Kedves Olvasó! Lehet, hogy nem követed a mindennapi eseményeket a világban, ám idén október 17-e környékén talán te is felfigyeltél egy brutális gyilkosság hírére. A híres, korrupciós ügyeket feltáró Daphne Caruana Galizia október 16-án bombamerénylet következtében meghalt.
A tragédia híre átsöpört Európán. Október 24-én már döntöttek is az EU-ban arról, hogy egy sajtóterem nevét fogja viselni az áldozatnak. Hazánkban is nagy megdöbbenést váltott ki az ügy, sok hírportál cikkezett róla az Origótól a 444-ig. Azt viszont el tudom képzelni, hogy egyesek fejében még így is felmerülhet, hogy jaj nekünk, nagy bajban vagyunk.
De a tisztázás miatt nézzük a tényeket! Egy máltai származású, európai jelentőségű oknyomozó újságírónőt megöltek. No, de mi köze van ennek a tej árához, nem igaz? Miért lenne ettől még jaj nekünk? Hát, talán azért, mert ez a nő is olyan világméretű korrupciós ügyek leleplezésével került a nyilvánosság elé, melyek szálai még hazánk jelenlegi kormányához is elnyúlnak. Ezek az elhíresült Panama-iratok. A Politico az újságírónőt egyszemélyes WikiLeaks-ként jellemezte, illetve beválasztotta a közé a 28 ember közé, akiknek szerintük a legnagyobb szerepük lesz Európa jövőjének formálásában.
Mindemellett olyan mértékű nyomozást végzett, hogy az általa kiderített korrupció miatt kellett a máltai miniszterelnöknek új választásokat kiírnia.
Biztos vagyok benne, hogy már a te fejedben is van egy kép a merénylet megrendelőiről, kedves Olvasó! A legfontosabb dolog viszont ebben az ügyben nem ez, hanem az, hogy ez a nő a szólásszabadság elkötelezett híve volt, és egész munkássága ennek szellemében telt. Erre most, 2017-ben, az Európai Unióban, melynek mi is tagállama vagyunk, emiatt megölték. Na, ezért jaj nekünk!
Ekkor teszi össze az ember a kezét, és kéri, hogy az Isten óvjon meg minket ettől. Nem akarok a hazai belpolitikába belemenni, bár a mi szólásszabadságunk állapota is megérne egy misét…
Gondolkodjunk inkább el azon, hogy erről a szabadságjogról, amiért ölnek nem is messze tőlünk, mi emberek hogyan vélekedünk! Én azt veszem észre, hogy sokan hazánkban már nem is értik, milyen fontos ez, és valójában mit is jelent. Személyes véleményem, hogy sokan beleszülettünk a szabadságba, és már értékelni sem tudjuk. Heves társadalmi vitatkozásainkban akkor rekesztjük ki a másik felet a diskurzusból, amikor csak kedvünk adódik hozzá.
Azt látom, hogy a mindenki által óhajtott társadalmi viták úgy zajlanak az országban, hogy a jobboldal kirekeszti a magyarságból a baloldalt, fordítva pedig a balosok rekesztik ki a jobbosokat az európai lét eszmeiségéből.
Kész őrület, mintha nem is egy országban élnénk! Lelki polgárháború zajlik, és közben észre sem vesszük, hogy a másik véleményének elnyomásával és kirekesztésével mi magunk tesszük tönkre azt, amiért nem is olyan rég harcoltunk: a szólásszabadságot!
Persze sokaknak eszébe jut ekkor, hogy talán a náciknak meg a kommunistáknak is el lehessen mondani a véleményüket? Az én válaszom az, hogy ha nekem megadatik a jog hozzá, adassék meg nekik is, ha már demokráciában élünk! Bár nem szabad egyetérteni azokkal az eszmékkel, amik milliók halálához vezettek, de ha betiltjuk a véleménynyilvánításukat, mi sem leszünk jobbak náluk. Mindig is furcsának tartottam, hogy a mindentéren egyenlőségeket hirdető genderkurzus és kulturális baloldal folyamatosan kirekeszti a “diskurzusból” mindazokat, kiknek gyökeresen más a véleményük. Pedig nyilvánvaló, hogy ez mennyire kontraproduktív, és csak a vak az, aki a hatásait nem érzékeli.
Ha így folytatjuk, a probléma csak növekedni fog, hiszen csak gondolj bele, Olvasó, mindenkinek fel lehet nyitni a szemét és mindenkit meg lehet győzni, kivéve egy embert. Azt, akit mindig kirekesztenek.
Ő lesz az, aki radikalizálódni fog azoktól a sérelmektől, amik őt érték. Ékes példák ordítanak vissza a múltból. 1939-ben Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter betiltja a nyilaskeresztes pártot. Érdekes, hogy néhány év múlva már ők voltak hatalomban. Ugyanez elmondható a kommunista pártról is.
Épp ezért figyelem! Azt látjuk, hogy annak a társadalomnak, ami elnyomja a többséggel egyet nem értők szavát, annak a neve öngyilkos társadalom. Az, ahol a szólásszabadság mindenkinek garantált, és ahol vitában érik az igazság, az a jövő társadalma!
Mrs. Galizia meggyilkolásának tanulsága ezért ível át országhatárokon és kultúrákon egyaránt, s közli velünk azt, hogy ha kiállunk magunkért és elveinkért, mindazokért az értékekért, amiket őseink ránk hagytak, mindig elérjük a célunkat.
Hiszen azok az emberek, akik szabadságjogaikat védelmezik, soha nem vesznek el! Ez a maffiaszerű gyilkosság egy gyáva cselekedet volt a szólásszabadság erős bástyája ellen. Ám Galizia ereje, mellyel társadalmat formált, nagyobb lett halálával, mint még életében volt. Ugyanis azok az emberek, akik eddig csak ébredeztek, és értékelni sem tudták a szólásszabadságot, most, amikor szemük láttára robbantják fel azt, aki a jogaikat képviseli, beleégetve emlékét a történelembe, azok visszafordíthatatlanul védeni fogják véleményük szabad kinyilvánításának jogát.
Hazánkban sem csak a politikai kultúra hiánya miatt nem mondhatják ki egyesek a véleményüket. Sok aggasztó jel mutat a magyar sajtószabadság hanyatlására is. Példa rá a mostani amerikai ügyvivő, David Kostelancik beszéde, az RSF, a Freedom House és még sok-sok szervezet felmérése. Pedig a szabad sajtó a szólásszabadságunk elemi része, a demokrácia 4. pillére.
Ez tűrhetetlen, és ennek a problémának szintén senki más nem vethet gátat, csak mi. MI! Ezért azt mondom most, hogy érezzük át szavak súlyát, és védjük meg azok szabadságát!
Azt akarom, hogy tudomásul vegyük, mindannyian felelősek vagyunk a mai helyzetért, és senki mástól, csakis tőlünk függ a jobb jövő kialakítása! Ennek az útnak megkezdése pedig semmi más nem lehet, csakis a véleményünk kifejtése, érveink ütköztetése bárkivel. És akkor elmondható, hogy Daphne Caruana Galizia halála sem volt hiábavaló.
