A Kettős Mérce 2016 elején indította el Habiszti rovatát, amelynek megalakulása során három fiatal vállalkozott arra, hogy a roma politikáról beszéljenek indulatmentesen – habiszti, azaz félrebeszélés nélkül. Ifjú koruk ellenére már mindhárman nagyon sokat letettek az asztalra és számos kérdésben – civilként, tömegek előtt is – felvállalták véleményüket. Jakab Lászlóval, Suha Nikolettel és Varga Attilával beszélgettünk roma ügyekről, a Habisztiről és a jelenlegi munkájukról.

“Nincs értelme indulatos vagy intellektuális vitákba szállni” – Jakab László

Jakab László Kisteleken, egy oláh cigány közösségben született. Először Szegeden tanult szociális munkát, később a Közép-Európai Egyetem (CEU) Roma Access Programjában vett részt, majd közpolitika mester diplomát szerzett ugyanott. A Romaversitas Alapítványnál kezdte pályafutását, ahol az alapítvány programjainak kidolgozásában, kampányok szervezésében vett részt. Ezek után az Európai Parlamentben töltött be gyakornoki pozíciót, jelenleg pedig az EGT és Norvég Alap Finanszírozási Mechanizmus Irodájában dolgozik, a Habiszti cikkírója.

ContextUs: Egy kisteleki oláh cigány közösségben nőttél fel, és egy korábbi interjúban kiemelted, hogy habár szerény körülmények között nevelkedtél, de nem az ebből eredő korlátok határozták meg az életed, hanem a közeg adta határtalan szabadság. Emiatt később, az iskolában eleinte nem is értetted, mások miért sajnálkoznak a helyzeted miatt. Fiatalként hogyan élted meg a roma közösségről kialakult saját tapasztalataid és a többségi társadalom gondolkodása közötti ellentéteket? Egyáltalán: hogyan tudtad helyrerakni magadban azokat a sztereotip véleményeket, amikkel találkoztál?

Gyerekként nem igazán gondolkodtam ezeken a dolgokon. Ugyanazzal voltam elfoglalva, mint a többi gyerek a környezetemben. Ebből az időszakból leginkább az maradt meg, hogy a kortársaim számára a cigány mint szó egy negatív jelző, amit leginkább nekem mondtak, ha valami összetűzés volt játék közben. A középiskolás évek alatt a már sokszor hallott „te más vagy, mint a többi” volt a menő a kortársaim között. Ekkor már kezdtem érezni a kettős identitás lényegét, amit leginkább Choli Daróczi József egyik versének részletével lehetne leírni:

“Míg én rólad mindent, addig te rólam semmit sem tudsz.”

Ezen kívül mindig megvolt a „lebegés” érzése. Ezt szerintem majdnem mindegyik felsőoktatásban tanult/tanuló roma fiatal megtapasztalja. Tehát az otthoni környezetedben nem igazán értik, mi is folyik az egyetemen, ezáltal nem igazán tudod átadni azokat az élményeket, amiket ott tapasztalsz. Ezzel párhuzamosan az egyetemen érzed, hogy jó, amit csinálsz, de valahogy nincs meg az a nagy “megtaláltam önmagam”, “idetartozok” érzés. Szóval már sem ide, sem oda nem tartozol, ezzel azonos időben viszont mindkettőhöz, tehát a kettő között „lebegsz”.  Az előítéletek helyrerakása egy hosszú tanulási folyamat, aminek még nem értem a végére.

Általában ez a sorrend: először hallgatsz, elfogadod, de nem esik jól. Később hatalmas, indulatos vitákba szállsz, ahol soha nem sikerül meggyőzni senkit. Ezek után kevésbé indulatos vitákban, intellektuálisan próbálod megoldani a helyzetet, itt sem tudsz agitálni senkit. Majd hallgatsz megint, de nem azért, mert elfogadod, hanem tudod, hogy nincs értelme lobbanékony vagy szellemi vitákba szállni.

Ezért – ha kicsit is fontosnak találod a témát – más csatornákat keresel, mondjuk néha cikkeket írsz a Habisztibe, ez már jól esik. A következő tanulási fázis nem tudom, mi lesz, de nagyon várom.

