Ha jazz és a kissé populáris irányba elmozduló ragtime, akkor Richard Bona e zenei formanyelvnek az evolúciós csúcsa.

De kezdjük az elején. Hónapokkal ezelőtt megvettem két álló jegyet a Mom get closer jazz fest háromnapos fesztiváljának utolsó napjára, ahol a BG5, a Bass Loco és az est fénypontjaként Richard Bona is koncertet adott. És miért két álló jegy? Talán én és a kisfiam vagyunk azon kevesek egyike, akik Bona visításig magas hangfrekvenciáit nem csupán elviseljük, de szeretjük és élvezzük is, és minél közelebb akartunk lenni a színpadhoz – sikerült.

Bár csalódással kezdődött az este, hisz mi meg voltunk győződve arról, hogy a koncertek végén lesz dedikálás, szelfi, pólócsere etc. De a szervezők kérdésünkre azt válaszolták, hogy Bona lemondta a sajtónyilatkozatokat, dedikálásokat is, mert több napja nem aludt, és a koncert után száguld a reptérre, mert indul a gépe a következő fellépésének a helyszínére. Mi azért kitartó rajongóként felkutattuk a hátsó művészbejárót és a nagy, fehér Mercedest, amivel érkezett. Ráadásul ilyen hideg, szeles idő sok esetben december derekán sincs, mi pedig könnyű ingben és zakóban akartunk villázni az első sorokból.

A BG5 formáció nyitotta az estét. Nekik ez volt a jutalmuk, egy jazz zenei versenyen az első helyezést érték el. Hat számot játszottak a jazz legklasszikusabb értelmezésében. A színvonal tényleg igazán magas volt, de különösen kiemelkedő volt az ütős fegyelmezettsége és virtuozitása. Ugyan voltak befogadási nehézségeim talán éppen a klasszikus sík miatt, és a bizonyítási vágyuk is néha túlcsapónak tűnt, de megkérdőjelezhetetlen tehetségük nagy erővel hatott mindenkire.

A Bass Locora már kezdett gyűlni a tömeg. A Tomor Barnabás vezette formáció minden tagjából sugárzott a tapasztalat és a felkészültség.

Ezt a produkciót már teljesen magamévá tudtam tenni, azt hiszem, a populáris irányba való elmozdulásuk miatt. De a könnyebben emészthető, befogadható irány kéz a kézben járt a hihetetlenül magas minőséggel, ami valljuk be, nem sűrűn fordul elő. Itt ez telitalálat volt, még akkor is – sőt még erősebben –, amikor csak Tomor és Tettamanti (trombita, szárnykürt, harsona) kettesben maradtak a színpadon, és egy lenyűgözően lassú, már-már vontatott ritmikára felfűzött letisztult, végkimerülésig harmonikus zenei élményt nyújtottak.

Egy kis csúszással, nagyjából 21 órakor megjelent Richard Bona és quintettje is a színpadon.

Egy klasszikus Bona-slágerrel indítottak, ami bizony a mi Youtube mono-sztereo élményünk berögződése után maga a megtestesül csodaként hatott füleinkre. Ekkorra, mint egy szardíniás doboz, úgy megtelt a koncert terem, az összes jegy elkelt, ami 800 főt jelentett.

A színvonalban és az egyénekben itt már semmi hullámzás, minden hang, ritmus a helyén. A kimért, egységes produkciók semmiféle betanultságot, mesterkéltséget nem hordoztak magukban. Igen, ez az első vonalbeli zenészek ismertető jegyei. A billentyűs, Etienne Stadwijk régi csapattag, és olyan alapot képezett a formációban, hogy a háttérben szinte észre sem lehetett venni virtuozitását. Talán éppen ezért simult ilyen harmonikusan bele a zenei motívumokba. Neki láthatóan sok szerepet hagyott Bona a kiállásokban, szólórészekben, de milyen jól is tette.

