Az elmúlt években számos, a transzneműség témáját feldolgozó film látott napvilágot. Úgy látszik, ahhoz még mindig nem elég, hogy bátrabban nyúljanak egy-egy ilyen történethez. Öt olyan filmet mutatunk, amelyek valamiért kiemelkednek a többi, hasonló alkotás közül. Mindegyik más-más szemszögből dolgozza fel a transzneműség kérdéskörét.
Merre tartunk?
A másságot feldolgozó film talán az egyik legnehezebb műfaj. Vagy sikerül elkapnia a lényeget és reflektálnia a társadalmi problémára vagy nem. A transzneműség témaköre ugyanakkor nem mondható újnak a filmek világában. Pont húsz éve Kimberly Peirce alkotása, A fiúk nem sírnak (Boys don’t cry) Oscar-díjjal tért haza a 72. gáláról.
Hilary Swank a legjobb női alakításért vehette át a filmipar legrangosabb díját.
A transznemű filmek etalonjának is tekinthető alkotás tökéletes korrajz a ’90-es évek kisvárosi embereiről (a film az 1990-es évek elején, Nebraskában játszódik). Azóta a transzneműségről szóló filmek mintapéldájává nőtte ki magát.
Az általunk kiválasztott öt film a környezet nyitottsága, elfogadása és a transzneműség ábrázolásának mentén próbálja megvizsgálni: honnan hova tartunk ebben a kicsit sem elhanyagolható társadalmi kérdésben. Vajon sikerült levetkőznünk az ellenállást vagy épp ellenkezőleg?
Senki nem az, akinek látszik: Transamerica (2005)
A Transamerica kicsit kilóg a sorból, mert több mint 10 éves. Viszont kevés vígjáték születik a témában, ezért nem elhanyagolható, habár Duncan Tucker filmje sem a töménytelen humorról szól. Bree (Felicity Huffmann) épp nemátalakító-műtét előtt áll, de az élet közbeszól. Korábbi kapcsolatából származó fia, Toby (Kevin Zegers) bajba kerül, a nő pedig biztonságba helyezi, segít rajta. New Yorktól Los Angeles-ig autóznak, hogy a fiú álma teljesüljön. Toby természetesen nem tudja, hogy Bree a (biológiai) apja.
A Transamerica esetében is a felvállalás problémájával találkozik a néző, csak mindezt vicces formában tálalva.
Azt is gondolhatnánk, hogy ebben a kontextusban a másság elfogadása a cél, de Tucker filmjében nem igazán a transzneműségen van a hangsúly. Ez csupán egy eszköz, ami segít a kicsit önző és csak magával foglalkozó Tobyt nyitottabbá tenni, valamint Bree merevségét lágyítani. A szülő-gyerek kapcsolat, a múltbeli problémák és az emberi kapcsolatok témakörét járja körül a film. A transzneműség inkább helyzetkomikumok forrása, amelyekben Huffmann elképesztően brillírozik.
A film csak felvillantja a transzneműséggel járó problémákat, a könnyed szórakozás és a mélyebb mondanivaló között lavíroz. Az utazás mint szimbólum pedig tökéletesen összeilleszthető Bree belső átalakulásával.
A nevem Michaël: Tomboy (2011)
Talán nem sokan ismerik a francia filmdrámát, pedig Céline Sciamma alkotását nem csupán a rengeteg elismerés miatt érdemes megnézni. Bezsebelte a torinói, a philadelphiai és a San Francisco-i queer filmfesztiválok legjobb filmdíjait, valamint a Berlini Filmfesztivál Teddy-díját is. Egy olyan nehéz témát dolgoz fel, amelyet nem egyszerű ennyire ízlésesen tálalni. Sciamma a gyerekkor felől közelít a transzneműséghez.
A film főhőse, Laure (Zoé Héran) családjával egy másik városba költözik a nyári szünetben. Az új környezetben a kislány hamar barátokra lel, de fiús külseje és természete miatt már Michaëlként mutatkozik be a társaságban. Mivel még csak 10 éves, épp kezd ráébredni saját szexualitására. A film nem teljesen a transzneműségre reflektál, bár egyértelmű elemek jelzik: a főszereplő nem érzi jól magát a saját biológiai nemében. Ilyen például, amikor Laure gyurmából nemi szervet készít magának a közös fürdőzéshez.
