottam dobolni mindenféle gimis zenekarban, és borzasztó királynak tartottam ezt az egészet. Beatlest meg ilyeneket toltak.
Aztán jártak a lakásunkra is haverkodni a gimis bagázzsal, mert anya ilyen jó fej tanár néni volt, ők meg jó fej diákok, akiknek még nem volt ciki tanárral nem-iskolai kontextusban találkozni.
Szóval ő akkoriban nagy hatással volt rám.
Ezután 10 évig klasszikus gitároztam, majd tappinges-tekerős-hős gitáros is voltam egy ideig. 15 évesen kezdtem dobolni “rendesen”, négy évig jártam Major Balázshoz jazz-dobot tanulni, ami szintén nagyon inspiráló időszak volt, nagyon sokat tanultam tőle. Eközben folyamatosan énekeltem mindenféle sulis kórusban is, mert zenei általános iskolába jártam, ahol hivatalból el volt rendelve, aztán meg már önszántamból is mentem. Anyám még a nagy sikerű Mezőtúri Pedagógus Kórusba is beszervezett, azt hiszem, ez volt zenei pályám csimborasszója.
ContextUs: Ha jól tudom, 2007-ben csatlakoztál testvéred, Lázár Domokos bandájához, az Esti Kornélhoz. Ez egy évvel a megalakulásuk után történt, tehát majdnem a kezdetektől tagja vagy az együttesnek. Milyen érzés volt először a bátyáddal együtt zenélni? Nehéz volt megszokni, vagy már játszottatok együtt előtte is?
Amikor az Esti Kornél megalakult, a garázsban kezdtek próbálni, én meg a lépcsőfordulóban hallgattam a Dani Californiát meg a Territorial Pissingst. Néha lopva le-le járkáltam dobolni, és igazából egyből tök jól ment. Esténként elalvás előtt hallgattam a Nirvana Nevermind albumát az ágyamban, és próbáltam leszedni fejben, hogy épp mit-mikor-hogy üt Dave Grohl, aztán nappal meg lementem a pincébe, és kipróbáltam élesben.
Azt hiszem, e lemez által tanultam meg az alapokat. Aztán a ‘Kornél egy év alatt elfogyasztott 3 dobost, és augusztusban megint új embert kerestek. Ekkor épp a Balcsin nyaraltunk, a strandon süttettük magunkat Dodival, tanakodtunk, hogy milyen gitárerősítőt vegyek – abban a pillanatban még híres szólógitáros akartam lenni –, és kérdezte, hogy nem akarok-e inkább dobot venni. (azt mondta, hallotta, hogy tök királyul dobolok, és akkor egyúttal már be is szállhatnék, ha gyorsan felhúzom magam).
Ez nagyon imponáló volt, mert egyrészt nem volt csajom, másrészt pedig Mezőtúron már volt egy egész szép közönsége a bandának. Három hónap múlva már a helyi kulthelyen, a Loksiban koncerteztünk.
Dodival mindig is tök jól rezonáltunk egymásra zeneileg, hasonló dalokat hallgatunk, hasonló ízlésünk van, és körülbelül ugyanazt gondoljuk a zenéről és a zenecsinálásról. Talán a zenén keresztül tudunk a legjobban kommunikálni, mert egyébként nem vagyunk azok a „mindent megbeszélünk tesók”, keveset lelkizünk.
ContextUs: Gyakran foglalkoztat a kérdés, hogy dobosként milyen módon lehet hatással lenni a számok megírására. Megírsz egy dalt, és bedobod az ötletet a közösbe? Ilyen egyszerű lenne, vagy összetettebb folyamat? Vannak ilyen módon, vagyis általad megszült számai valamelyik együttesednek?
A harmadik és a most készülő negyedik Esti Kornél-lemezre, sőt a Pegazusok Nem Léteznekbe is sok zenei alapötletet és kész dalt vittem, valamint a hangszerelési folyamatokban is egyre inkább részt veszek. Szóval abszolút nem “csak dobosként”, hanem egyenrangú zenei agyként vagyok jelen mindkét bandában.
Ha viszek egy kisebb-nagyobb zenei ötletet, akkor azt magamban jó előre megérlelem, eldobom belőle, ami nem olyan jó, hogy a téma vagy dalvázlat lehető legszebb faroktollát láthassák már a többiek, és így talán ők is jobban ráéreznek a dologra, és van esély rá, hogy jobb legyen az output. Minden ötletet felveszek a telefonomra, ami eszembe jut, bárhol vagyok.
Aztán az otthoni nyugiban próbálom kihámozni a villamoscsikorgással vagy német legénybúcsúsok óbégatásával megbolondított felvételekből azt a pár témát, amely érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele zenekarilag.
