Markó Luca Örökölt érzékenységek című kiállításának valamennyi alkotása az őt ért csalódások és a veleszületett múlt terapeutikus feldolgozásának eredményeként tekinthető. Az egyébként intim történetek a munkafolyamatban érlelődtek letisztult, már-már absztrakt tárgyakká és fényképekké. Kritika.
Talán a kiállítás emblémájává vált, saját melléről formázott gipsz-szobor analógiáján ragadható meg leginkább az, ahogyan a személyes félelem – a család női ágán megjelenő mellráktól – éppen azáltal válik univerzális jellé, hogy elválik attól az egyedi körülménytől, amely a művész életéhez köti. Egy női torzó ruhás fogasra akasztva akaratlanul is implikálja a női szemszög kitüntetett pozícióját a kiállításon, amely végül nem következett be.
A tárlat kezdőképén macskabölcsőt játszik Luca édesanyja – bevezetve az összes alkotásban közös szándékot, hogy a családi történeken keresztül teremtse meg magánmitológiáját. Ezután a képek, tárgyak és videók néhol a felmenők emlékeit értelmező, néhol az új élményekkel fiatalon szembesült alkotó hangján szólalnak meg. A szakítás fájdalmait nyersen megfogalmazó, de ártatlan, önkitárulkozó szövegek mellett bemutatott képek azonban kontrasztba kerülnek azzal a személyességgel, amely mögöttük rejlik.
Az egész kiállítás hangulata távolságtartó marad. A magánmitológiák megteremtése Luca korábbi érdeklődésének központjában volt, elsősorban Sophie Calle és Jari Silomaki munkáin keresztül. Az általuk meghatározott mítoszok fragmentált, túltengő archívumokból épülnek fel, míg ezen
a kiállításon már-már klasszicizáló katalógus tárul elénk, Petricsészébe gyűjtött érzelmekkel.
A kiállítás legszebb alkotása A csalódottság súlya című szoborcsoport, amely a szerelmi csalódások után leadott súlynak megfelelő tömegű gömbökből áll.
Ez a munka érzékenyen létesít kötődést az alkotó fájdalmaival, és ebben az esetben nagyon találó, hogy az minden járulékos minőségtől mentesen jelenik meg. A saját élményektől való eltávolodás így nemcsak a feldolgozás lehetőségét szolgálja, hanem lényegük közölhetővé és nyilvánossá válik.
Ezzel az alkotással szemben helyezkedik el az a videóistalláció, amely a szülők mesébe illő szerelmi történetére reagálva saját útkeresésének nehézségeit mutatja. Luca apjának sikertörténetét próbálta rekonstruálni az Északi-tenger partján, abban a reményben, hogy ő is megtalálja azt a gyűrűt, amelyet majd egyetlen szerelmének adhat. Ez az alkotás is a családi történetek napló-szerű újradolgozása, azonban az alkotás jellege, megformálása nem ad többletértéket a történethez; azt hiszem, az előbb említett munkákon kívül ez sajnos meghatározó tendencia.
A személyes történetek és azok szemléltetései valamely formában akkor tudnak érdekessé válni, ha többletjelentést tud generálni a kettő összjátéka.