A feszültség, hogy se a barátai, se a szülei előtt le ne bukjon, gyermeki mivolta miatt szívbemarkoló.
Zoé Héran felnőtteket megszégyenítő módon alakítja Laure-t, azaz Michaëlt. Tekintete szavak nélkül is sok mindent elmond.
Sciamma nem kegyetlen a nézőkkel. A végkifejlet pozitívnak mondható, annyiban, hogy Laure végre felvállalja igazi énjét. Az alkotás az elfogadás és a beilleszkedés problémakörét járja körbe egy gyerek szemszögéből. A transzneműség ez esetben is egy eszköz egy tágabb, összetettebb helyzet bemutatására. A gyermekkori én-keresést, az első szerelemet és a család megtartó erejét gyúrja össze egy gyönyörű és elgondolkodtató történetben.
Amikor a férj nővé válik: A dán lány (The Danish girl, 2011)
Újabb igaz történet, ezúttal a cselekmény ideje az 1920-as évek. Einar Wegener (Eddie Redmayne) festőművész élete, akiből később Lili Elbe lett, szinte kiáltott, hogy filmre vigyék. Ez meg is történt, Tom Hooper pedig szépen vette az akadályokat. Látszólag. Több írásos forrás is említi (The Guardian, The Spectator), hogy a film nem volt teljesen hű a valósághoz. Ettől függetlenül izgalmas történet. Alicia Vikander, aki Gerdát, Wegener feleségét formálta meg, nem hiába kapta meg a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat A dán lányban nyújtott alakításáért.
A századelőn nem csak azért volt nehéz transzneműnek lenni, mert a környezet szinte kitagadta az ilyen embereket, hanem a nemi átalakító műtétek is gyerekcipőben jártak.
Einar felismerése, hogy nő, teljesen felborítja feleségével való kapcsolatát. A film kulcsa pedig érdekes módon nem Einar, hanem Gerda. Miután férje felfedezi, hogy rossz testbe született, Einar alakja némileg háttérbe szorul. A nő ugyanis elég szabadszellemű ahhoz, hogy az átalakulásban támogassa szerelmét. A film inkább külső jegyekben nyúl a transzneműséghez. Einar lelki átalakulása valahogy kimaradt a filmből.
Ónodi Adél: „Most lett a transznemű közösségnek elég hangja ahhoz, hogy a problémát Hollywood” – Interjú
Olyan előadást próbálok, amelyik az én életemből indul ki. Műfaját tekintve voltaképpen a performansz és a monodráma között helyezhető el. Transznemű lány vagyok, a transzneműségem történetét és az identitást akarjuk bemutatni művészi formában, színházi előadás keretén belül. Ezzel fogok színésznőként debütálni. A címe Dear Future Me, és a Bakelit Multi Art Centerben kerül bemutatásra október 18-19-én.
Hooper tökéletesen ábrázolja, ahogy Lili Elbe megszületik, férfiből nő lesz. A ruhák, a parókák, a smink és a nőies mozgás elsajátítása mind kulcsfontosságú szerepet kapnak. Hogy közben mit él át belül, nem teljesen kidolgozott. Ezzel szemben Gerda drámája, ahogy elveszti férjét, és elfogadja annak új énjét, Vikander alakításában hibátlan.
Széllel szemben: Egy fantasztikus nő (Una Mujer Fantástica, 2017)
A felsorolt alkotások közül Sebastian Lelio alkotása az egyetlen, amelyben ténylegesen látjuk, min megy keresztül egy transznemű ember. Mindezt egy, az életben is valóban transznemű színésznő alakításában. Marina (Daniela Vega) története az arcunkba vágja, mennyire kegyetlenek tudnak lenni az emberek. Szerelme halála, majd az annak családja részéről elszenvedett megaláztatások, a társadalom ellenállása, mind ismerősek lehetnek napjainkban a transznemű emberek számára. Hiába sikerül valakinek transzneműként teljes életet élnie, a mindennapos nehézségek megmaradnak. A teljes elfogadás még várat magára.
