Számtalanszor láttam a Titanicot, de még mindig képes vagyok elsírni magam rajta. Vannak filmek, amelyeket néha csak azért néz meg az ember, hogy egy jót sírhasson. Feszült időszakban ez kimondottan hatásos.
Az idei évben sem volt hiány könnyfakasztó alkotásokból, néhány vállalkozó szellemű pedig meg is osztotta, melyik filmen vette elő a zsebkendőt 2018-ban. Figyelem, spoilerveszély!
Csillag születik – Beckett Mufson
„Háromszor néztem meg a filmet a barátnőmmel. Az első felért egy hasizomgyakorlattal, ahogy minden Jackson Maine (Bradley Cooper) és Ally (Lady Gaga) kapcsolata hol fent, hol lent volt az alkohol- és drogproblémáknak köszönhetően. A film végére az összes hasizmom megerősödött, a szemeim pedig csuromvizesek voltak. A második és harmadik alkalommal ez már nem fordult elő, mert tudtam, mikor mi fog történni.”
A gyűlölet, amit adtál – Kara Weisenstein
„Tudtam, miről fog szólni a film, úgyhogy számítottam rá, hogy el fogok szomorodni. A történet egy fiatal színes bőrű lány (Amandla Stenberg) történetét meséli el, aki elveszíti gyerekkor barátját, miután egy rendőr meggyilkolja. Kitalált történet, de a valóságból ered. Amire nem számítottam, hogy a helyszín, ahol játszódik, mennyire közel van St. Loiushoz, ahol felnőttem. A hely, ahol 2014-ben megölték Mike Brown-t.
Túl sok fiatal színes bőrű férfit és nőt gyilkoltak meg a rendőrök Amerikában. Ha ezen változtatni akarunk, az embereknek foglalkozniuk kell ezzel a problémával. Örülök, hogy ez a film létezik. Remélem, fehérek is megnézik a filmet, sírnak rajta, és ami még fontosabb, elhatározzák, hogy végre foglalkoznak a rendőrök által elkövetett brutalitással.”
Won’t You Be My Neighbor? – Peter Slattery
„Általában nem írok filmekről, de most kivételt tettem. Ez egy dokumentumfilm Fred Rogersről, egy gyerekeknek szóló televíziós műsor személyéről. Szóhoz se jutottam. Hihetetlenül jól van megcsinálva. De ami igazán nagyszerűvé teszi , az a meggyőző példa a szerelemről, mindenek fölött… Ez az alapja mindennek, és megérdemeljük, hogy szeressünk, hogy szeretve legyünk és hogy szeressük magunkat azért, akik vagyunk.”
Eighth Grade – Beckett Mufson
„Megnézni Bo Burham első rendezését huszonvalahány évesen, felér egy dupla ütéssel. Egyrészt azt érzed, milyen öreg vagy, másrészt visszaemlékszel, milyen borzalmas is volt fiatalnak lenni. A történet elmeséli a 13 éves Kayla (Elsie Fisher) szemszögéből, milyen érzés 2018-ban online lenni. Van egy úszómedencés jelenet, ami bár nem a legfelkavaróbb része az alkotásnak, de attól még a filmnek van valamije, amitől mindenkit kiver a víz. Ami a legjobb, hogy senki nem számít rá.”
Bosszúállók: Végtelen háború – Nicole Clark
„Egy hosszú munkanap után úgy gondoltam, ez a film jó választás lesz, és valószínűleg happy end lesz a vége. A korában látott Marvel rendezte filmeknél ezt tapasztaltam. Valamiért azt is gondoltam, hogy ez volt az utolsó Avenger-film. Ez valószínűleg a rossz marketingnek volt köszönhető. Nos, a szereplők felét nem ismeretem, majd Gamora meghalt. És végig azt hittem, ez lesz az utolsó rész. Szédülten jöttem ki a film végén. Ráadásul senkivel nem tudtam megbeszélni, mert alig látták még, sehol nem tudtam megosztani, nehogy lelőjem a poént. Amikor kiderült, nem ez lesz az utolsó rész, kicsit jobban lettem.”
If Beale Street Could Talk – Taylor Hosking
„A film szép lassan megölt. James Baldwin szerelmi története Tish Riversről (Kiki Layne), aki első gyermekét várja egy harlemi szobrásztól, Fonny Hunttól (Stephan James). Az előzetes nem készített fel az összes várható eseményre, például arra, hogy Fonny ártatlan, és Tish családja megpróbálja bizonyítani ártatlanságát a ’70-es évek rasszista New York-i bíróságán. Az erős érzelmek az egész film alatt jelen voltak, függetlenül attól, hogy épp szerelmi jelenetet, a rendőrség fenyegetőzését vagy az idegtépő kísérletet Fonny megmentésére nézte a néző.”
A rabbi meg a lánya – Kara Weisenstein
„Ez a film megsiratott, méghozzá azért, mert a tiltott queer szerelem egy konzervatív, patriarchális közösségben fájdalmasan szívszorító. A rengeteg szégyen, magány és félelem ellenére, ami átszövi a filmet, a film vége reménykeltő. Arról nem is beszélve, hogy a két főszereplő, Rachel Weisz és Rachel McAdams nagyon jó párost alkotnak a vásznon.”
A modern kori rabszolgatartásról és a jugoszláv háború feldolgozásáról szóló filmeket is díjazták a Verzió Emberi jogi filmfesztiválon
Nebojsa Slijepcevic horvát rendező Európai Filmdíjra is jelölt, Srbenka című alkotása azt vizsgálja, miként birkózik meg a jugoszláv háború után született generáció a történelem sötét árnyaival. Alina Gorlova ukrán rendező Semmi sem mutatja című filmjében egy háborúból visszatért nő történetét mutatja be. A nő poszttraumatikus stressz szindrómával küzd, de közben megpróbál visszatérni a normális kerékvágásba.
Three Identical Strangers – Kara Weisenstein
„Már amikor azt hinnéd, ez egy amolyan „érezd jól magad” dokumentumfilm, a Three Identical Strangers kihúzza alólad a széket. Van egy baljós oka, amiért a 3 testvért elválasztották születésük után. És nem mindenki éli túl. Sírtam a filmen, és még néhányszor, amikor találkoztam a testvérekkel és első kézből hallottam milyen dühösek voltak a nőre és férfira, akik úgy gondolták, teljesen rendben van kisbabákat elszakítani egymástól orvosi kísérletek használatára. Ez a film rávilágít arra a fontos tényre, amit az orvosoknak követnie kellene minden alkalommal: ne okozz fájdalmat.”
Kőgazdag ázsiaiak – Nicole Clark
„Maga a film nagyon látványos volt, és az esküvői jelenettől teljesen könnyes lett a szemem. De ez a film annak a több ezer Amerikában élő ázsiai embernek készült, akik végre megtapasztalhatták, milyen képviselve lenni a képernyő.”