ContextUs: A CEU-n végzett tanulmányaid alatt és a Habiszti rovatban is főleg közpolitikával és roma érdekvédelemmel foglalkoztál. Úgy tudom, jelenleg Brüsszelben dolgozol, hasonló területen. Miért ezt a pályát választottad, és ezen belül mire szeretnél fókuszálni? Érdekel a politikai pálya is?

Nem hiszem, hogy az eddigi munkámat érdekvédelemnek lehet nevezni. Tanultam, közben érdekelt a közpolitka, közigazgatás, a romák helyzete Magyarországon és Európában, a különböző rendszerelméletek. Igen, részt vettem egy-két kezdeményezésben, konferencián, akcióban, de ez nem érdekvédelem, mert nem volt még soha az a fajta hatalom, ami az érdekek érvényesítéséhez kell. Gyakornokként dolgozok az EGT és Norvég Alapok – Finanszírozási Mechanizmus Irodájában.

Itt leginkább a támogatások kezelésével, menedzselésével foglalkozom. Ezt inkább közigazgatáshoz hasonló munkának mondhatom. Jelenleg a szektor irodában, azon belül az igazságosság és inkluzív növekedés szektorcsoportban dolgozom. Reményeim szerint az egyéves gyakornokság után felvesznek és Brüsszelben maradhatok. Ha nem így történik, akkor más lehetőség után kell néznem. Érdekel a politika, de nem elsősorban mint politikus, inkább tanácsadóként vagy szakértőként. Hogy mivel szeretnék foglalkozni? Leginkább azzal, ami van. A mai világban nem hiszem, hogy olyan egyszerű munkát találni. Természetesen nyitott vagyok a romákat érintő ügyekben, de akár for-profit cégeknél is el tudom képzelni magam.

ContextUs: Amíg a roma értelmiség egy része igyekszik eltávolodni az etnikai identitásától, addig te egyértelműen vállalod azt. Milyen hatások értek ennek kapcsán? Egyáltalán: miért alakult úgy, hogy ma már közéleti tevékenységet is végzel például a Kettős Mérce oldalán?

Arról nincs információm, hogy a roma értelmiség igyekszik-e vagy sem eltávolodni az identitásától, már azért sem, mert nehéz meghatározni, mi az a roma értelmiség és etnikai identitás, de ebbe nem szeretnék belebonyolódni most.

Igen, azt vállalom, hogy roma vagyok és az eddigi életem úgy alakult, hogy ma már kritikus szemmel nézek (köz)politikai, társadalmi és gazdasági eseményekre.

Ezeket néha szeretném is kifejteni, erre kiváló platformot nyújt a Kettős Mérce, ahol a Habiszti keretein belül jelennek meg írásaim.

ContextUs: Honnan jött a Habiszti mint ötlet, és hogyan találtad meg hozzá a társaid?

A Romaversitas Alapítványnál eltöltött 4 hónapos gyakornokságom alatt jött az ötlet, hogy jó lenne cikkeket megjelentetni romákat érintő témákban, olyanok tollából, akik fiatalok, romák és felsőoktatásban tanulnak/tanultak. Ez a kezdeményezés később kibővült – a Romaversitas kapcsolatainak hála – a Kettős Mérce bevonásával, akik platformot és újságírói segítséget nyújtanak – egyikünk sem „igazi” újságíró. Jelenleg hat ember vesz részt a Habiszti működtetésében. Ebből négyen írogatjuk a mondanivalónkat néha sűrűbben, néha kevésbé, és két ember segít a Kettős Mérce részéről „polírozni” az írásokat.

A négy résztvevő közül hárman (magamat is beleértve) a Romaversitas volt és jelenlegi diákjai, valamint a negyedik a CEU diákja volt. Nem volt nehéz őket megtalálni, hiszen régóta ismerjük egymást. Azt hiszem, azért kezdtünk el írni, mert mindannyiunknak fontos a véleményeinket kinyilatkoztatni. Azt még hozzá kell tennem, hogy ezekért az írásokért senki nem kap semmilyen honoráriumot, mindenki önkéntesen vesz részt a munkában.

ContextUs: Hármatokban nem csak a Habiszti, de a Romaversitas Alapítványhoz fűződő kapcsolat is közös : ösztöndíjasai voltatok a szervezetnek, sőt te munkatársa is. Mit jelent számodra a már 20 éve működő alapítvány?

