Hónapok óta vártam ezt a hétvégét, és mire elérkezett, teljesen összekuszálódott bennem, hogy mit is szeretnék megnézni. Szerencsére segített rajtam az óriási térkép, de hamar realizáltam, hogy nem juthatok el mindenhova. Az esemény honlapjáról tudtam meg, hogy az idei a harmadik Gallery Weekend Budapest, bár az első kettőről nem értesültem korábban. Szóval, kedves kortárs képzőművészet iránt érdeklődő olvasók, ha minden jól megy, jövőre is lesz, írjátok be a naptárba!
Nem ám szédült fehérnép módjára, véletlenszerűen rohangáltam körbe a galériákat, hanem vezetett túrákra alapoztam, melyek keretében több helyre is ellátogattunk, és hol kevesebb, hol több információval árasztottak el a kiállított művekről.
A hivatalos megnyitóról – Weekend House (Budapest Projekt Galéria), Nylon Discotheque című kiállítás megnyitó partija – lemaradtam, mivel ha bulizással kezdem a programot, még a délután egykor induló túrára sem érek oda. Négy körben lehetett cirkálni azoknak, akik nem a saját fejük után mentek, az én választásom a levendula és a lila vonalra esett, mind a kettő Heckler Krisztina navigálásával valósult meg. Az első a Várfok Galéria és Várfok Project Room, Art+Text Budapest, NextArt Galéria, Neon Galéria útvonalon keresztül.
Keserü Károly: keserűsó (XX. század töredékekben)
Látogatható: 2016. szeptember 10 – 2016. október 08.
Négyzethálók és pontok, tökéletesen szerkesztett kompozíciók a falakon, melyek bevallom nem különösebben hatottak rám. Próbálkoztam megérteni a miértet, fogódzót találni, de csak a műszaki rajzok sejlettek fel előttem, mint a távoli múlt rémképei. Szeretem a szabályos formákat, mégsem tudtam velük mit kezdeni. Értékelem, hogy komoly fizikai munka van létrehozásukban, de a tárlatvezetés érdekesebb volt számomra, mint maguk az alkotások. Sajnálom, de ha egy mű (jelen esetben jó pár mű) semmiféle gondolatfolyamot nem indít el bennem, érzelmi reakciókról nem is beszélve, gyorsan tovább állok, vagyis állnék, mert a tárlatvezetés viszont érdekelt. Erőszakot tettem saját ízlésemen, figyeltem, hátha valami megragad.
Kizárólag vízszintes vonalakkal könnyebben barátkoztam. Ki érti ezt? Papírmunkáin „csak” vonalakat láthattunk, repedések is megjelentek aprólékos kidolgozással. Egy kisebb képnél felcsillant a szemem; egy szöveget értelmezett újra az alkotó. A Royal Academy of Arts meghívóját, ami a művészeknek szentelt szentmisére invitál. Alig kivehető az írás. A vonalak alatt egy himnusz szövege található, ezt is teljesen beteríti Keserü, geometrikus jelekkel írja felül, de mögötte ott bujkál egyfajta lírai többlet. Ebben láttam fantáziát, figyelmem egyre koncentráltabbá vált.
A következő térben még expresszívebben jelent meg a művész szellemisége, láthatóvá váltak az egyes gesztusok, például, hogy milyen színfoltok jelennek meg, hogyan hozza létre a hátsó felületet, amit aztán beterít egy cérnaszál rendszerrel, melyre ezután kerülnek rá a pöttyök. Arra is láthattunk példát, mennyire szeret Keserü különféle anyagokat használni, jelenleg is szerepel a kiállításon olyan munka, amit például rézdrótokból hozott létre.
A hátsó teremben egészen korai, különös, állatos képei voltak láthatóak. A tárlatvezető lelkesedése mondandója végére rám is átragadt. Bár a művész stílusa abszolút távol áll tőlem, lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy ilyen is van, és bizonyára sokaknak elnyeri tetszését. Tárlatvezetőnk szavaival élve:
Pontok és vonalak, de miden alkotás egy saját világ, egy sajátos érzet és az esztétikai szépség is erőssé teszi Keserű munkáit. A finom lakkréteg, melyben van egy kis viaszos hatás, már önmagában egy érzékeny felületet hoz létre, ami ingerli a szemet, vonzza a tekintetet.
