Mik az aktuális tendenciák a világ költészetében? Kik a legérdekesebb kortárs külföldi költők? Ezek megismertetése okán indult útjára a Versum Online 2014-ben. A következő évtől pedig saját díjat hozott létre, és hosszú kihagyás után, 2019-ben újból odaítélték a legjobb versfordításért járó díjat.
Díj a legjobb versfordításért
A Versum Online 2015-ben adta át először a díjat, amely egy elismerő oklevél és egy eredeti festmény Szüts Miklós festőművész felajánlásának köszönhetően. Az elismerés célja, hogy az adott év legjobb versfordítását jutalmazzák, amelyek az online folyóiraton jelentek meg.
Négy évvel ezelőtt Fenyvesi Orsolya költő-műfordítónak ítélték oda, aki az Anne Sexton Öreg törpeszív fordításával érdemelte ki a díjat.
Versum versus MÁSIK / ContextUs
Néhány ember életében egyszer eljön a pillanat, mikor szeretne aktívabban bekapcsolódni a kulturális – speciel az irodalmi – vérkeringésbe. Megismerne olyanokat, akik közel hasonló hevülettel, hol több, hol kevesebb tapasztalattal a hátuk mögött szintén erre a felismerésre ébredtek, vagy már rutinos tollforgatók.
A következő, második díjátadóra négy évet kellett várni, amelyet egy folyóirat fesztiválján adtak át, május 16-án, a Három Hollóban.
Az idei jelöltek
Robert Bly: Őszi nyugtalanság (Bajtai András fordítása)
Raymond Carver: Az első házunk Sacramentóban (Berta Ádám fordítása)
Teona Galgotiu: dawnting (Győrfi Kata fordítása)
Mark Strand: Hogy mire gondolj (Závada Péter fordítása)
Szerhij Zsadan: Lukoil (Vonnák Diána fordítása)
A 2019-es shortlistből Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szijj Ferenc József Attila-díjas költő-műfordítók, Tarr Hajnalka képzőművész és Mohácsi Balázs, a Versum szerkesztője ítélte oda a díjat Bajtai Andrásnak.
Robert Bly
Őszi nyugtalanság
(Uneasiness in Fall)
Ősz lett, áttetsző, mint a csirkék szeme.
Különös hangok érkeznek a tenger felől,
ingoványok és evezővillák
tompa neszei az elhagyatott öblökben,
névtelen partoknak csapódó hullám,
és apró csigaházak hordaléka a vándorló kavicsok között.
A testem is elveszett vagy kóborol, tudom,
ahogyan a tollat forgatom vagy lesétálok a lépcsőn
csészével a kezemben,
és nem rontok ki a napfényben úszó legelőkre.
Ez a lustaság mélyen a testbe ivódott,
a test lustasága, amely odalett a jóság vándorló kövei között.
Valami otthontalan nézi a hosszú utakat,
egy éjfélkor eltűnt kutya,
egy juharpoloska, ami nem tudja,
hogy nincsenek már falak leégett
házában. Még az ifjú nap is eltévedt,
kóborol a föld felett, amint az októberi éj leszáll.