Sokat írhatnék a Romaversitásról, és arról, hogy mit jelent nekem, amikor diák voltam. Egy olyan platformot nyújtott, ahol megtapasztaltam, hogy rajtam kívül még sokan vannak olyan roma diákok, akik úgy érzik, nem értik meg őket: otthon mint egyetemistát, a felsőfokú intézményben pedig mint romát – ahogy említettem az elején a lebegés kapcsán. Ennek tudatában kialakult az ún. “romver-identitás” a velem hasonló érzéseket megélő fiatalok közöt – végre tartoztunk valahová.

Emellett olyan képzési programja volt/van a szervezetnek, ami nélkül nehezen végeztem volna el az egyetemet. A Romaversitas elsősorban az önazonosságom megerősítésében segített.

Számomra a Romver egyenlő a béke szigettel.

Jogászként az antidiszkriminációért – Suha Nikolett

Suha Nikolett egy Borsod megyei kis faluban született, családjában ő szerzett először diplomát – jogász. Két évig az Autonómia Alapítvány munkáját segítette, majd a Romaversitas Alapítvány és a Roma Education Fund fiatal romákat támogató projektjeiben vett részt. Jogászként dolgozott az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványnál, ahol többek között a cigány gyerekek iskolai szegregációjával kapcsolatos kampányokon, eseteken dolgozott, illetve az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál antidiszkriminációs ügyekkel foglalkozott. Jelenleg Berlinben egy multinacionális cégnél tölt be állást, és a Kettős Mérce Habiszti rovatába ír.

ContextUs: Egy korábbi videóban azt mondtad, hogy gyerekkorodban kiemelkedő iskolai teljesítményedet egy folyamatosan jelenlévő rasszista ellenszélben érted el. Milyen tényezők, gondolkodásmód segített abban, hogy a hátráltató közeget magad mögött hagyva, egészen a jogi diploma megszerzéséig, illetve egy már most szépnek mondható karrier kiépítéséig juss el?

A tehetség és az új ismeretek megszerzése iránti fogékonyság minden egyes kisgyermek természetes adottsága. Minden más, beleértve az ifjonc érdeklődési körét, a továbbtanulás irányát és a karrierje sikerességét már a szülők, tanárok, barátok, példaképek erőteljesen befolyásolja. Ha a szüleim és az általános iskolai tanáraim nem álltak volna mellettem, és aktív útmutatással vagy passzív támogatással nem hagytak volna, hogy az eszem mellett a makacsságom vigyen előre, biztosan nem itt ülnék, ahol most.

Az általános iskola utolsó két éve minden tanuló életében meghatározó, ha ott nem szedi össze magát az ember, kimaradhat az életéből a továbbtanulás. Nekem viszont ez az időszak nem a lemorzsolódás elkerüléséről, hanem a tudatos építkezésről szólt. A pedagógusaimtól tudtam meg olyan információkat, amelyekkel a szüleim nem tudtak szolgálni: milyen tárgyak a hangsúlyosak a jogi egyetem felvételijén, és ahhoz, hogy ezekből a tárgyakból alapos tudást szerezzek, érdemes gimnáziumba, azon belül is humán tagozatú osztályba jelentkezni. Hosszú sztori áll mögötte, de már 12 évesen eldöntöttem, hogy jogász akarok lenni.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy az engem ért sértések, a társaim kirekesztése miatt felgyülemlett frusztráció konstruktív levezetése volt-e az egyik indoka ennek a választásnak.

Erre egyértelmű igent kell válaszolnom, habár akkor még elképzelésem sem volt arról, milyen más, a büntetőügyeken és a válópereken túlmutató tevékenységet végezhet egy jogász.

Visszatérve a kérdésed második felére, a pozitív gondolkodásmód és az elszántság is segített előrébb jutni. És persze a folyamatos tervezés. Rövid és hosszú távú tervek nélkül nem lehet eljutni A-ból B-be. 

ContextUs: Ezen élmények után nem meglepő módon az egyetem után, hivatásválasztásnál visszakanyarodtál az iskola közegébe, és roma gyerekek érdekvédelmével, oktatási helyzetével kezdtél el foglalkozni (ezzel kapcsolatban a Habisztiben is publikáltál). Felnőtt fejjel, saját tapasztalatok alapján melyek voltak azok a fő pontok, amiken változtatni szerettél volna, és ezek milyen eredménnyel sikerültek?