Az ütős, Ludwig Alfonso – jó értelemben – szinte letolta erejével a színpadról a zenekart. Olyan alapot rakott fel a zenék alá, ami úgy egyben- és összetartotta a produktumot, mint a malter a téglákat. Pontos, mégis néha becsapós ritmusai és a riffenkénti visszatérései vagy megérkezései a bűvös egyekre (Az egyek mindig az adott ritmus képletek első ütemei – a szerk.), ámulatba ejtő. Talán az egyetlen negatívum a műsorfüzetben feltüntetett gitáros, Adam Stoler játékát illetheti, ami azért érdekes, mert ő nem is játszott a zenekarban. Valószínűleg elírták a nevét, hiszen mondhatni frontember, és nem is értem, miért nem volt jelen a színpadon.

Helyette egy új gitáros játszott, akinek a nevét sajnos nem sikerült megtudnom. Viszont nagyon kevés szerepet kapott.

Nem csupán a szólórészekben, kiállásokban, hanem az alapokat is csak úgy ímmel-ámmal hozta. Ezt talán azzal lehet magyarázni, hogy az a számomra ismeretlen művész még viszonylag új lehet a csapatban, vagy csak ezen az európai turnén vesz részt.

Tatum Greeblat (trombita)viszont hozta a tőle megszokott formáját. Kapott teret és alkalmat is arra, hogy bizonyítsa nekünk élőben is azt, ami számomra eddig is elvitathatatlan volt tőle: egy zseni. Minden rezdülése, minden egyes zenei megmozdulása egy-egy külön kis világot nyitott meg a nagy összességben. Úgy illeszkedett be a zenébe, hogy néha úgy éreztem, ő viszi a hátán a zenekart a kiteljesedés felé. RICHARD BONA. Csupa nagybetűvel. Napok teltek el a koncert óta, és még mindig egy kérdés bolyong bennem: hogy a francba képes valaki olyan professzionálisan játszani a hangszerén, hogy végig azt érezni, hogy állandóan valahol a zenei minimalitás síkján mozog? Már-már zavarba ejtő az a képessége, hogy teste minden részével úgy tud a háttérben maradni, mozogni, hogy nem takarja el előlünk magát a zenét. Meg- és elbújik könnyfakasztó profizmusa mögött. Nincs maszk, nincs álca, csak ő és a hangszer – mintha ha egy test lennének – és az az ősi hang, ami genetikailag kódolva van hangszálaiban.

Egyszerre álltunk az ezeréves elemi tűzrakás körül és a modern jazz zenei világában. Arra azért felfigyeltem – és ez tényleg lehet, a fáradtsága, kialvatlansága miatt lehetett –, hogy szokásától eltérően egyéni szólórészeket nem vállalt.

A másik még az lehet, hogy olyan kompozíciók maradtak ki a repertoárból, mint a Dipita, az Eyala és a Dina lam, amit nagyon szerettünk volna hallani, de mindent kárpótoltak a sok, még számunkra is ismeretlen, új számok.

Közel kétórás koncertet toltak le a fiúk. Úgy telt el ez a relatíve hosszú idő, hogy azt éreztem, mintha csak az elején és a végén vettem volna levegőt. A koncert után a maximális zenei kielégülés mámorában, nem adva fel az esélyt, hogy egy dedikálást és egy szelfit begyűjtsünk, hátramentünk a művészbejáróhoz. Közel egy óra várakozás után megjelent Bona a bejárati ajtó előtti teraszon.

Félve felnyújtottuk neki a programfüzetet benne a fotójával, és megkérdeztük, adna-e autógrammot. Ő visszakérdezett, hogy van-e cigarettám.

Majd később, hogy tüzet is tudnék-e adni. Mondtam, hogy természetesen. Ebben a pillanatban észrevette a kisfiamat, akit már bent is látott az első sorokban villázni, és így szól hozzá: oh boy. Ekkor lejött közénk, odament a fiamhoz és kérdezte, hogy szeretne-e egy közös fotót. Nanááá! Majdnem elájult az örömtől. Amíg adtam tüzet Richard Bonának, és elszívtunk egy cigit, addig mindenkivel dedikáltattunk és fotózkodtunk a zenekarral. Lehet, hogy fáradt volt, és indult a gépe, meg sietett, de nem annyira, hogy ne szakítson két böszörményi fanra néhány percet. Köszönjük Richard!