A(k)kezdetben Újonc, majd a slamben is elmélyült, és végül három verseskötet, egy dráma és számos tanulmány szerzőjeként ismert Závada Péter költővel, zenésszel kerestük, hol található a rap, vers, színház, színházelmélet és filozófia horizontját lefedő perspektíva kiinduló- és enyészpontja.
ContextUs: Az Ahol megszakad címe, saját értelmezésed szerint a gyermekkor megszakadásra utal. Véletlen volna, hogy pont a ,,felnövés” aktusához kapcsolódik az első versesköteted, és azóta az Újonc által korábban művelt nyelvi játékoktól és kifacsart utalásoktól hemzsegő raptől való eltávolodás?
Az első kötet poétikája hangsúlyosan juttatta érvényre a kötött formákban, a rímes, metrikus szerkezetekben dolgozó felhajtóerőket, és előszeretettel alkalmazott olyan kontaminációs eljárásokat is, mint például a szójátékok vagy neologizmusok, amelyek ezzel párhuzamosan a rapszövegeimben is tetten érhetők voltak. Németh Zoltán, mikor a posztmodern magyar irodalom hármas stratégiájáról ír, a ’80-’90-es évek időszakát a „második vagy areferenciális posztmodern” névvel illeti, mely periódus szövegeit a rontott nyelv, a parodisztikus-ironikus szövegalakítás és a nyelvjáték is jellemzi.
Én tehát ebbe a diskurzustérbe érkeztem meg a korai verseimmel és a rapszövegeimmel is, ezek voltak az akkori minták, tájékozódási pontok.
Akkoriban főleg a Holmi köré csoportosuló szerzők verseit olvastam, a fiatal kortársakét csak később ismertem meg. Ez időtájt született meg bennem is az igény, hogy kötetlenebb formákkal kísérletezzek.
ContextUs: A versnyelved kapcsán mindenki kiemeli a tárgyiasságot, hermetikusságot. Észlelhető, hogy a szubjektum háttérbe szorul, voltaképpen csak egy grammatikai alakzat, egy puszta perspektíva lesz. Ez a szemlélet egyre reprezentáltabb a kortárs irodalomban és a filozófiában. Gondolod, hogy ez lehet az a paradigma, ami kimutat a korábbi posztmodernből egy metanarratíva felé (ez a kérdés egyre gyakrabban merül fel ma Szabó Marcell, és Zilahi Anna kapcsán)?
A metanarratívák alatt Lyotard az olyan nagy elbeszéléseket érti, mint például a kereszténység, a pszichoanalízis vagy a kommunizmus, melyek valamiképpen egységes világmagyarázatokkal szolgáltak a huszadik század második feléig bezárólag. Ezekkel kapcsolatosan a posztmodern, vagyis a posztstrukturalizmus filozófiái egyfajta elbizonytalanodást fogalmaztak meg, mintha ezek az átfogó narratívák a ’60-as-’70-es évekre ilyen formán érvényüket vesztették volna. Ugyanakkor a szubjektum háttérbe szorulása, grammatikai alakzatokkal való helyettesítése nem posztmodern termék, már a klasszikus és későmodernségben, sőt a romantikában is megfigyelhető. A lírai én fragmentálódása, és részleges vagy teljes fölszámolódása egy olyan folyamat eredménye, mely az egész lírai modernség alakulástörténetén átível.
Szóval szerintem a szubjektum pozíciójának megváltozása, noha ez is látható, talán nem ilyen direkt módon függ össze a metamodernbe (poszthumánba vagy antropocénba) való átlépéssel.
Teszem azt, amikor arról beszélünk, hogy a fiatal költészetben a 2000-es években a „második posztmodern” biográfiai és politikai tabusítása után újra megjelentek az identitáspoétikák, vagyis valamiféle referencialitásra, alanyi vagy pszeudo-alanyi megszólalásmódra való igényt vélünk fölfedezni bennük, például a családtörténetek újra elbeszélése kapcsán (ezt Németh Zoltán antropológiai posztmodernnek hívja), vagy a legújabb prózagenerációk körében teszem azt, a hagyományosabb értelemben vett történetmesélés iránti vágyat látjuk artikulálódni, az számomra erősebben mutat valamiféle egységes narratíva visszahódítása irányába, mintha önmagában a lírai én pozíciójának megváltozását detektálnánk.
