A fiatal Petri-díjas költő, Balaskó Ákos második kötete, a Tejsav igazi szerves líra. A könyv verseire jellemző, hogy a kiszolgáltatott emberi léthelyzeteket vegytani pontossággal, de cseppet sem sterilen ábrázolja.
Napjaink egyik leggyakoribb lélektani problémája, a kiégés áll a könyv narratív középpontjában. A költő tűéles pontossággal veszi végig egy harminc-egynéhány éves fiatal személyiségének széthullását és lehetséges visszaépülését, illetve ezek stációit.
A Tejsav azt a folyamatot dokumentálja és demonstrálja, hogy hová kerül a fókusz, amikor eltávolodunk önmagunktól. A Balaskó-líra másik fontos eleme, forráskódja az irónia alakzata és evidenciája.
Kulturális kódok, popzenei utalások, vendégszövegek, transzavantgárd gesztusok szövik át és színezik a kötetet. Balaskó költészete részletekből, apró megfigyelésekből építkezik. Úgy kapcsol össze metaforákat és motívumokat, mintha molekulák lennének, amelyek hatnak egymásra. Így hatnak ránk ezek a versek is a közvetett személyesség szűrőjén keresztül.
Bétabomlás
Csak aludni akartam egy sokadik durva nap után.
Csak az ernyedő izmok harántsíkját akartam,
mélyáramlatok lassú sodrását, hogy
a nehézvíz valamennyire lehűtsön.
Hogy hátgerinc mellé rendeződjön fajsúly szerint
a nappal törmeléke, a csigolyákhoz tapadó bőrig.
A szivárgást akartam a pórusokon át, hogy kioldjon
valamennyit belőlem a tengervíz memóriahabja.
Ilyenkor váratlan közelségben kering a légszomj.
Arra riadni, hogy orron-szájon rettegés ömlik
a tüdőbe, és nem mozdul egyetlen porcikád sem.
És mert biztos vagy abban, nem vagy egyedül,
hogy van itt valaki még a szobában.
Hosszú órák telnek el pár perc alatt,
a rémület ezalatt leolvasztja a bőrt, a húst,
érezni a hajszálak fehéredését,
és a belső szervek elkocsonyásodnak.
Hiába győzködöm magam. Hiába tudom azóta már,
hogy valójában csak éber bétahullámok törtek
a mélyalvás utolsó részletébe, amíg még a test bénultan
hevert, hogy az álommal nehogy kárt tegyen magában.
A mellkasi nyomás is csak a REM-fázis során szintén
megszűnő rekeszizomtónus tünete, a zsigeri félelemérzetet
pedig az amygdala túlműködése okozza. Hiába tudom,
hogy ez csak ideiglenes biokémiai diszfunkció,
sosem múlik már el az az éjszaka. Radioaktív
izotópja feleződik csak meg újra és újra.
(Élet és Irodalom, 2017. december. 1)
Canaries in the coalmine
Azt mondják, az itteniek kivétel nélkül
felpuffadt hassal születnek.
És hogy ha ide születsz, áprilisban tavasznak,
szeptemberben ősznek érzed
a szivárgó vegyszerek szagát.
Szirénákra tudsz csak elaludni,
és hogy a közeli bányatavakig járnak az álmaid.
Hogy a mélylélektan itt külszíni fejtés.
Azt mondják, a huzalkerítések helyén túl
hőség idején több száz hordót locsolnak,
hogy megelőzzék a robbanást.
És hogy nincs védőtalapzat, csupán a döngölt föld maga,
vagyis a mérgeket közvetlen a talajba mossák.
Ma vegytiszta tavasz van. Tócsákban járnak
a zivatarfelhők, minden tócsa egy-egy rothadó tetem.
A kiszáradt levélcsomók partokon megégett kanáritollazat.
Garatig száll a nyárfa bolyha, borzolódnak
a tollak, a sármély mozdulatlan.
A történelem itt fedetlen hordókban áll.
Magukban forgatják az itteniek a mérgeket.
A földről etetik és a közkutakról itatják a kutyákat,
a felhalmozódás mértékét valahogy ki kell mutatni,
hogy tudják, a másnap telhet-e így még.
És azt mondják, nincs senki más, csak az
itteniek, mert senki sincs túl messze innen.
Hogy ez a telephely közös tulajdon.
Gubbasztunk az elbontott kerítések mentén,
kidobott horgászszékeken, hogy őrizgessük
egymás elhasznált holmiját.
(Mozgó Világ, 2015. október)
D3bug
When you get older, plainer, saner
will you remember all the danger we came from?
Burning like embers, falling, tender
longing for the days of no surrender years ago.
A folyosókon negyed ötkor mosnak fel ma is.
Az ajtónak napok óta háttal. Száraz cserépföld,
papírhalmokba vájt árokágyak. Az asztalperemhez
cukorzacc tart egy felborított pohárból.
Egy deadline-on túlcsorgó óraszámlap.
Ez a debug session is hetekre nyúlt. Árnyékterápiába.
A hibák elkövetésekor érnek bőrfelszínt a ráncok, mondják.
A debuggolás visszaút a vonaluk mentén.
Kitapintani és szétszálazni a tudattalan mederszintjén
a legapróbb gócokat. A tükörszilánkmélyben,
ahol rajtad kívül nincs senki más.
Egyedül a félelem, hogy felismered, és mégsem érted
azt a sejtcsoportot, ami félreért.
Kódsorok közötti szürkeárnyalat. Meddig maradhat észrevétlen
a tükörkép egy-egy vonása itt. Mennyi lüktető sebet fedhet el.
Jéghideg sugdolózás tapad a hátamra, tisztán hallani.
(Mozgó Világ, 2017. február)
Köteg
Muszáj volt megszokni a hullámpalák réseit,
egy fészeroldal nyirkos lesállását, a zsibbadt
görnyedést. Ha el akartam kapni, muszáj volt.
Alig fáztam. Elég a szénhalmokra látni,
hogy kályhameleg járjon át.
Forgácsokban vált ki a gyanakvás belőle,
vékony galacsinpelyhek, ahogy körözött,
egy tehetetlen munkatárgy, a csapda furatkése körül.
Kezemben átizzadt a zsinórvég,
feszengtem, mint aki ajándékra vár.
És végül átbújtatta a fejét
a kábelkötegelő hurkán, hogy elérje
a lúdbőrző tejet a virágcserépben.
Mire kiértek, már addig fojtogatta a menekülés
kényszere, hogy már nem is macska volt,
állat is alig. Apám visszament a csípőfogóért.
Mikor a krákogás abbamaradt,
akkora lebaszást kaptam, ami még a
nagy bejelentés előtt sem volt rendszeres.
Máig emlékszem, úgy áradt szét bennem a nyugalom,
ahogy azóta az orgazmusok után áramlik szét a szégyen.
Mert végre leengedtek újra a tenyerükről,
ahová azért fektettek, mert apa esténként
elmegy, mert sporttáskából él, és mert anya
minden este közénk zárja az ajtót,
mert neki jobb egyedül.
(Műút, 2017. február)
Unknown: 1945. aug. 6.
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