Múltkor elhagytam a telefonom, amin majd’ egy év termése volt, körülbelül 600 hangfájl, és persze voltam akkora barom, hogy nem mentettem a felhőbe és sehová. Hát, azt hittem, felnégyeltetem magam és okulásul darabjaim a négy legnagyobb vár fokára tűzetem. Viszont így a természetes szelekció érvényesült, szerencsére a legjobb témákra emlékeztem. Lehet, hogy valaki jót mulat éppen az Ismeretlen Utcazajban Dünnyögő Szerencsétlen felvételein.
ContextUs: Ahogy már te is említetted, a másik formáció, amiben szerepelsz, a Pegazusok Nem Léteznek, aminek megalakulása szintén Domokos nevéhez fűződik. Melyik zenei stílus áll közelebb hozzád? Eleve, hogy viszonyulsz bátyád zenei ízléséhez, ki van nagyobb hatással a másikra?
Szüleink révén azért ugyanazok a zenei hatások értek minket gyerekként, együtt hallgatta a család idilli oviba fuvarozás során a “Ha előre látó csecsemő lettél volna / Felkötöd magad a köldökzsinórodra” című sorokat, tehát rendesen tolták az arcunkba a 80-as évek magyar underground cuccokat, de sok népzenét, klasszikus zenét, rock-zenét, alternatív dolgokat, sőt még Eminemet is hallgattunk. Aztán, amikor bátyámnak a kezein az ujjak egyre inkább kezdték felvenni a klasszikus mutatóujj-kisujj dominálta formát, és kapott egy metálgitárt, engem is beszippantott ez a dolog. Vettem magamnak egy Metallica-s pulcsit, amin a St. Anger borítója volt, amiről tudni kell, hogy egy kéz van megkötözve, amitől persze muter teljesen rosszul volt, mondván:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Hiszen ez épp most lövi be magát. [/perfectpullquote]
Mindenben bátyámat másoltam, ugyanazokat a klasszikus darabokat tanultam meg, ugyanazokat a Metallica- és Guns n’ Roses-szólókat szedtem le, és rendszerint jobban le is játszottam azokat, már csak a hecc kedvéért is. Egyébként a mai napig jobban tekerek, mint ő… Tipikus túlkompenzálós öccs-szindróma. Majd amikor elkapta az indie-hullám, meg ez a magyar alter dolog, akkor persze engem is, és ugyanolyan manchesteri britpopzenekar-fejem, vagy ahogy Mezőtúron mondták, felmosórongy-fejem volt.
Azóta is nagyjából ugyanazokat hallgatjuk, ha hallunk valami jót, azt megmutatjuk a másiknak.
A Pegazusokat igazából nem tudtam nem követni az elejétől kezdve, mivel sokszor a szomszéd szobában pengették a húrokat, úgy érzelmileg, mint gitárilag, és ott voltam a koncertjeiken, amikor még csak 3-4 számuk volt. Amikor úgy alakult, hogy Németh Robival beszálltunk, egy pici, különlegesen intim világba csöppentünk, és eleinte óvatosabban, jobban a háttérben maradva próbáltuk megőrizni a „duó plusz koncerten két kisegítő zenész”-jelleget. Aztán az idők során egyre inkább közösen kezdtünk gondolkozni és alkotni zeneileg, szervesen beépült az élő dob és basszus, ami egy karcosabb, pregnánsabb ízt is adott ennek a Dodi-Eszter által megalkotott intim, melankolikus hangulatnak.
ContextUs: A mai nap viszonylag elfogadott az a naiv álláspont, hogy a rockzenei együttesek gitáros-énekesei a banda hierarchiájának csúcsán helyezkednek el. Ezt a színpadkép, az interjúk, és a rajongók átlagos véleményei alapján azért kijelenthetjük, de nyilván minden bandának megvan a maga története. Mennyiben van ez így nálatok, a zenekaron belül? Úgy érzed, eléggé megbecsült tagjai vagytok a zenész társadalomnak? És a rajongók körében?
Az, hogy ki hol helyezkedik el a hierarchia lépcsőjén, az már nem általános, eleve elrendelt dolog, hanem az adott kis zenekari mikrokultúra határozza meg. Elmúltak azok az idők, amikor a basszusgitárosok és a dobosok kutyába voltak nézve egy zenekarban, vagyis az én általam ismert fiatalabb zenei környezetben ezt már egyáltalán nem érzem. Nagyon bízom benne, hogy soha nem hallom többé senkitől, hogy “a dobos a zenész legjobb barátja”, mert ez esetben még az anyjába se küldeném el az illetőt, csak egyszerűen nagyon-nagyon szomorú lennék.
Azért a zenei szakma technikai szférája és a koncerteknek helyet adó klubok még sok esetben ezen avíttas attitűd alapján rendezkednek be.