Nemes Z. Márió Prae-ben megjelent antropocén-tanulmányában úgy véli, hogy az antropologógiai posztmodern pszeudo-személyes mezejét a vallomásosság és az objektív távolságtartás dinamikái a humanista/ dehumanista (antropomorf/dezantropomorf) tengelyen való mozgásuk mentén teljesen áthatják. Ebben a térben születnek meg az új magánmitológiák is. „A poszthumán líra sem „függeszti föl ezt a pszeudo-személyes mezőt, csak konstruktív szökésvonalakat (Deleuze-Guattari) kínál az antropocentrikus humánideológiával szemben. (…)Hibrid szubjektumok jönnek létre, melyek a szerves és szervetlen, emberi és állati, természeti és technológiai közti határok felülírása és kimozdítása mentén szerveződnek.”
Szóval én úgy látom, hogy a dehumanizáció decentralizáció is, tehát amennyiben ez az elbizonytalanítás, vagy nem dichotóm szemlélet előléphet egységes világképpé, annyiban ezt lyotard-i értelemben is nevezhetjük metanarratívának. Érdekes kérdés egyébként, hogy az új marxizmus mint a kritikai gondolkodás bizonyos értelemben egységes formája, mely visszaíródhat bizonyos fiatal poétikákra is, mennyiben lesz nevezhető egyfajta új, nagy elbeszélésnek.
ContextUs: A Roncs szélárnyékban című új kötetedben egyre kevesebb a nyelvi önreflexió, míg a Mészben azért még használtad ezt a fajta elidegenítést. Azonban a Vadászat című záróversed Pilinszky híres, a költőket vadászokhoz hasonlító mondása felől nézve elég erőteljes ars poetica. Nem féltél, hogy majd önkijelölőnek gondolják?
Ezért tartom izgalmasnak az olvasatok leállíthatatlan sokféleségét: a Vadászat című verssel kapcsolatban eszembe se jutott Pilinszky mondása. Egyfelől az angol-amerikai lírai modernség hagyományába álltam bele, mikor a megfigyelő-megfigyelt klasszikus alaphelyzetét próbáltam megragadni a vadász és a vad viszonyaként. Másfelől itt is az észlelés fenomenológiája érdekelt, az a maga teljességében kivitelezhetetlen folyamat, melynek során a világgal kapcsolatos előítéleteink és érdekeink felfüggesztődnek, és kizárólag a nézés és a megfigyelt fenoménjára koncentrálunk. De nem volt bennem tudatos törekvés egy ars poetica megfogalmazására, és nem féltem vele kapcsolatban semmitől.
ContextUs: A kötetkompozícióból nagyon kiugranak a ,,színházas versek”, az Oedipusz és a Kurzív lombok. Ez a kettő, az ajtó-motívum, és az Oedipusz-tematika miatt inkább ,,önterápiás” célt szolgáltak?
A kötetben számos színházas vers szerepel, sőt, ha szigorú vagyok, azt is mondhatom, hogy a könyv majd’ minden versében színházi keretezésben, olykor fix, máskor kimozdított nézői pozícióból figyeli a lírai én a teatralitásként kereteződő környezetet. Ez erősen utal Husserl epoché (fenomenológiai zárójelbe tétel) mint színházhasonlatára. Ilyen vers például az általad is említett Oidipusz, a Súgó, a Fenyők, a Nézés pereme ciklus majd’ minden verse, de maga az imént szóba került Vadászat is. Nem hiszek a versek önterápiás hatásában, az igazi pszichoterápiában viszont annál inkább.
ContextUs: Rapperként is aktív vagy, és a trAnzKaPHka nevű formációval kiadott új albumodról (Kastély) hasonlók mondhatók el, mint a Roncs szélárnyékbanról. Ezek a rapszövegek egyáltalán nem a klasszikus raphagyományba ágyazottak, sokkal tisztábbak, sőt, intellektuálisabbak. Nem igazán ismerek olyan közkedvelt rappert, aki Whitmant vagy Malcolm X-et parafrazálna, és mindeközben a New York-i iskola tradícióját folytatná.