Már csak Kovács Krisztina tárlatvezetései miatt is érdemes a galériát rendszeresen látogatni, és ha nem is ragadja meg mindig minden az ember figyelmét, semmiképpen nem lesz elvesztegetett a Várfokban töltött idő.
Kazi Roland: Kicsiny falum
Látogatható: 2016. szeptember 10 – 2016. október 08.
Átsétálva a Projekt Room parányi terébe, harmadjára is meggyőződtem róla, hogy illik a kiállítótérre a neve, talán még szobának is pici, de a szűkösség most is előny. Ezúttal sem volt túlzsúfolva, igaz a megszokottnál jóval zajosabb, köszönhetően Kazi Roland kinetikus szobrainak. Ezek mondhatni védjegyévé váltak, és míg korábbi munkáiban a hiedelemvilág témaköreit dolgozta fel, a mostani kiállítás inkább egy személyesebb történetet mesélt el.
A cipő és a ház szimbólumként jelenik meg a művekben. A cipő maga az elindulás, útra kelés, elszakadás jelképe, ezzel szemben a ház az otthon, az identitás megfelelője. Ha tömören kellene megfogalmazni, talán az elszakadásról szól a kiállítás, melyben ambivalens érzések keverednek. Benne van az ismeretlentől való félelem, de az utána vágyódás is. Elszakadni a családtól és új életet kezdeni manapság sehol sem egyszerű feladat, főleg ha az ember egyedül van. Attól, hogy ez az élet rendje, még nem mindenki egyformán természetesként éli meg, és van, akiben nem is tudatosul, vagy épp soha nem kellett megélje (még mindig a szülői házban van az otthona). Bennem felidézte összes eddigi útnak indulásom, mikor két bőröndbe be kellett férjen az életem. Valami mindig itthon maradt, valaki mindig visszavárt. Új élet, új barátok, új kötődések alakultak, amiből visszatérni ugyanezt eredményezte, valami ott maradt, valaki visszavár.
Bodoni Zsolt: Az erdő
Látogatható: 2016. Szeptember 10 – 2016. Szeptember 30.
Bodoni Zsolt kiállítása első pillantásra felkeltette a figyelmem. A hatalmas képek és bizarr szobrok elragadták a fantáziám, amit a környezet csak tovább fokozott. A recsegő padló, a körülöttünk sündörgő vélhetően golden retriever kutya, az otthonos tér komfortérzetébe a festmények zaklatottsága, és különös világa keveredett. Úgy éreztem magam, mintha egy színházi előadásba csöppentem volna, ahol a díszletet a különböző használt alumíniumcsövekből és koponyákból álló különös lények, valamint a legbelső tér fémbalerinája adja, a képek pedig az előadás különböző részleteibe engednek bepillantást. Hogy miről szólt a darab? Fogalmam sincs. Érzetekből állt össze. Színekből, azokból az elemekből, ami egy színpadi produkciónak alkotóeleme ugyan, de külön nem szokás kiemelni, inkább hangulati elemként említhetők.
A művész az akrilt használja a legszívesebben, de a képalkotás végső stációjában az olajfesték is rákerül a hordozóra. A különböző szerkezetű anyagok használata eredményezi az egyedi felületkezelést. A kollázs-technika alkalmazása is gyakori, de a határok – akárcsak a témáknál – itt is elmosódnak a különböző terek között. A megjelenített helyszínek sokszor ipari létesítmények belső közegét mutatják… A térképzés a vásznon szabadon alakul, a sík felület megnyílik, mélysége lesz, a vászon játéktérré alakul át, ahol az ember, a természet és az épített közeg egyszerre, egymást újraírva, vagy éppen kiegészítve van jelen. Általában több sík indít el egy sorozatot, amely bevon minket a kompozícióba és összetett képmezőket nyer az alakítás által. (Forrás: ITT)
A kisebb képeket a fekete és a szürke uralta, a szinte egész falakat betöltő festményeken pedig a világosabb árnyalatok, a fehér, a rózsaszín, narancs oldott a depresszív hangulaton, azonban nem feloldotta, hanem nyugtalansággá alakította, melyet már a kiállítótérbe lépve is tapasztaltam. Ha nem is kifejezetten tragikus, de mindenképpen kényelmetlen ez az érzet, mely a képekből árad, és a belső tér animált fotóvideója is az eddig érzékelteket erősíti. Hatpercnyi frusztráció. A különböző ingerek mind a színházi hatást erősítették bennem.