A stratégiai pereskedés világába csak úgy belecsöppentem, nem volt ilyen tervem, viszont a munka súlya ellenére minden percet nagyon hasznos és értékes tapasztalatszerzési lehetőségnek gondoltam. Állami kézben lévő, nevesül a KLIK irányítása alatt álló intézmények ellen kereseteket benyújtani nem csak merész, hanem kissé öngyilkos vállalkozás is volt a 2013-14-es politikai felállás tekintetében.

Az már az első fél év után világossá vált, hogy a munkánk látható eredményét leginkább a magyarországi jogi lehetőségek kimerítése, vagyis az egyes ügyek nemzetközi útra terelése hozhatja meg. Igyekeztem jól és sokat kommunikálni a CFCF munkáját mind hazai, mind európai közegben.

Egy szervezet sem lehet hiteles és sikeres, ha az elvégzett munka maga a négy fal között marad.

A láthatóság, megítélésem szerint nem csak a támogatókat, hanem az együttműködő partnereket is elérhetőbbé teszi, és valljuk be, a CFCF munkáját nem tartotta mindenki fontosnak, építőnek, ezért nem is álltak túl sokan az alapítvány mellett. A polgári jogi pereskedés, de különösen a közérdekű keresetek benyújtása kevésbé népszerű Magyarországon, pedig akár hatásos is lehetne az alacsony érdekérvényesítési képességgel rendelkező tömegek képviseletében. Mindez jól szemlélteti, hogy kézzelfogható, azonnal érzékelhető sikereket a peres folyamattal nem tudtunk elérni, ezért a sikerélményt más projektek megvalósításában kellett keresni.

Nagyon büszke vagyok a Láthatatlan Tanodára és a szerveződés önkénteseire, akik sokszor erejükön felül támogatták a szegregált iskolai közegből kikerülni vágyó gyerekeket és családjaikat. Ha bárhol az országban sikerült egy átiratkozási kérelem beadásával, vagy a tankerületek, iskolaigazgatók bevonásával elérni, hogy valamelyik pártfogoltunk integrált, vegyes iskolában tanulhasson, az mindig energiával töltött fel.

ContextUs: Most először zártak be bírói döntés hatására romák jogellenes elkülönítése miatt iskolát, habár a jelenség korántsem egyedi. Jogvédőként te is dolgoztál hasonló eseteken, éppen a CFCF-nél, ahonnan az eljárást indították. Így biztosan van véleményed erről. Konkrétan, hogyan lehet az, hogy habár ez egy évtizedek óta létező, sokszor kutatások alapján is kimutatott jelenség, mégis most először született bírói döntés a jogsértő intézmény felszámolására?

Az egyedi döntés mögött rengeteg megelőző jogi munka áll. Első körben a kaposvári ügyben sem az iskola bezárását rendelte el a bíróság, hanem a “jól bevált” jogsértő állapot megszüntetését, amelyhez részletes végrehajtási utasítás nem tartozott.

Tulajdonképpen egészen eddig minden ügyben arra hivatkoztak a bíróságok, hogy noha a jogsértést meg tudják állapítani, de az integrálás mikéntjét nem (például deszegregációs terv kidolgozására való kötelezést vagy iskolabezárást, illetve a felmenő rendszerben való megszüntetést).

Nem foglalhatják az ítéletekbe, mert a szegregáció maga közjogi jogviszony (iskola-diák) keretében alakult ki. Míg a per, így a bíróság kvázi hatásköre a polgári jogi viszonyokra terjed ki, hiszen az actio popularis polgári jogi bíróságon érvényesíthető keresetforma.

A kaposvári ügy újratárgyalásakor a CFCF jogászai arra törekedtek, hogy minden részletre kiterjedő, alapos és megvalósítható deszegregációs programot nyújtsanak be, amelyre az eljáró bíróságnak már csak ki kell mondania: a felperes által meghatározott módon kell az alperesnek megszüntetni a jogsértést.

