Bátor kezdeményezés mindössze két szereplővel színpadra vinni egy nemzetközileg elismert kortárs novelláskötetet. Polgár Csaba ezzel próbálkozott meg az Örkény Színház stúdiószínpadán. Hogy mennyire sikerült Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája: Történet álmatlanságról és őrületről című novelláskötetét megidéznie, cikkünkből kiderül.
„Miért jöttél, fehér fiú?”
Jászberényi Sándor haditudósító, nemzetközi sikereket elért író, aki a világ nem éppen legegyszerűbb területeibe nyújt betekintést a háborúk sújtotta övezetek iránt magyarul érdeklődőknek. Azt a sorok legelején le kell szögeznem, hogy rajongóként ültem be a színdarabra. Személy szerint nagyon nagyra tartom Jászberényi szinte utolsó mohikánként vívott küzdelmét azért, hogy az idehaza szebb időket megélt haditudósítói hagyományt fenntartsa. Egy olyan korszakban teszi ezt, ahol egy blogbejegyzés vagy eltalált Insta-poszt által bárki érezheti magát a világot bejárt és értő tudósítónak. Számomra azonban inkább szépírói tevékenysége az, ami fontos szerepet tölt be. Riportkönyve és első novelláskötete, Az Ördög egy fekete kutya amolyan elő-elővett használati utasítás a hétköznapokból menekülős időszakokban.
Jászberényi novelláskötetei a hazug világ díszletei elől háborúba menekülő fiatal férfi tanúvallomásai rendkívül eredeti képi és nyelvi világgal.
A tizennégy novellát magába foglaló kötetet Szabó-Székely Ármin dramaturg konfigurálta az Örkény stúdiószínpadára A lélek legszebb éjszakája, Történetek álmatlanságról és őrületről címen Ficza István és Nagy Zsolt főszereplésével. A darab egy, a zátonyra futott házassága elől egy forrongó régió borzalmaiba menekülő magyar újságíróról szól. Maros Dániel egy árulás (felesége gyermekével együtt elhagyta) és a polgári lét kiüresedett díszletei elől menekül úgy és oda, ahogyan és ahová tud. Az ő esetében ez Kairó forrósággal, mocsokkal és párával átitatott utcáit jelenti legfőképpen. A színdarab, akárcsak a novelláskötet épít a közel-távol, a normalitás és az azon túli világ határainak feszegetésére.
A haditudósítók életébe bele nem kóstolt átlagnéző honnan is tudná, hogy Egyiptom, Gáza és Szudán konfliktus sújtotta területein hol vannak a létezés határai? Milyen szabályok mentén zajlanak ezen helyeken a mindennapok? Ezek azok a pontjai a világnak, amelyek egyszerre vannak távol és közel, ha megismerésről beszélünk. A darab Jászberényit követve játszik belső határainkkal is, mikor arra keresi a választ, hogy miképp tudjuk felismerni saját normalitásunk határait.
Teoréma Kairóban
A novellákból kiindulva a kegyetlen valóság, a végtelen kiüresedés, a fullasztó hiányérzet, az önironikus cinizmus és egy háborús tudósítás határain egyensúlyoz kisebb-nagyobb sikerrel. Egy elmagányosodó férfi álmatlan vallomása. Legfőbb üzenete, tanulsága, hogy mindenki csak úgy tud élni, ahogy. Van, aki Egyiptom bűnöktől teli sikátoraiba, van, aki a magyar polgári lét díszletei közé menekülve. A színmű a novelláskötet címadó írására felfűzve tálalja a tudósító eddigi egész történetét.
Örkény István interjúinak és színdarabjainak felvétele mindenkinek elérhető most már
“Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak. Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem” – írta magáról Örkény István Egyperces önéletrajzában.
Mindent összevetve nem a körülöttünk zajló háborúkról, hanem egy megnyugvásra vágyó zaklatott lélek belső harcairól szól. Arról, hogy mit is lehet tenni akkor, amikor a korábbi kiüresedettnek tűnő életünk díszleteivel együtt saját magunkat is leromboltuk. Biztosan a kötet iránti elfogultság miatt is, de nekem a darabból ez a mélység hiányzott a leginkább.
Mintha minden jól kimunkált színészi játék, díszletelem és kreativitás ellenére ez az üzenet nem jött volna át.