Pár hete volt a macsek blognak egy mozgalmi posztja, hogy Több fényt a dobosokra címmel, ami egyrészt marha cuki, másrészt abban igaza van, hogy a színpad hátuljára, ahol a dobos van, sokszor nem jut fény, vagy csak kevés, szóval fotózni is nehéz minket koncerten. Ez persze egy gyakorlatias és önös megközelítésnek tűnik, de talán jól ábrázolja ezt a fajta hozzáállást. Bár néha azon is elgondolkodom, hogy nem csak önérzetes nyavalygás-e, valami dobos kisebbségi komplexus kinyilatkozása, de inkább nem.
ContextUs: A zenélés mellett mivel foglalkozol? Van más szenvedélyed, vagy olyan dolog, amire hivatásszerűen tudnál/tudsz tekinteni?
Egy reklámügynökségnél dolgozom social media managerként, tehát kisebb-nagyobb márkáknak és cégeknek kezelem a Facebook-oldalát, tolom a KONTENTOT az emberek arcába.
Laza a környezet, nem ilyen öltönyös-dresszkódos izé, szóval bírom, bár szenvedélynek nem szenvedély.
Írom a posztokat a yoloswag-tiniknek meg negyvenes “prémium” hölgyeknek, meg mindenféle embereknek, szóval néha elég szórakoztató tud lenni az átszellemülés. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert hálás témákon-márkákon dolgozhatok, viszonylag ritkán kell orrbefogva dolgoznom, és csak nagyon kivételes esetben okádtam még attól, amit papírra vetettem.
ContextUs: Mi a véleményed napjaink magyar alternatív zenéjéről? Tetszenek az aktuális folyamatok? Úgy érzed, egy koherens, egymást inspiráló közegben vagy, esetleg inkább túl szűkek az anyagi és személyi keretek? Ha van probléma, hol neveznéd meg?
Ahogy régen elég volt az a Kispál idejében, hogy rohadt jó számok voltak, amit akár borfoltos trikóban és rövidgatyában is előadhattak, ebben a műfajban is egyre inkább fontosabbak lettek a külsőségek, a professzionális arculat, hogy hogyan van becsomagolva a dolog. A közönség elvárja, hogy lenyűgözzék őket, hogy kiégesse a retinájukat a lézershow, a nagyrefrénnél meg jöjjön konfettizápor. Az alter zenekaroknak ezzel fel kell venniük a versenyt, és egyébként egyre profibban veszik is át ezeket a mainstream szórakoztató elemeket. Mivel a diszkóba járás „ősi” funkcióját egyre inkább a yolo-hiphop koncertekre járás váltja fel, akik borzasztó profin adják elő egyébként a dolgaikat élő zenekarral, élő énekkel (!), és látványos show-elemekkel.
Ezzel még az elsővonalbeli alternatív zenekaroknak is kőkemény konkurenciát jelentenek, akik alapvetően az élőzenés kultúrára rendezkedtek be, és bevételeiket is nagyrészt ebből szerzik.
Sőt, az alter zenekarok intellektuális igényű szövegeire is egy könnyebben befogadható, alter-köntösbe bújtatott, cukros vízzel felöntött alternatívát kínálnak, amivel szintén az „alternatív-piacból” harapnak. Szóval mindkét irány tanul vagy inspirálódik a másikból, az alternatív és a mainstream zenekarok egymás attitűdjeit veszik vagy értelmezik át, amivel a köztük lévő határok is egyre inkább elmosódnak.
ContextUs: A végére egy buta, de annál kíváncsibb kérdéshalmaz: miért szeretsz dobolni? Mitől adhat többet, mint egy másik hangszer? Milyen energiák szabadulnak fel benned koncert közben, illetve mennyit számít az, hogy fizikailag a dobszett mögött van legjobban igénybe véve a zenész teste?
Alapvetően én egy csendes, inkább introvertált személyiség vagyok: nem harsogok, vagy ha igen, akkor is csak zavaromban vagy megfelelési vágyból, de ezek nagyon fárasztóak. Koncerteken viszont egy olyan énem jön elő, ami teljesen ellentétes a hétköznapi személyiségemmel. Érkezik Punkgoston, akinek eltűnnek a gátlásai, szarik a világra, töri a cintányérokat és a dobverőket, és eltorzult, gyerekgyilkos arckifejezéssel nyújtogatja a nyelvét a zenésztársaira.
Néha még én is meglepődök, ha visszanézem a koncertképeket. Önkívületi állapotban vagyok ilyenkor, mintha be lennék valamizve. És valahol tényleg úgy működik ez, mint a drog. Ez a fajta vehemencia elég fárasztó tud lenni, amit közben nem érzek az adrenalintól, csak koncert után, amikor húsz percen át nem térek magamhoz, és kiugrik a szívem.