Meglepő lehet, de a jog világában néha tényleg “csak” ennyin múlnak a nagy horderejű döntések. Nincs sajnos a bírósági ítélet nyomán elindult integrálásra jó gyakorlat Magyarországon, és tudjuk, hogy az ebben úttörők – legyenek ők bírák vagy pedagógusok – kevesen vannak és nagy feladatot vállalnak magukra. Nagyon kíváncsian várom az első híreket a tankerület és az EMMI közös intézkedéseiről. Remélem, írhatok majd róla egy méltató cikket. (mosolyog)

ContextUs: Mikor elindult a Kettős Mérce Habiszti rovata, a te írásod jelent meg először, Nemzetközi Roma Nap címmel. Egyből több előítéletes, áltudományos, gyűlölködő komment érkezett, aminek nyomán Tamás Gáspár Miklós rögtön publicisztikát is írt. Hogyan fogadtad ezeket a hozzászólásokat?

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem lepődtem meg. Azon, hogy a rossz szájízű kommentek bármilyen nyomot hagyjanak bennem, már rég túl vagyok. Sőt, igazából felhasználom őket az azt követő írásaimhoz, jegyzeteimhez. Érdekes megfigyelni, hogy az utálat milyen formákat tud ölteni: ha nem dolgoznék, azt nem szeretnék; ha nem rendelkeznék diplomával, azt sem; most, hogy dolgozom és mellette önkéntes alapon cikkeket írok a habiszti politikáról, szintén nem kóser.

Az utálat abszolút elnyomást is kíván, soha nem tűrjük, hogy az, akit megvetünk, önálló akarata nyomán cselekedjen. Márpedig ez az én alaptulajdonságom: szabad vagyok.

ContextUs: Nem tudtam nem észrevenni, hogy a Habiszti kezdőcsapatából ketten már külföldön éltek és dolgoztok. Tudatosan kanyarodtál el a roma érdekvédelemtől, amellett persze, hogy az említett rovatban továbbra is publikálsz? Ha igen, miért?

Az utolsó otthon töltött éveim komoly szakmai kihívást jelentettek: rengeteg időt, energiát, odafigyelést igényelt az antidiszkriminációs munka. Részben magánjellegű, részben a személyiségemből fakadó változtatás iránti igény eredménye lett a költözés. Úgy éreztem, főállásban ennyi fért bele a húszas éveimbe. Most, hogy nem a vállamra nehezedő súlyként, hanem kihívásként tudom kezelni a politikai, emberi jogi eseményeket, sokkal jobb a rálátásom, megkönnyebbültem.

ContextUs: Mint említettem, te is ösztöndíjasa voltál a Romaversitas Alapítványnak. Te mivel tudtad felvértezni magad a szervezetnek köszönhetően? Hogyan látod a munkájukat?

Amikor egyetemistaként először láttam a Romaversitas felvételi kiírását, azonnal felismertem, hogy ez az a közösség, amire szükségem van. Ugyanis lebegtem a családi ház emlékei és a csillogó egyetemi campus közötti fényévnyi távolság között.

Első jelentkezésem során nem vettek fel. De mivel tudtam, hogy ez az a hely, ahol végre újra biztonságban érezhetem magam, még egyszer megpróbáltam a bekerülést.

És családra, támogatókra, barátokra, valamint szellemi táplálékra leltem. Ugyan már hetedik éve nem vagyok ösztöndíjasa a szervezetnek, de ugyanolyan kötődést érzek, mint az első napon. Soha nem fogom elfelejteni, hogy annyi lehetőséget, élmény és baráti viszonyt szereztem a Romaversitas Alapítvány által, ami a faluvégi szülői házból elérhetetlennek tűnt. Köszönöm, Romaversitas!

Mentorként a fiatalokért – Varga Attila

Varga Attila, a Habiszti újságírója 26 éves, ózdi születésű, jelenleg Budapesten jogász hallgató. Az UCCU Roma Informális Oktatási Alapítványnál iskolákba jártak előadást tartani, ahol a cigánysággal kapcsolatos előítéletekről beszélgettek a diákokkal. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványnál koordinátorként dolgozott, ahol a fiatalok mentoraként tevékenykedett. Újságíró képzettséget szerzett, jelenleg a Kettős Mérce oldalán olvashatók írásai.

ContextUs: Mint ahogyan László és Nikolett, te is a Romaversitas Alapítvány ösztöndíjasának mondhatod magad. A te véleményedre is kíváncsi lennék, hogy számodra mit jelent az alapítvány, mit kaptál tőle? 

