Hajdu Szabolcs előző filmje, a Délibáb finoman fogalmazva sem aratott nagy sikert. Sőt, a Filmalappal a tetejébe össze is veszett. Ugyan kijutott a torontói filmfesztiválra, de egyik kör sem volt biztató. Több mint másfél év után viszont új filmbe kezdett, ami az imént említett művével egészen szemben áll, ha a sikereket vesszük górcső alá.
Az Ernelláék Farkaséknál című filmében – amely saját színdarabja is – teljes szabadságot élvezhetett a rendező-színész, hiszen ezúttal nem kapott semmilyen állami támogatást, így a Filmalappal sem kellett semmilyen kompromisszumot kötnie. Családi összefogás jellemzi az alkotást, ha a színészi gárdát nézzük: felesége, Török-Illyés Orsolya és két gyermeke is szerepet kapott az Ernelláékban, s vegyük a család kategóriába a Metropolitan Egyetem egyes hallgatóit is, akik az operatőri munkát – 13 operatőr – végezték, hogy még szebb legyen az összkép! Sőt, a saját lakásukban forgatták a filmet. Tehát röviden: Filmalap bevonása nélkül, feleségével és gyermekeivel, valamint egyetemistákkal felvértezve jobb filmet készített Hajdu Szabolcs, mint a korábbi filmje, a Délibáb. Megvan a recept, gondolhatnánk.
Már nyáron pozitív visszacsatolást kapott Hajdu, hiszen a Karlovy Vary Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Kristályglóbuszt – 25 ezer dollár volt a fődíj –, valamint ő kapta a legjobb színésznek járó díjat is. Sőt, Magyarországon is örömteli fogadtatásban részesült, hiszen a miskolci Cinefesten az Ernelláél Farkaséknált közönségdíjjal jutalmazták.
Maga a film in medias res indul, egyből a család belső életének közepében találjuk magunkat. Épp egy összejövetel van Farkaséknál, ahol eszmefuttatásokat folytat Sanyi barátjának (Gelányi Imre) a főszereplőnk, mintsem vele, akiben, zabhegyezősen fogalmazva, már néhány atmoszféra ott pihen, így nem tud figyelni. A gyerek viszont párhuzamosan az egyirányú párbeszéddel rosszalkodik. Egy mondattal: tipikus családi momentumok. Majd távozik a baráti társaság. Már az elején konfliktus-hegyek ölében találjuk magunkat, hiszen Farkas és Eszter nem jönnek ki olyan jól. Főhősünk – aki nem is annyira hős – fia, Brúnó mindig csak filmeket nézne, s finoman szólva sem örvend ennek az édesapa.
Freud és barátai is beköltöztek Farkasékhoz
Itt egy hosszabb kitérőt tennék, mégpedig a pszichoanalízis miatt, hiszen többször előjön a filmben ez a vita az apa-anya-fiú gyermek között.
A pszichoanalízis művészet iránti érdeklődése a kezdetben elsősorban az irodalomra és a képzőművészetekre korlátozódott, a filmmel való foglalkozás csak később nyert létjogosultságot. Ez elsősorban Freudnak a médiummal szemben tanúsított ellenérzésével magyarázható. Ennek ellenére Freudnak a kortársai közül többen is – például Ferenczi, Salomé, Abraham – lelkesedtek a moziért. Az 1950-es évektől kezdett terjedni a filmalkotások pszichoanalitikus elemzése különböző filmes és pszichoanalitikus folyóiratokban, az 1970-es években pedig a filmalkotások pszichoanalitikus paradigmája, az ún. Screen-paradigma.
És az 1990-es évek óta kifejezetten reneszánszát éli a filmművészet pszichoanalitikus nézőpontú vizsgálata. (Gabbard, 2004). Az álommetafora, vagyis a film álomhoz való hasonlítása a film és a pszichoanalízis párhuzamos történetének egyik alapvető és népszerű kapcsolódási pontja (például Casetti, 1998; Marcus, 2008). Az Álomfejtésben (Freud, 1900) megfogalmazott, az álom tartalmára és formájára vonatkozó alapelvek mechanizmusai – széleskörűen inspirálták a filmtudományt: álomvászonból filmvászon lett, álomfejtésből pedig a filmfejtés bontakozott ki. A filmelmélet történetében visszatérően felvetődik a film álommal való hasonlóságának gondolata, és ezzel együtt újra és újra felmerül annak a kérdése, hogy pontosan miben rejlenek a közös jellemzők.