A rap hagyománytörténete ugyanolyan szerteágazó, mint a líráé. Ha ez ember hajlandó mélyebben beleásni magát a műfajba, számos olyan előadót és megszólalásmódot fedezhet föl, mely ellene megy a konvencióknak és kliséknek. A ’90-es, 2000-es évek rapzenéjére még kevésbé volt jellemző az elitkultúra iránti érdeklődés, bár a Beastie Boys, Jeru the Damaja, Guru, Redman, Jay-Z, Eminem, de egyes Wu-tang-tagok is gyakran tematizálták a popkultúra mellett a klasszikus és avantgárd műveltség tartalmait.
Ez a tendencia a 2010-es évekre markánsan megváltozott, és rengeteg „Alt-rap” előadó jelent meg a színtéren, akik magukat kifejezetten értelmiségiként definiálták, karöltve például a queer és más gendertudatos művészekkel, akik aktívan reflektálnak az identitáspolitikában és a kulturális térben betöltött szerepükre. Ilyen előadók a Das Racist, Macklemore, Zebra Katz, Mykki Balnco, Kitty Pride, Earl Sweatshirt, Oddisee, a Die Antwoord, Tyler the Creator vagy a Brockhampton.
ContextUs: Mostanában egyre inkább téma az ,,értelmiségi rapper”. Téged, úgy tűnik, mintha elfogadtak volna ebben a szerepkörben, de Kemény Zsófi ellen kifejezetten a sokak által póznak gondolt kiállás miatt érkezik támadás.
Azt hiszem, az előző válaszomban részben erre a kérdésre is reagáltam. Az „értelmiségi repper” mint stigma használata véleményem szerint a befogadók tájékozatlanságából fakad. Mára a rap igen sokféle, és épp ez benne az izgalmas.
Aki kizárólag a gettót, a „real-séget”, az alacsonyabb társadalmi rétegek problémáinak kihangosítását kéri számon rajta, az a ’90-es években ragadt.
Persze, a rapzene még mindig fontos szócsöve a marginalizált, hatalom nélküli csoportoknak, de mára univerzális műfajjá nőtte ki magát: ahogy van rap musical, úgy van értelmiségi hiphop is.
ContextUs: Az AKPH mintha az évek során folyamatosan újradefiniálta volna önmagát. A kezdeti Mi szítunk, és a Kettőfélhez hasonló dalok után a Kottazűr elég erős váltás volt, most pedig itt a Kastély tőled és Sammie Beats-től, ami azért nevében megjeleníti az AKPH-t. Egy interjúban mondtad, hogy számodra nincs konkrét, ideális célközönség. Mégis, nem érzed úgy, hogy azok, akik a régi trackeket hallgatták a rakparton füvezés közben, vagy otthon suli/munka után, már távolinak, és ,,elitistának” érezhetik az új számokat?
De, ez abszolút elképzelhető, noha az is megfigyelhető, hogy sokan a régi hallgatók közül jönnek velünk. Illetve nyilván lecserélődik a közönség egy része: a régiek helyett újak kezdenek el érdeklődni.
Én személy szerint csak olyan zenét és szöveget vagyok képes írni, ami számomra az adott pillanatban vállalható, előremutató, izgalmas.
Sose tudtam, és nem is fogok tudni konkrét hallgatói elvárásoknak megfelelni.
ContextUs: A HVG-ben megjelent interjúdban azt mondod, hogy közeledtek az új lemez felé. Nem nehezebb mégis összehangolni az álláspontokat most, hogy mindketten kicsit már más úton jártok és eltávolodtatok az AKPH-s ,,alaphangtól”?
A vágy mindkettőnkben megvan, hogy elkészüljön egy új lemez. Hogy ez sikerül-e vagy sem, egyelőre bejósolhatatlan.
ContextUs: Mi történik, ha nem sikerül? Megszűnik az AKPH?
