Már az elején szeretném leszögezni, hogy azt vallom: minden produkcióban van valami értékelhető – vagy az ötlet, vagy a kivitelezés, vagy a lelkesedés, vagy valami egészen más. Az viszont kérdéses, hogy érdemes-e a Fringe-dzsel járó anyagi terheket, stresszt, esetleges bukást bevállalni, hogy a társulatok, csapatok elmondhassák magukról: ott voltunk!
Shakespeare, Kafka, Gombrowicz
A britek mindent, ami nem új dráma, azt revivalnak (talán a felélesztés a legtalálóbb fordítás) nevezik, folyamatosan megy a vita, hogy egyáltalán szükség van-e ezekre, amikor annyi a jó új dráma. Magyarországon azt szoktuk viccesen mondogatni, hogy
az a „probléma”, amit Shakespeare nem írt meg, az nem is létezik, azt nem érdemes színpadra állítani.
Nyilván ez is túlzás – de legalább humoros. Az viszont tény, hogy kis, vagy tágabb értelemben vett hazánkban (magyar nyelvterületeken) a rendezők akkor nyúlnak a „klasszikusokhoz”, ha valami újat tudnak vele a nagyközönség elé tárni, ha úgy érzik, a darab valamilyen formában reflektál az aktuális társadalmi helyzetre, problémákra.
A Big in Belgium általában szállítja a minőséget. A Tibaldus csoport Yvonne, burgundi hercegnő-je azonban óriási csalódás volt számomra: próbaruhás egyének szaladgálnak értelmetlenül a körbe elhelyezett székek által meghatározott térben; egyenetlen színészi teljesítmény, egyenetlen mozgásművészi teljesítmény, egyenetlen koncepció, hogy most akkor melyik karakter miért is nem azonos nemű a megírttal? A nagyon szellős nézőtérről többen „kimenekülnek” még a vége előtt; én is – bár meggyőződésem, hogy Grotowski nagyon örült volna a látottaknak.
A per regényként is nehéz olvasmány, jómagam ezerszer is meggondolnám, hogy színpadra vigyem-e az értelmetlen bürokrácia és az önkényes hatalommal való harc abszurditását megjelenítő művet. A Wellington College Theatre Company előadásában a lelkesedés mindenképpen pozitívum; jó a csoportmozgatás, érdekes a koncepció is: mindenkinek van saját szerepe, amikor viszont éppen nem „karakterben van”, akkor díszlet, visszhang, vagy bármi, amit a szituáció megkövetel.
A koncentrációt azonban semmiképp nem segíti, hogy a színészek tíz perccel a kezdés előtt a „színház” előtt vadásznak nézőkre, hogy valamennyi bevételük is legyen.
Van, ugye a S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve), aztán vannak a parafrázisok (Rosencrantz és Guildenstern halott; de játszottam a Yorick-ban és megírtam a Sem élni, sem meghalni című drámát) – ezek a Bárd műveit, vagy műveinek egyes szereplőit próbálják meg új szemszögből vizsgálni, értelmezni. És van a The Nottingham New Theatre Wrecked (Hajótörött) című előadása: állítólag A vihar az alapmű – de elhangzik benne Hamlet nagymonológja is – és politikai komédiaként határozza meg magát; és egyszer nem nevettem, politika pedig a tűzijáték műsorfüzetében is több volt. Rossz, rosszabb, a legrosszabb; a szomorú, hogy még büszkék is rá…
Százszázalékos improvizáció…
…márpedig nincs! Hiába állítja ezt két, azonos sémára épülő előadás is. A közönség választ címet, helyszínt, és bonyolítja a cselekményt. Mint a szakállas vicc: Moszkvában Mercedes-eket osztogatnak; a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Szentpéterváron, nem Mercedes-eket, hanem Ladákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A közönség ajánl, aztán a játékmester „megszavaztatja”, vagy éppen önkényesen választ. A színészek, vagy énekesek, aztán inkább rosszul, mint jól „improvizálnak” egy órácskányit a témában.