Casetti összegyűjti a film és az álom összehasonlításakor a filmnézés és az álmodás közötti szituációs egyezéseket. A film a nézőjében olyan empatikus elfogadást ébreszt, amely az egyszerű passzivitástól távol, a felszabadult önátadáshoz viszont annál közelebb áll…, s amely az álmodó és az álma közti kapcsolatra emlékeztet. Tehát Metzet idézve: film áramlás megegyezik az álom áramlással. A filmnézés és az álmodás állapotjellemzői összeegyeztethetőek. Azonban a filmnézés és az álmodás teljes egyezésének korlátot szabnak a szubjektív megélés különbségei: a filmnéző tudja, hogy filmet néz, szemben az álmodóval, aki nem tudja, hogy álmodik; illetve még a film nézése reális percepción alapszik, addig az álom kizárólag egy belső lelki „hallucinációs” folyamat eredménye. Mezt az általa hangsúlyozott két eltéréssel meghaladja az eredeti analógiát, és a filmet az álommal szemben ábrándozáshoz kapcsolja.
Brúnó és a beszélő doboz története
A filmet nézve egyrészt magunkra is ráhúzható a fenti kitérő, hiszen bővelkedik mind fikcióban, mind a valóság eszközeit használva az Ernelláék…., másrészt Brúnó, Farkasék fia vágya. Nyilvánvalóan többször hallotta már a szüleit veszekedni, és szeretne egy vidámabb élet tagja lenni. Sőt, egy-egy vita kapcsán ő okítja a két felnőttet, s olyan frázisokat ejt el, amivel nem neki kellene előhozakodnia. S ha még túl akarunk menni ezen, már-már túlinterpretáció ingoványos talajára lépni, azt mondhatnánk, hogy e szituációban is összemosódik a fikció és a valóság. De ha a földön maradunk, s nem megyünk bele ilyen fejtegetésekbe, azt mondhatjuk, hogy egy 21. századi család mindennapjait – amelyet már említettünk is – próbálja reprezentálni a nézőknek Hajdu, ahol is a fiatal gyermekek előszeretettel a színes dobozt bámuljak naphosszat. Sőt, amikor úgy tűnik, tényleg elmérgesedik a vita Brúnó szülei között, s válás lehet a vége, akkor a fiú egy maszkon át nézi őket (ezt látjuk mi is egy pillanat erejéig) – az operatőri munka gyönyörű, s ilyen utalásokkal is próbálja jelezni a film, hogy mennyit érthet meg egy gyermek egy válásból.
Ugyan nem Brúnó mondta, de még inkább visszacsatolást kaphatunk arra, hogy a pszichoanalízis mennyire körülöleli a filmet. Ernella a frusztrációjának tolmácsolása közepette azt mondja húgának, Eszternek, hogy
a nagyobb gyereknek mindig nehezebb. Olvastam valahol.
Ez a valami pedig Freud lehetett.
Egy szobában elfér egy család
És megérkezik a címben szereplő másik főszereplő, Ernella és családja is. Skóciából utaztak vissza Magyarországra, nem jött be a szeles országba vetett hitük: pénz, lakás és remény nélkül újból Közép-Európa szívében, Ernella testvérénél húzzák meg magukat. Ezzel együtt egy csomó konfliktus is helyet foglal: anyagi, párkapcsolati problémák, gyereknevelési nehézségek, sőt nagy életkori különbségekkel járó, családon belüli plátói szerelem is – minden, amivel találkozik egy átlagember hétköznapjai során. És ott van a versengés is mint az ember örökös problémája. Nagyon sok kicsinyítő tükröt is fel lehet fedezni a filmben, s ilyen az egyik, amikor a versengésről beszélget Albert (Ernella férja – a szerk.) és Farkas. Azonban közben egymással is versenyeznek, sőt az egész család. Olyannyira megrögzött, hogy előkeresi a naplóját, amibe írta, mit mondott pontosan Albert, így valóban bizonyítja az igazát. A fentebb említett hétköznapi lét bemutatását erősíti azok a frázisok, amelyek már-már szállóigék:
Azért nem semmi lehet egy ekkora lakást kifűteni!
– hallható a trailerből is. Sőt, aktuálpolitikai, menekültekre való utalásra is számíthatunk – de csak egyszer.
A gyönyörű képekkel megáldott Ernelláék Farkaséknál nem kínál megoldást a problémákra, hanem egyszerűen, mint a magyar valóság, sodródik az árral. Az apró utalások realizálása és annak felderítése (például a sok vita közepette a kamera egy kávéfőzést mutat – ilyen lehet a nyugalom illúziója), a hétköznapi problémák külső szemszögből történő átélése egy olyan filmet tár elénk, amit érdemes megnéznünk. Nincsenek óriási drámák a filmben, nincs halál sem. Nagyon sok humoros és elkeserítő jelenet is van. Sőt, gyakran egyszerre is, például amikor Albert meséli, hogy valójában miért is jöttek haza. Ne lepődjünk meg, ha esetleg a saját gyermekkorunkra, jelenlegi életünkre, vagy éppen ismerősök, barátok hétköznapjaira ismerünk. És a kedvenc mondatom, amit elejt Hajdu Szabolcs a párkányukon ülve, miközben cigizik:
Lehet, hogy boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla.
Kissé artisztikus mondat a szájából, de a film kontextusában relevanciát nyer.
