A hatvanas-hetvenes években igen korlátozva voltak a művészek, ám mondhatjuk, hogy talán épp kedvező is volt. Értsük ezt úgy, hogy olyan alkotásokat maradtak ránk általuk, amelyek lehet, nem lettek volna, ha egy szabadnak vélt világban élnek. Ebben az olvasatban jogos a kiállítás címe: A múlt szabadsága.
A Mai Manó művészeti galériában március 23-án, 18 órától Vitáris Iván (Ivan and the parazol zenekar frontembere – a szerk.) tárlatvezetésével tekinthettünk meg Alföldi Róbert fotógyűjteményét, melynek címe A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig.
Természetesen két táborra lehetett bontani az érdeklődőket: a Vitáris miatt ellátogató Z generáció, valamint Alföldi gyűjteményére kíváncsiak. Mielőtt úgy éreznénk, hogy a degradáció miatt említettem meg, tegyük helyre a dolgokat!
A Mai Manótól ötletes és konstruktív kezdeményezésnek tartom, hogy ismert fiatalokat kérnek fel, hogy vezessenek egy tárlatot.
Ez esetben az Ivan and the parazol frontembere olyan fiatalokat csalogatott a galériába, és tekintették meg a neoavantgárd képeket, akik nem biztos, hogy rászánták volna magukat Vitáris jelenléte nélkül.
Mondhatnánk azt is, hogy ez egy jó kezdeményezés a művészet népszerűsítésére, hogy zenészeket vonunk be egy-egy projektbe. Nincs ez máshogy az irodalomban is, hiszen a több éve futó Rájátszás is többek között e célt szolgálja. De ne térjünk el Alföldi gyűjteményétől!
A tárlatvezető megnyitóbeszédében tudtunkra adta, miért kérték fel erre a feladatra. Vitáris is érdeklődik a fotóművészet iránt, valamint a zenén keresztül ő is művész (noha hangsúlyozta, hogy ezt majd döntse el az utókor). Hozzátette, még, hogy
Andy Warhol világa juthat eszünkbe: kiszínezett képek, kvázi festmények.
Felelevenítette a fotóművészek körében régóta folyó vitájának problémakörét is: analóg vagy digitális gép adja vissza, amit a művész elképzel?
Szerinte egy sör mellett mindig is lehet vitázni ezen. Vitáris úgy gondolja, hogy analógnál a pillanat kézzel foghatóvá válik. Ő maga is jobban szereti ezt a technológiát. A legutóbbi lemezüket ők is analóg szalagokra vették fel, s állítja, sokkal jobb a minősége is.
Az első terembe érve Halász Károly képeiről kaphattunk fejtágítást. A tárlatvezető szerint Halász művein jól látható és adja vissza a szocializmus 3T-jét (támogat, tűr, tilt – a szerk.).
A fotográfus abban az időben szembehelyezkedett a hivatalos fotógráfiai gyakorlattal. A képek az önkeresés különböző stációit próbálják fellelni, ám nagyon nehéz, mind a vasfüggönyön belül és kívül
A második termet Vitáris a performansz termének nevezte. Hajas Tibor képét tekinthettük meg első körben a tárlatvezető által. Egy 4×4-es filmet láthattunk, amelyen lefestette testét, s azt fotózta le. A dadaista művészethez hasonlította, ahol minden műtárgy/művészet lehet. Hajas az emberi test kiszolgáltatottságát szerette volna lencsevégre kapni Vitáris szerint.
A következő, a harmadik terem legérdekesebb része a balatonboglári tárlathoz fűződő botrány, amely egy kivágott, régi újságcikk lenyomata őriz. Azon a tárlaton a 3T mind a három formája megjelent. A kormány törvénytelen avantgarde-nak nevezte. A teremben találhatunk Hamis László, Csernik Attilát vagy éppen Galántai György Transformation című képét is.
Majd következett az ősi belső félelmeket – kasztráció, halál etc. – tároló terem. Vitáris megjegyezte, hogy itt szürrealista képeket tekinthetünk meg, viszont ő személy szerint nem szereti a szürrealizmust. Az egyik legérdekesebb kép Bánki Ákos két fotója volt, melyek a Vérfürdő címet kapták.