Dobos Tamás: „U”
Látogatható: 2016. szeptember 10 – október 22.
Kísérteties alakok meredtek ránk a fotókról, szinte félt az ember közelebb menni, mintha attól tarthatnánk, berántanak abba a párhuzamos világba, melyben ott ragadtak. A frász kerülgetett minden egyes fotó előtt. Egy hatalmas ódon kastély képe villant be, ahol a lépcsősor tetejéről, a dolgozószoba és könyvtár faláról figyelik lépteim ezek a szellem-alakok. A kastély is éppen olyan elhasznált, mint amilyennek a fotók tűnnek. Fantáziám kissé önálló életet él. Nem csodálom, hogy a művész beleszeretett ebbe az eljárásba, lenyűgöző az eredmény.
Hol vannak, kik ők és mit akarnak? Nem tudni, csak azt, hogy nem túl bizalomgerjesztők. A 227-es cella című fotóhoz többször visszatértem, pedig nem vagyok egy horror rajongó. Fehér ruhás, mezítlábas hölgy egyenesen a kamerába szegezett tekintettel. Ebből a leírásból még semmi felkavaró nem következik, de ahogy mögötte még három alak felbukkan, aggodalomra ad okot. Ugyancsak ő az különböző szögekből és testtartással, egyik alteregó haloványabb, mint a másik. Önkéntelenül is durva személyiségzavar megjelenítésére asszociáltam egy pszichiátriai intézet cellájában. De bármi is legyen a nézelődő asszociációja, biztos, hogy nem az élet derűs oldala fog eszébe jutni.
Losonczy István: Ecru et Blanc
Látogatható: 2016.09.09. – 2016.10.04.
Ahogyan a rövid tájékoztatóból és a galéria tulajdonosától értesültem, a kiállítás lényegében kérdésfelvetés. A művész szavaival élve: rákérdez a valós képsík és a fiktív térmélység festői viszonyrendszerére.
Az alkotó szándéka világos, a képeken sem tudok mit túlgondolni, a rákérdezésektől azonban kezdek feszültté válni. Természetesen rákerestem Losonczy korábbi munkáira, tudását nem áll szándékomban megkérdőjelezni, ahogy megkövezni sem fogom, de felmerül bennem is egy-két kérdés: Miért ez? Miért így? Egyedül dizájnelemekként tudnám elképzelni ezeket a munkákat. Valószínűleg jobban vonzanak a realistább, vagy figurális művek, vagy csak már fel kellene adnom a művészet-nem művészet vitáimat. Ez a fajta minimalizmus bevallom, bosszant. Mikor meghallottam azt a mondatot, hogy próbál rákérdezni a kép tárgyiságára, vagy, hogy mitől festmény a festmény, és megpróbál határhelyzeteket boncolgatni, arra gondoltam, hogy most átlépett egy határt. Ez lehet az én saját határom, korlátoltan állok hozzá a művészet, műtárgy, festmény kérdéskörhöz, de miért vált ez egyáltalán kérdésessé? Lassan már sportot űzünk a minimalizmusból, a pötty a vászon közepén is mond valamit. Miért kell mindig mindent elemeire bontani, míg nem marad belőle semmi?
Ha már ennyire belemelegedtem a témába, egyébként sötétebb háttér előtt nagyon jól mutatnának ezek a csíkok, de a fehér falakba kissé beleolvadtak. Persze van az a szög, ahonnan mutatós fotó készíthető az alkotásokról.
Ambivalens érzésekkel tartottam szünetet két túra között. Kérdéseim nem szeretném filozófiai síkra terelni, mivel valahol Duchamp munkái környékén rávágtam az ajtót a kortárs esztétikák tanáromra, amit továbbra sem tárnék szélesre. Meddő viták alakulnak ebből, semmi több. Csak egyet szeretnék, olyan alkotásokat, melyek nem hagyják hidegen a képzelőerőm, amelyek egyáltalán kiváltanak belőlem valamit, legyen az undor, vagy ámulat. De ne hagyják, hogy gondolat nélkül elmenjek mellettük.
Fotók: Keresztes Zsófia, Bíró Dávid, Máthé Tekla Noémi, Losonczy István
Kiemelt kép: Az esemény hivatalos Facebook-oldala
