Mihez kezd egy rocksztár, akinek harminc éve mindenki ismerte a nevét, és pályája csúcsának csak a zene megállíthatatlan fejlődése vethetett véget? Robert Plant esetében a zenei útkeresés a szólóévekben sem állt meg. A 69 éves művész különféle stílusirányzatokat kever, a zene perifériáin utazik, újrahasznosít és alkot. Így született meg a Carry Fire.
Tüzet hozok neked a markomban
A Carry Fire egy őszinte album, a zene iránti szenvedély tüze, Robert Plant meztelen markából, ahogyan ő a dalszövegben fogalmaz. Vénájában dél-afrikai dobok lüktetnek, tenyerének vonalait a rock and roll faragta és a Közel-Kelet ráncolta. Ami pedig benne lapul, az egy utazás, élmények és tapasztalatok szubjektív művészeti leképeződése, egy életnyi tanulás és útkeresés. Plant rég maga mögött hagyta a göndör fürtös szikár rocksztárt, úgyhogy illik nekünk is ehhez hasonló magatartással viszonyulni új albumához.
Jelenének inspirációja, ahogyan ő fogalmaz a PBS News Hournek adott interjújában:
Utazás, jó társaságban, piacon vásárolt kazetták, különféle stílusok tanulmányozása.
Ez érződik is az album minden pillanatán – a hangszerelés változatossága, a dalszövegek mélysége és a különféle kultúrákból érkező zenei hatások – mintha a Zeppelin-évek óta eltelt idő összes tapasztalatát, megismerését összegyűjtötte volna, s ezzel az lemezzel engedné útjára egy szeletét a világ felé.
Carving up the world again
A 2014-es Lullaby and… the Ceaseless Roar album után sokan azt hihették, Plant visszavonul, hiszen a korong fő témája a hazatérés, a megnyugvás volt, de aztán idén, augusztus 18-án újabb szólóanyag megjelenését jelentették be a hivatalos honlapon. A Carry Fire egy régi-új felvonást jelez, a nyugtalan felfedezés a zenében megmarad, ezúttal a már korábban is felfedezhető indiai elemek mellett az észak-afrikai zene múltjából is táplálkozik. Plant folyamatosan változik és reagál, hol a világ jelenére, hol a saját múltjára, vagy csak a végtelen messzeségbe tekint.
A lemez borítója egyszerű: a művészt láthatjuk rajta, sejtelmes vöröses árnyalatokban úszva, sötét háttér előtt. A szín az album címében is szereplő tüzet szimbolizálja, Robert Plant ihletettségét, szenvedélyét az alkotás iránt.
A leggyakoribb kérdés, amit Planthez intéznek – lesz-e még valaha Led Zeppelin –, pont az, ami legkevésbé foglalkoztatja a szerzőt. Az új lemez tracklistjének bejelentésekor fel is kaphatták fejüket a keménykötésű zeppelinesek, hiszen rögtön az első szám a The May Queen nevet viseli, ami a Stairway to Heavenből lehet ismerős.
Konkrétan több köze nincs is a ‘70-es évekhez, de a dal egy hasonló, megidézett világban játszódik.
A rockikon egyből kijelöli az utat, amin a tizenegy dalból álló albuma haladni fog: keleti hangzásvilág, finom jazzes beütés és nyugalom, egy kifogyhatatlan zenei erőforrásokkal rendelkező, bölcs öreg nyugalma.
És a lemez valóban egy vonalon halad, de még csak véletlenül sem válik unalmassá; Plant újra és újra képes meglepni, olyan dalokkal, mint a Bluebirds Over The Mountain, ami egy Ritchie Valens és a Beach Boys által is feldolgozott 1958-as Ersel Hickey rockabilly klasszikus modern feldolgozása. De ott van a Carving up the World Again… a Wall and not a Fence, ami egyfajta véleménynyilvánítás az egyre fokozódó geopolitikai helyzetről (például a már címben is említett fal nyilvánvaló utalás Trump politikájára). Az lemez címét szolgáltató Carry Fire egy kissé pszichedelikus, izgalmas keleti hullámzás, egzotikus arab lanttal kísérve, míg a New World mintha az Immigrant Songból megismert vándorok történetének folytatása lenne; a jégföldiek végre békét találnak egy új világban – akárcsak maga a művész.
Hatások és érzések olvasztótégelye
Az album egyik fő erőssége pont ez: képes úgy kalandozni a stílusok között, hogy közben mégis egy csapáson marad, ez a csapás pedig maga a művész személyisége és ízlése. Az alap hol rock, hol jazz, keleties beütés ide vagy oda, minden dalon érződik Plant elképzelése, kéznyoma, világlátása. Ezért áll össze a Carry Fire egy hangulatokban és hatásokban szerteágazó, de mégis koherens lemezzé.
Az énekes hangja az idővel természetes változáson ment keresztül, már nem operál a jellegzetes magas hangokkal, ami a Carry Fire stílusához egyébként sem illeszkedne. Minősége azonban cseppet sem romlott, hangterjedelme 68 évesen is markáns. Kiváló élmény, ahogyan életre kelti dalszövegeinek eszményi világát, melyek az elmúlás, a béke, a nyugalom érzését festik meg. A Plantre jellemző líraiság még mindig megvan, a sorok talán megéltebbek, színesebbek, mint valaha.
Mint leülni a parkban nyáron és verset olvasni egy öreg fa alatt, a Carry Fire ilyen érzés.
Minden hangján érződik Robert Plant gondos munkája, zenekara a Sensational Space Shifters pedig pontosan tálalja a koncepciót. Hallgatása közben úgy gondoltam, hogy most egy kicsit valahogy úgy érezhetek, mint maga Plant: összhangban a világgal.
Új utakon
Az album fő kritikusai azok, akik még mindig Zeppelin-nótákat és -stílust várnak el Robert Planttől. Ezek a hallgatók valószínűleg soha nem kapják meg, amit akarnak. Plant régen továbblépett és új, izgalmas utakon jár, amivel semmi gond nincs. Ha hajlandóak vagyunk elvonatkoztatni a Led Zeppelin rocklegendájától, és figyelünk arra, mit akar valójában megmutatni a Carry Fire-rel, akkor nem fogunk csalódni, hiszen a lemez egy rendkívüli zenei utazás lehet az ínyenceknek, akik nem riadnak vissza különböző kultúrák hatásától sem.