Az Ivan and the parazol frontembere felelevenítette Swarzkogler legendáját, miszerint saját magának levágta a nemi szervét – hozzátette, ez csak legenda. Bánki pedig e kasztrációt igyekezett lencsevégre kapni.
Igen sokkoló látvány lehet egyeseknek, viszont én nagyon izgalmasnak találtam. Vitáris is óvva intett mindenkit, valamint nem is beszéltünk arról a képről, sőt arra felé se vezetett minket; csak az elszánt érdeklődők merészkedtek arra felé.
És végre az emeleten voltunk, ahol ismét Swarzkogleré volt a főszerep, valamint a konceptuslista művészeté. A művész csak a művészettel foglalkozik e műfajban. A falon ezt jól szemléltette az egyik mű: a lefotózott buborékokon kirajzolódott az art (művészet – a szerk.). Azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy addig létezik művészet, míg a hamar elillanó buborékon látható. E terem képviselői elvárnak egyfajta előismeretet azoktól, akik kíváncsiak rájuk. Vitáris elmondta, hogy
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]nem az a releváns, milyen jó vagy rossz a mű, hanem az, hogy hatást váltson ki a befogadóból[/perfectpullquote]
Alföldi Róbert kiállításán / Fotó: Németh Dániel / Magyar Fotográfusok Háza / Mai Manó HázA zenével is ez a helyzet: az önreflexió a releváns. Kitértünk Vitáris Ivánnal az egyediség kérdésére is. Minden bandát meg lehetne vádolni, hogy valahonnan lopta azt a stílust. Azonban valójában a saját egyediségét teszi a saját zenéjükbe, és nem másol senkit. Ha valaki egy meglévő műfajban játszik, az még nem jelenti azt, hogy ugyanazt játssza, mint a többi hasonló zenész.
Szerinte a leglényegesebb a művészetben a katarzis. Ha jó vagy rossz – bár ki tudná megmondani ezt – egy festmény, vers, fotó vagy bármi más, akkor is kiválthat katarzist a befogadóból, és ez a lényege a művészetnek; a konceptuslista művészetnek biztosan ez Vitáris véleménye szerint.
Végül elérkeztünk a leghumorosabb terembe, ami igazából egy kommunista fricska az összes műtárgyával. Megcsodálhattunk egy vörös csillagra feszített Krisztust, kerti törpének ábrázolt Marxot, de az igazán humoros egy fotósorozat volt.
Robi Lenin legismertebb képeit reprodukálta Szilágyi Lenke. Olyan pozíciókba állította be Robit, a modellt, ahogy Lenin látható a régi képein. A popkultúrában igen megvetette a lábát ez a – nevezzük – műfaj.
Vitáris Iván szerint ez nem helyes. Úgy véli, hogy ha csak görbe tükröt is akarok mutatni, akkor is használom ezeket a szimbólumokat, motívumokat, így az emberek tudatában ugyanúgy élénken él az eredeti. Tehát ezáltal ugyanúgy reklámozom, kanonizálom ezeket az ideológiákat.
Az utolsó teremben a versköltés volt a legizgalmasabb műtárgy. Mihály Eszter néhány férfit fotózott le, ahogy szalmabálákon állnak, és a fotóra van írva, hogy vers. E teremben a művészet keresi a konceptualitást.
Igen kerek képet kaphattunk Vitáris Ivántól, az Ivan and the parazol frontemberétől. Látszott, hogy nem csak felkészült a tárlatvezetésre, de igen kedvelte is e szerepkört.
Ráadásul nem csak Alföldi Róbert fotógyűjteményében szereplőkről tudhattunk meg többet, de a tárlatvezető zenekaráról is, hiszen próbált reflektálni, a bandán keresztül megértetetni, miről is szól e kiállítás – nyilván a számos fiatal miatt is, akik inkább rá és/vagy a zenekarra voltak kíváncsiak, amivel persze semmi baj nincs. Egy biztos, nem volt hiába való ismét ellátogatni a Mai Manóba, s ezt megannyiszor bizonyította a művészeti galéria.