A Murder She Didn’t Write (Gyilkos nem sorok, vagy minek fordítsam, mert a Murder She Wrote, magyarul Gyilkos sorokként futó sorozat címével való szójáték) egy krimi-paródia; az este tizenegykor kezdődő előadásokat még azzal is megspékelték, hogy a szereplők a másik nem ruháiba bújnak. Hm, gondolom, nem rossz ötlet, ezért elfogadom a producerek által felajánlott jegyet, és megnézem az előadást, ami kifejezetten rossz ötletnek bizonyult – de biztos az én készülékemben van a hiba, mert a közönség javarésze zabálta…
Frank Underwood mondja a Kártyavárban: „Democracy is sooverrated!” („A demokrácia annyira túlértékelt!”); valahogy így vagyok én is a Showstopper! The Improvised Musical-lel (Megáll a show! Az improvizált musical) – ezrek tolonganak, hogy bejussanak a szórólapon tizenhét énekest és hét zenészt felvonultató produkcióra. Aztán kapunk a játékmester mellett hat énekest (akik közül maximum háromnak van hangja), és három zenészt; az összhang vajmi kevésszer jön össze, főleg a láthatóan tényleg improvizált koreográfiák esetében; azt meg kifejezetten kétlem, hogy az ismert musicalek (Mamma Mia!, Macskák, József és a színes szélesvásznú álomkabát, stb.) dallamaira percek alatt kitalálnak valami új szöveget. Hogy hogyan nyert Olivier-díjat 2016-ban a Legjobb szórakoztató és családi előadás-kategóriában, én nem tudom…
Ahogy a Snap (talán Váratlan a legpontosabb fordítás) kirobbanó sikerét sem értem: tavaly elutasították a jegykérelmemet, idén meg ők maguk hívtak – persze, hogy mentem. Többségében értékelhetetlen bohóc-idétlenkedések kötik össze az illuzionista-számokat; az a baj, hogy ahonnan én nézem, csaknem az összes trükk lebukik – kifejezetten kínos volt, ahogy egyikük kétségbeesetten próbálja kicibálni a beszorult kártyát a zakója ujjából úgy, hogy mi ne vegyük észre. Csalódás volt, minden szinten; talán jobb lett volna új évhez új műsort összeállítani, de hát a pénz, ugyebár, nagy úr…
Egyedül a színpadon
Imádom Nicci French Frieda Klein-sorozatát: Londonról ír, amelyet a főszereplő gyalog járkál be, jobbára az eltemetett folyók útvonalát követve végig. Ezért kaptam a munkahelyi karácsonyi partin az egyik kolléganőmtől egy Ian Rankin-kötetet, mert a skót író Edinburgh-ba helyezi krimisorozata történeteit; és valóban érdekes olvasni a helyszínekről, ahol én magam is rengeteget jártam, vagy esetleg dolgoztam az említett szállodában. Egy regény erejéig (The Naming of the Dead – A holtak nevesítése); de most már a huszonegyedik Rebus detektíves regénye jelent meg az elmúlt harminc év alatt – ennek kapcsán volt író-olvasó találkozó az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál fősátrában. John Rebus nem Sherlock Holmes vagy Poirot, és Ian Rankin nem Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie; számomra legalábbis… Egy jelenséget azonban továbbra sem értek: aki a beszélgetés során angolul beszél, hogyan tud a könyvéből skótul felolvasni?
Paul Williams legalább nem árul zsákbamacskát: rögtön az elején elmondja, hogy
bár a világ legjobb előadását akarta létrehozni, ez nyilvánvalóan nem sikerült neki.
A Summertime Love Sabrina dalából kölcsönzi a címet, de az egész produkciót belengi a ’80-as évek hangulata. Ugyan a szórólapon azt ígéri, hogy esténként egy valakinek tutira összehoz egy randit, de úgy elég nehéz, hogy a tizennégy nézőből mindössze ketten szinglik, és azok is férfiak; ennek ellenére szerethető volt, mert nem akart több lenni, mint ami: egy új-zélandi srác, aki egész Edinburgh-ig repült, hogy kivi akcentussal elmagyarázza, miért is jó szkippelni egy telet…
Egy utolsót, az útra
Tudom, azt ígértem, hogy egy mondatokat írok az előadásokról, de hadd szánjak egy mini-fejezetet ennek az előadásnak, mivel túl sok az érzelmi kötődés hozzá.
Nagyon be voltam sózva, hogy idén rendezek egy előadást a Fringe-re, ez – különböző okok halmozott összerendeződése miatt – nem sikerült. A One for the Road… (Egyet az útra…) ugyanúgy Harold Pinter műve, mint Az új világrend (New World Order), aminek magyar nyelvű ősbemutatóját megrendeztem, saját fordításom alapján; ugyanúgy politikai „szkeccs”, és szerintem, ugyanúgy rengeteg lehetőség nyílik benne a rendezői fantázia kiaknázására. Ennek egy része valamilyen szinten meg is valósul a látott produkcióban.
Adott egy arc nélküli (vagy inkább álarcos) hegedűsünk – aki kétszer játszik is valami dallamot; van egy golyós örökmozgónk – aminek végül semmi szerepe nincs; van (nem egy) kiváló színészünk; az egész valahogy mégsem lépi át a „rádiójáték”-színházküszöbét. És van egy – nekünk sokat sulykolt – alapszabálya a színpadra állításnak; a hat kérdés, amit fel kell tenned magadnak, mielőtt bármit is csinálsz: ki? mit? mikor? miért? hol? hogyan? Ezekből mindössze kettőre: a mit?-re és a hogyan?-ra kapunk választ az előadásban.
Pinter nem írta meg, hogy a nevek mögött kik rejtőznek, kizárólag az életkorukat adja meg, és – szokásával ellentétben – sok rendezői instrukciót sem írt bele a drámába. Vagyis, a rendezőnek simán adva volt a lehetőség, hogy kicsit jobban „eldobja az agyát”, mert a szigorú szerzői jogi megkötés kizárólag a szövegre vonatkozik. Az alkoholista börtönigazgató (valóban az?), a megkínzott férfi, felesége és gyereke simán lehettek volna egy sivatagban menekülő rab vízhiánytól bekövetkezett hallucinációi, például. De vannak még ötleteim, hogy megválaszoljam a maradék négy kérdést.
One for the Road… (Egyet az útra…) – Sincoe Productions, The Space on the Mile, 2017. augusztus 21-27, 18.20-tól, hossz: egy óra
Szereplők: Louis Hall – Nicolas, Henry Deacy – Victor, Panda La Terriere – Gila, William Baxter – Nicky
Hegedűs: Alexander Terry
Rendező: Shaun Wood