De szerencsére itt van Marina története, ami megmutatja: ha kihúzod a hátad és kiállsz önmagadért, a végén mégiscsak megnyugvásra lelsz.
Lelio filmjében az a legjobb, hogy nem kertel. Marina a társadalom szemében nem teljes értékű ember. Megalázzák, lealacsonyítják, semmibe veszik. A legszörnyűbb jelzőkkel csúfolják. Életét nehezíti, hogy elveszíti élete legfontosabb szereplőjét: a szerelmét (Francisco Reyes). Ebben a drámai helyzetben a főszereplő küzdelme még embert próbálóbb. A dán lánnyal ellentétben, ebben a filmben nem a külső, hanem a belső nehézségeken van a hangsúly. Nagyobb szerepet kap a negatív környezet. Marina szinte egyedül marad, amely sok transznemű ember osztályrésze.
A művészi szabadság halála: Scarlett Johansson a kritikák hatására visszaadta a transznemű férfi szerepét
Scarlett Johanssont sok kritika érte amiatt, hogy egy transznemű szereplőt miért nem transznemű színész alakít. Nehéz mit kezdeni ezekkel a hangokkal, hiszen a művészet, az alkotás, a színjátszás szabadsága mindenki számára adott kell, hogy legyen. Az egyetlen szempont a színészi tehetség és a hitelesség lehet.
Lelio Oscar-díjas alkotása kiragadja korunk egyik legnagyobb rákfenéjét: az elfogadás hiányát. Ami nem csupán a transznemű emberek esetében merül fel, hanem úgy általában mindennel, ami nem felel meg az aktuálisnak vélt normának. Amennyiben a jövőben még több hasonló film lát napvilágot, talán van remény, hogy gondolkodásmódunk pozitív irányban változik a másság elfogadását illetően.
Hiába a szerető család, ha nem fogadod el magad: Lány (Girl, 2018)
A belga Lukas Dhont alkotása többek között elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál, a Londoni Filmfesztivál, valamint az Európai Filmdíj elismeréseit. A film igazi felüdülés. Nem a téma, hanem annak bemutatása miatt. A korábbi filmekben a transzneműséget mindig valamilyen ellenálló közegben ábrázolták az alkotók. Dhont Laráját ezzel szemben egy elfogadó család és környezet veszi körül. A fiú testbe született lány a tinédzserkor küszöbén harcol balerina álmaiért. Hiába a rengeteg támogatás, Lara nem boldog.
A rendező tökéletes eszközt választott a transznemű emberek lelki és testi nehézségeinek bemutatására.
Amíg egy balett pályára készülő fiatal elsajátítja a tánc tökéletességét, és egyáltalán színpadra léphet, megannyi testi átalakuláson kell átmennie. Nincs még egy olyan művészet, ahol a testnek ekkora szerepet tulajdonítanak. Lara emiatt nehezített helyzetben kényszerül élni mindennapjait, hiszen teste egyébként is éppen átalakul, ami úgy tűnik, akadályozza őt álmai elérésében. Látszólag minden jól halad. Felveszik az egyik legjobb tánciskolába, a legkiválóbb orvosok kezelik, apja szereti és elfogadja. Dhont azért észben tartotta, az európai művészfilm lényege, hogy a néző ne nyugalomban és bambán üljön végig majdnem 2 órát. Ebben „segít” Lara lelki vívódása.
A Lány, ahogy a címéből is kiolvasható, valóban egy lány történetét meséli el, mindenféle maszatos sallang nélkül. Ez az egyszerűség, a dokumentumfilmszerű bemutatása egy társadalmi problémának hozza közelebb a nézőhöz a valódi nehézségét ennek a világnak. Dhont végre betömött egy tátongó rést a másságot ábrázoló filmek piacán. Felborítva az alapsztorit, a nem helyett az igenre koncentrált.