Az alapítványtól olyan értékeket kapok, amelyekkel eddig a közoktatásban nem vagy alig találkoztam. A közös gondolkodást, a közvetlenséget és a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét értem. Magyarországon roma fiatalként nehéz olyan közösséget találni, amely azontúl, hogy elfogadó, ennyire segítőkész, építő jellegű lenne, és az ember személyiségének kibontakoztatásához  teret enged. Az alapítványra mint szellemi műhelyre tekintek, ami lehetőséget ad arra, hogy roma fiatalok összefogjanak és kiálljanak olyan egyetemes értékek mellett, mint például a szabadsághoz, az egyenlőséghez, méltósághoz, illetve az oktatáshoz való jogunk.

Varga Attila beszédet mond (angol felirattal, magyar nyelven) a nyíregyházi iskolai szegregáció kapcsán:

ContextUs: A Habisztiben és más platformokon is sokszor hangoztatod a véleményed. Az emberek többsége az álláspontja szélesebb kinyilvánításában csak a Facebookig jut el. Mi ösztönöz arra, hogy közéleti szerepet is vállalj?

Én nem vagyok közéleti szereplő, inkább olyan ember vagyok, aki szeret segíteni másokon. Az alkalmat a megszólalásokra nem én kerestem, ezek a lehetőségek általában megtaláltak engem, melyekkel azért éltem, hogy ilyen módon is segítsek azokon, akiknek a hangjuk nem jut el a többséghez.

ContextUs: Sokat foglalkoztál roma gyerekek mentorálásával. Milyen tapasztalatokat szereztél ezalatt?

A mentorálás és az iskolai pályaválasztás által próbáljuk a gyerekeket hozzásegíteni ahhoz, hogy megfelelő színvonalú oktatásban részesülhessenek. A Láthatatlan Tanodába járó, többnyire nyolcadik kerületi nagycsoportos óvodások és általános iskolás testvéreik számára szervezünk játékos foglalkozásokat.

Az általad is említett Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) keretein belül létrehoztunk egy tanodát, mely célul tűzte ki, hogy elsőként többnyire nyolcadik kerületi, hátrányos helyzetű, roma és nem roma nagycsoportos ovisokat és testvéreiket orientáljuk minőségi oktatást megvalósító integrált intézményekbe.

Elsősorban azért a nagycsoportos ovisokra fókuszáltunk, mert nekik eleve nincsenek iskolai lemaradásaik, illetve azzal, hogy a szülők figyelmét felhívtuk a szegregált oktatás okozta problémákra, el tudtuk kerülni, hogy szegregáló intézményekbe kerüljenek a gyerekek.

A Láthatatlan Tanoda céljának elérését önkéntes mentorok segítik.

A mentorok a gyerekeket segítik abban, hogy sikereket érjenek el az integrált oktatási intézményekben, valamint támogatják a szülők, a befogadó iskola és tanoda közötti kommunikációt. Azért működünk együtt önkéntes mentorokkal, mert hiszünk abban, hogy ez mozgalommá válik. Hogy ha valakinek van heti egy-két alkalommal egy kevés kis ideje találkozni és segíteni egy gyereket, akkor mi erre teret adunk. A tanodát Balogh Bea vezeti immár a harmadik éve. Én koordinátorként segítettem a munkáját kezdetektől mindaddig, amíg az egyetemre bekerültem, utána sajnos már nem tudtam aktivitásomat megőrizni, de a tanoda elnökeként nyomon követem a történéseket, és ha időm engedi, akkor segítem a tanodát.

A szegregált oktatás elleni harcot azért segítem, mert engem is elkülönített osztályba soroltak az általános iskolában. Így tudom azt, hogy mennyi lemaradással, megaláztatással és lehetőségek tárházának elzárásával – például lehettek volna nem roma osztálytársaim, barátaim – jár együtt az elkülönítés.

Ha annak idején lett volna valaki, aki elmondja a szüleimnek, hogy az elkülönített oktatásnak milyen elkerülhetetlen következményei vannak, vagy egy mentorom lett volna, aki segít a tanulásban, akkor az sorsformáló lett volna.

Ez nagyon nagy motiváció számomra, hogy a tanodába járó gyerekeknek nem kell ezeken keresztül mennie, és megkaphatják mind azt a segítséget, amit én és rajtam kívül még sokan mások nem kaptak meg – akár a mai napig.