Én semmiképp nem szeretném, ha megszűnne a zenekar, hiszen ez nem csak egy közös kreatív együttműködés, hanem egy húsz éves barátság története is. Mivel azonban az AKPH hivatalos keretek között sosem létezett – nem mentünk például kiadóhoz, klipjeink is alig készültek, és a lemezeinket is elég rapszodikusan jelentettük meg –, a csapat megszűnni se nagyon tud. Türelemmel lenni, töltekezni viszont annál inkább. Az Akkezdet létezik, mint egy vírus, jelen van a gazdatestben, csak most éppen lappang.
ContextUs: Érdekelne, hogy az, aki ennyire erősen a költészet, sőt a klasszikus formák felől jön, hogyan képes ilyen természetesen módon használni a drámát is. Hogy jött a Reflex?
Épp a líra iránti vonzódásom vezetett el a drámához is. Elsősorban ahhoz az erősen sűrített, poétikus drámanyelvhez, amely Kleist, Büchner, Maeterlinck, Ghelderode, Wedekind, Beckett, Koltes, Heiner Müller, Handke vagy Jelinek műveit is jellemzi. A Reflex egyébként felkérésre készült, a Nyitrai Színházfesztivál részére. Egy személyes, családi történetből kiindulva kezdtem el kutatni az Állambiztonsági Levéltárban, és Kovai Melinda disszertációját felhasználva írtam drámát az ötvenes évek magyar politikai pszichiátriájáról.
ContextUs: A Reflexben érdekesen ábrázoltad a hatalom és annak legitimációjaként működő tudás viszonyát, valamint jelentkeztél mentornak, a Független Mentorhálózatba is. Mi a véleményed a KMTG-ről, mennyire látod viszont a Foucault által megfigyelt hatalmi törekvéseket?
A hatalmi praxisok Foucault szerint is behálózzák a társadalom minden szegletét,
nem csak a szorosan értelmezett diktatúrákban, hanem a hétköznapi, személyes viszonyainkban is a családtól, a szexualitástól kezdve a valláson át a pszichológiáig és a politikáig. A Független Mentorhálózatot egy rendkívül fontos kezdeményezésnek tartom, ahol ez az egyébként frusztrált és magát sokszor rosszindulatúnak mutató irodalmi közeg is képes volt megmutatni az emberi arcát, és olyan pozitív energiák törtek a felszínre, amelyek még ezt a frusztráltságot is felül tudták írni.
A KMTG-ről azt gondolom, hogy nem azzal van a gond, hogy másképp gondolkodnak az irodalomról, mint mondjuk én, hanem, hogy míg több, nívós írószervezet az életben maradásért küzd, ők aránytalanul magas támogatást kapnak, melyhez nem egy szigorúan ellenőrzött pályázati rendszerben, hanem más, kevéssé átlátható utakon jutnak hozzá.
ContextUs: Mit gondolsz, mi lesz a kifutása a KMTG-ügynek? Egyáltalán: lesz-e bármiféle kompromisszum részükről?
Erre őszintén szólva nincs rálátásom. De attól félek, hogy itt többek számára nem az irodalom, a maga par excellence esztétikai mivoltában a fontos, hanem a körülötte összpontosuló pénzforrások minél gyorsabb és hatékonyabb kimerítése. Ha pedig egyszer elindultak ebbe az irányba a szakmai szervezetek és pályázatok kihagyásával, akkor alig hiszem, hogy volna bennük hajlandóság a visszafordulásra.
CV
Závada Péter 1982-ben született Budapesten Závada Pál író és Gyetvai Ágnes (1952–1991) művészettörténész első és egyetlen gyermekeként. 2001 és 2003 között a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem közgazdász-tanár szakos hallgatója volt. 2009-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett angol-olasz szakos diplomát. 2015-ben a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett színháztudományi diplomát. ’96-ban Süveg Márkkal (Saiid) megalapította az Akkezdet Phiai együttest. Első versei a Jelenkorban jelentek meg. Ahol megszakad címmel látott napvilágot első verseskötete 2012-ben, majd 3 évvel később Mész, második kötete. Idén, 2017-ben készült el harmadik verseskötetével Roncs szélárnyékban címmel. A Szép versek antológiában 2013 óta folyamatosan olvashatók versei.