Természetesen meglehetősen nehezített pálya, ha nem lehetetlen küldetés két színésszel, fotó- és videófelvételekkel megidézni Kairót, úgy, hogy ne legyen egy orientalista giccshalmaz a színpad. És összességében a hangulat megidézésében nagyon erős is lett az előadás. Ha valaki csak elképzeli Rakka háború sújtotta részeit vagy a Halottak Városát Kairóban, valami hasonlóan fullasztó, rohadó hangulatot lát maga előtt. Ezek megidézésében rengeteget segítettek Jászberényi saját fotói és videói, amelyek végigperegtek a néző szeme előtt az előadás során. Izsák Lili pedig az egyszerűséget szem előtt tartva a jelmezek és a díszletek terén végzett remek munkát, Például azzal, hogy Maros Dániel karakterét sikeresen hangsúlyozta ezzel a puritánsággal. A színpadképet tekintve azért volt sikeres az egyszerű díszletelemek használata, mert ezzel elkerülte, hogy a látvány orientalista giccsbe csapjon át.
A darab, akárcsak a novelláskötet is felnőtt tartalom, de a színpadon mindez kissé felesleges durvasággá változva veszíti el funkcióját. Egy-egy jelenet során parodisztikussá válik a könyvben még természetesnek ható trágárság. A kegyetlen őszinteség bűnről, szenvedésről, erotikáról ezáltal nem kerül kifejezésre. Annak ellenére sem, hogy a novellákat egy csokorba fűző központi motívumok szépen megjelenítődnek a darabban is: az álmatlanságra, az otthon hagyott családra, a pesti éjszakára való utalásokkal.
Ahol mindenki áldott
Bravúros megoldás viszont két színésszel a főszereplőt nem a megszokott jó-rossz dichotómiában duplikálni, hanem a bármibe belemenekülő és a már az önpusztításba is belefásult férfiként. A színpadon viszont a párhuzamosan futó posztmodern eszköztár túl sok és egyben túl kevés is lett. Túl sok képi világában és túl kevés szikárságában. Jászberényi karakteres élességét a túlzottan nyomasztó díszlet és játék inkább tompította, elrejtette, mint sem kidomborította. Ugyanaz a történet, ugyanazzal a színészi játékkal hasonló mélységében akár rövidebb intervallumba is belefért volna. Mintha a dramaturgia nem lett volna megfelelően kiművelve.
A darab első perceiben megélt katartikus perceket követően nem volt hova feszíteni a húrt.
A kétségkívül sok rendezői és színészi bravúrban bővelkedő előadás valamiért csak töredékesen tudta átadni Jászberényi legfontosabb üzenetét: hogy mindennapi létezésünk hétköznapiságával szemben van olyan, amikor már nem lehet visszatérni korábbi életünkhöz. Egyiptom drogtól, haláltól és valódi vértől áztatott utcái után nem lehet ugyanúgy visszatérni a Gozsdu-udvar kényelmébe. A novellák ezeket a kényelmetlenségeket tárják elénk, brutálisan. Pontosan ez a mélység az, amit a darab viszont képtelen volt számomra megidézni.
https://www.youtube.com/watch?v=JFSqTvnqrg0
Ficza István és Nagy Zsolt kiemelkedő teljesítményt nyújtott a színpadon. Mindketten hitelesen játszották el a diszfunkcionális férfi alakját. Nagy Zsoltot, a mindenben hitét vesztett haditudósítót, remekül egészítette ki Ficza István fő hedonistát megformáló alakítása. A két színész egymással való világtalan imbolygását saját magunkon érezzük.
Ez a remek színészi játék elérte azt a hatást, hogy a végére egyre inkább menekülni szerettem volna attól, hogy valaki őrületét még inkább megismerjem.
A képi és zenei világot tekintve a groteszk elemek – a guminős táncjelenetek, a giccses dalok és a háttérbe vetített háborús képek – még ha Budapestről nem is, de a nézőtérről sikeresen ragadnak el. A zenének végig funkcionális szerepe volt az előadás során, érzékeltetve egyes jelenetek totális abszurditását.
A rendezés emellett mélyrehatóan mutatta be azt, hogy mennyire is ég el az, aki maga kezdi el kísérteni a sorsot. Hogy aki egyszer menekülésbe kezd, az élete végéig rohanni fog a valóság elől. Hogy vannak olyan hivatások, amelyek nem csak roncsolnak, de teljesen idegenné teszik azt, aki addig a tükörből ránk nézett.