ContextUs: Nem csak a Habisztiben, de a Népszavában és más sajtóorgánumokban megjelentek írásaid. Sőt, a Tilos Rádió és a Civil Rádió is górcső alá vette tevékenységeidet. Elmesélnéd röviden az egyik olyan történetet, ami valamilyen szempontból máig nagyon emlékezetes maradt számodra?

Egy vasárnapi késő délután, napra pontosan 2013. február 23-án, a Nehru parkban voltam, ott, ahol a roma holokauszt emlékmű is van. Azért emlékszem ilyen pontosan a dátumra, mert 2009-ben, ugyanígy február 23-án, Tatárszengyörgyön gyilkolták meg Csorba Róbertet 27 évesen, és az akkor még csak 5 éves kisfiát, Robikát. A tatárszentgyörgyi eset a rasszista sorozatgyilkosság egyik állomása volt. Erről a megemlékezésről csináltam egy riportot a Civil Rádiónak. A diktafonra felmondtam, hogy az emlékezők az összekarcolt, letördelt és a töréseken keresztül betuszkolt wc-papírokkal teli emlékmű előtt gyertyát gyújtottak, majd elindultak a Horváth Mihály térre, hogy ott beszédeket mondjanak.

Az egész megmozdulás arra épült, hogy Magyarországon 1945 után először történhetett meg, hogy nyíltan rasszista indítékkal megöljenek 6 embert. A fáklyás felvonulás közepén jött a válasz az EMMI-től, a Társadalom Felzárkózásért Felelős államtitkárság által kiadott hivatalos közleményben, amelyben kijelentette, hogy

még mielőtt bárki értékesebbnek tekintené az egyik életét a másikénál, a Tatárszengyörgy, Nagycsécs és Olaszliszka áldozatai ugyanannak a gyűlöletnek lettek az áldozatai.

Erre Setét Jenő, aki a megemlékezés főszervezője volt, beszédében így válaszolt:

“Minden bűncselekmény áldozatával együtt érzünk, mégsem ugyanaz a rasszista sorozatgyilkosság áldozatainak megemlékezése, mint bármelyik más eset.”

Az 1945 utáni Magyarország életében példátlan időket éltünk meg 2008-ban és 2009-ben, amikor hat testvérünket gyilkolták meg a rasszista sorozatgyilkosok, és még megrendítőbb, hogy az 1945 utáni Magyarországon előfordulhatott, hogy egy 5 éves gyermek váljon áldozattá pusztán etnikai hovatartozása, származása miatt. Ezt összemosni bármely más bűncselekménnyel, nem érezni ennek a súlyát és felelősségét, az számomra döbbenetes. Setét Jenő válasza fontos momentuma volt a megemlékezésnek, amelyet egy híradásban sem hallottam vissza. Viszont én felvettem és adásba került a Civil Rádióban. Szerintem sokak fejében rendet tett, hogy bár minden gyilkosság sajnálatos, de más valamilyen konfliktus miatt és más direkt, előre kitervelt, etnikai alapon, rasszista indulatból sorozatban megölni embereket.

ContextUs: Az élőkönyves élményedről való írásod után most már nagyon érdekel: hogyan szereted a töltött káposztát?

Igen, a kedvencem a töltött káposzta. Ez egy nagyon jó beszédkezdeményező téma egyébként. Az van, hogy vannak olyan cigány családok – természetesen nem minden cigány –, ahol a káposzta elkészítésének kultusza van. Ki hogyan csinálja, milyen káposztából és miből mennyit tesz bele. Van néhány variáció amit ismerek: az egyik a szabolcsi káposzta, amelyet van, hogy szőlőlevélbe, illetve édes káposztába csavarnak be, és inkább paradicsomosan készítik el.

Ezek a káposzták általában apró méretűek, ezért nem mindegy, hogy mennyit kér belőle az ember. Ezzel szemben a másik variáció – a borsodi káposzta – méretre nagyobb, mivel savanyú káposztába csavarják be a tölteléket.

Természetesen mindezek az elkészítési módok keverednek, ezért tovább nem is magyarázom ezt a dolgot, ha valaki több információt szeretne megtudni e témában, vegye fel a kapcsolatot Bódi Margóval, ő biztosan többet tud, mint én.