A tulipán ősi szimbólumaink egyike, melynek e kiállítás kapcsán a nőiség, a szépség, az ideál fogalma kerül előtérbe. Gyönyörködés közben azonban ne felejtsünk el gondolkodni, a felszínnél mélyebbre látni!
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Jelen kiállítás koncepciója az elvárt megjelenés fogalmát ütközteti a valósággal, hogy egy elfogadóbb, emberibb önértékelési koncepció gyökeréig ásson[/perfectpullquote]
– körvonalazta legújabb tárlatát Gyuricza Gergely.
Besétálva a hatalmas térbe, kissé elveszettnek érzem magam. Késve érkezem, nem találom a bejáratot, de még nem maradtam le semmiről. Útbaigazítást kapok, nyugodtan nézzek körül, kóstoljam meg a finom bort, és lényegében érezzem otthon magam. Természetesen táskámba kapaszkodva előbb felmérem a terepet, óvatosan közelítek a képek irányába, és eleinte távolról szemlélem őket.
A világos teremben messzebbről is szemet gyönyörködtetőek a munkák, valamiért mégis megtartom a távolságot. A vibráló színek és erős kontrasztok vonzzák a tekintetem, ugyanakkor egyfajta megálljt is parancsolnak.
Barátkozunk. Tizenéves koromban hasonló tekintetek bámultak rám a szobám falairól. Gondosan voltak elrendezve, mindig középen a szívemnek legkedvesebb zenekar. Mintha itt is hasonló lenne az elrendezés, bár sorrendet nem tudnék felállítani. Így az sem lehet véletlen, hogy félkör alakban és az óriási terem egyetlen ívén kapott helyet minden egyes munka.
Mindenkit megvárunk, a kezdési időpont betartása egyébként sem erénye sem a megnyitóknak, sem egyéb kulturális rendezvényeknek, de ezzel nincsen semmi gond. Van idő körbenézni. Közelebb merészkedek, beleolvasok az apró betűs tájékoztatókba. Az elsőből kiderül, hogy Gyuricza autodidakta módon tanult festeni youtube videók segítségével, valamint pszichológiából szerzett doktori fokozatot. Ezek az információk később el is hangzanak Bán Blanka kurátor beszédében, melyet Terebessy L. Föld (László) a FÜMOSZ vezetőjének köszöntője előzött meg. A popart műfaja szinte mindenki számára ismerős, még ha nincs is ennek tudatában.
A művészetet a többi irányzattal vitázva nem kreálja, alkotja, hanem inkább fölfedezi: a nagyvárosi folklórban, a kisebbségek szubkultúrájában, a reklámklisékben, a képes magazinok sztereotip fotóiban, a kommersz képregényben, a banális használati tárgyakban, a fogyasztói társadalom jellegzetes szimbólumaiban.
Személy szerint ebben nehezemre esik bárminemű társadalomkritikát felfedezni, hiszen a már említett plakátok szépségideáljait idézik elém. És valóban, az ábrázolt hölgyek attraktívak, azt az érzést keltik, hogy titokzatos, bohókás, kihívó tekintetük mögött olyan életet élnek, melyről mi egyszerű halandók csupán álmodhatunk. Tökéletes illúziót teremtenek, miközben – ahogy Máté Tímea fogalmazta – ezek pusztán képek, vászon és festék, melyhez gyakran mi társítjuk saját elképzeléseinket az adott személyről, és ezek egyáltalán nem fedik a valóságot.
Mindannyian kreálunk magunkról olyan képet, melyet szeretnénk a világ felé mutatni, de ezek nem mi vagyunk, ez csupán egy álarc. Külső tökéletességre törekszünk, mások elismerő pillantásaira, miközben mi magunk elveszünk valahol a megfelelési kényszerünkben.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Benne ragadtunk egy furcsa mentalitásban, melyben azt hisszük, hogy megváltoztatni magunkat csak fizikai kiterjedésünkben lehet, mintha a testünk személyre szabható lenne, de attitűdjeink nem… Mintha a tapasztalat nem változtatná meg azt, aki vagyok. Ha megváltoztathatnál valamit magadon, az mi lenne? Én lecserélném az én szemeim a te szemeidre, hogy valahányszor tükörbe nézek, lássam azt, hogy miért tartasz szerethetőnek. A szépséget a szemünkre alapozzuk, ugyanarra az érzékszervünkre, mellyel először tanultunk meg ítélkezni. Paradox, hogy mindaz, aminek a szépség nevében hívjuk egymást, az csúf. Elfelejtjük, hogy az izomtömeg nem egyenlő a jellem erősségével. Elmossuk a határokat a kettő között… Felöltöztetjük a csontvázat, a szépség egy kereskedelmi hazugság… Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál magadon, az mi lenne? Sokan lecserélnék az elméjüket egy nyitott ajtóra, hogy te azon mindig beléphess[/perfectpullquote]
– idézem Gyuricza saját performatív jellegű monológjának általam kiemelt részeit, melyben értelmet nyer, hogyan gondolkodhatok másképp e képekről. Nem is tudtam róla, de beugrottam a felszínnek, mint vélhetően sokan mások. Tökéletesnek láttam az ábrázolt nőket, mert szépek. Megvettek, mert hasonlítani szeretnék, ugyanakkor kicsit el is távolodtam, mert semmi bajom az életemmel. Persze én is még nagyon sok mindent szeretnék, de leginkább elérni, és nem birtokolni. Nem a maszkommal, hanem azzal, aki vagyok. Nem sokat változtatnék magamon. Újra megnézem a képeket. Soha nem leszek Audrey Hepburn, de más sem lesz soha olyan, mint én, és ez így van rendjén.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Hiszek abban, hogy a művészet nem egy individuális folyamat, hanem egy közösségi élmény[/perfectpullquote]
– emelte ki művészeti hitvallását Gyuricza.
Lehetne ezek alapján a közösségnek azt üzenni, hogy miután megnézték a kiállított műveket, ne a szépségkorrekciós műtétek weboldalát bogarásszák, hanem saját énjük rejtett zugait? Lehetne, hogy kizárjuk azt, ami a személyiséget rombolja, nem pedig építi? Lehet, hogy „átjött” az üzenet?
A kiállítás megtekinthető: 2016. július 22 – augusztus 5.
Spa XI. Széchenyi Szalon | 1146 Budapest Állatkerti krt. 9-11.
