Múlt év márciusban jelent meg a Depeche Mode legújabb albuma, a Spirit. A 2017 májusától 2018 júliusáig tartó Global Spirit Tour során az együttes összesen több mint 120, európai, észak-amerikai, latin-és dél-amerikai helyszínen lép fel. E grandiózus turné keretében a zenekar a tavaly májusi Groupama Aréna-beli koncertje után újra Magyarországra látogatott február elején.

Hungary loves Depeche Mode

És az állítás valószínűleg fordítva is igaz. A cikk írása előtt kicsit utánanéztem a Depeche Mode-Magyarország kapcsolatnak. Ez alapján nekem úgy tűnik, hogy ez már egy nagyon rég óta tartó, kikezdhetetlen és mély szerelem. A brit együttes először 1985. július 23-án adott koncertet Budapesten, a Volán pályán. Azóta már sokszor: ’88-ban duplakoncerttel, majd ’93-ban, 2001-ben, 2006-ban kétszer is, 2009-ben, 2010-ben, 2013-ban. Legutóbb 2017-ben jártak nálunk, és a hazai közönség jó 30 év elteltével is hűségesen kitart választott szintipop zenekara mellett. Cserébe Dave Gahanék alig kilenc hónap elteltével megint kishazánkban koncerteztek, és papírforma szerint ez a bulijuk is telt házas volt.

Előzenekar? Volt olyan?!

Az EMA-rajongóktól (Erika Michelle Anderson – a szerk.) elnézést kérek, mert nem fogok sokat írni az előzenekarról! Egész egyszerűen azért, mert alig emlékszem rá.

Nem igazán sikerült felcsiholniuk a tüzet a közönségben, és zenéjük sem különösebben volt érdekes.

Ha egy szám közben hirtelen elnémultak volna és csendben levonulnak a színpadról, valószínűleg azt sem lehetett volna észrevenni.

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy a 14 és félezer fős közönség az est főszereplőjét várta, hogy dacolva a kint zuhogó esővel a péntek estéjét az Arénában tölthesse végre Dave Gahannel és társaival. Az emberek többsége alkalomhoz illően volt felöltözve, vagyis legjobb fekete buliszerkóját rántotta magára.

Én is komolyan vettem a dress code-ot, és mindenem fekete volt, még a lábujjkörmeimen lakk is. Jó volt látni, hogy az egyre nagyon számban érkező rajongók büszkén, boldogan, egyesek a frissen pattintott fétisszerkóban még kissé zavartan, de alapvetően feldobottan várták a Depeche Mode-ot.

Forradalmi felütés

A koncert a  Beatles Revolutionjével kezdődött, ami utalás a később elhangzó Where’s the Revolution Depeche Mode-számra.

Dave Gahanék végre belecsaptak a lecsóba: a Going Backwards nyitotta a bulit, teljesen érthető módon, hiszen ez a legújabb album első száma is egyben.

A folytatásban elhangzott 2 dal azonban már nem az új lemezről volt, hanem a mondhatni ikonikussá vált ’97-es Ultráról. Nagyon jó választás volt az It’s No Good könnyen énekelhető, jól táncolható taktusai miatt, amit a Barrel Of A Gun követett. A múltidézés folytatódott A Pain That I’m Used To-val, majd jött a Useless, a Precious (Playing the Angel) és a World In My Eyes.

A koncert számomra egyik legmeghatározóbb pillanata volt, amikor felcsendültek a Cover Me első akkordjai. A dal az asztronauta magányosságáról szól. A háttérben vetített, egyszerűségében nagyszerű, letisztult, monokróm képi világú klip fokozta ezt a hatást.

Csodálatos, ahogyan Dave Gahan űrhajós figurája megjelenítette a kozmikus magány érzését. Nálam elérte a teljes lúdbőr-effektust. Szinte éreztem a távoli északi fényeket és a levegő hidegét odafent, egyedül. A közönség lelkes volt, de az igazi bulikedv csak nehezen jött meg.

Ez a Cover Me után következő líraiabb hangvételű, lassabb tempójú blokknak (Insight  és Home az Ultráról, In Your Room, a Songs of Faith and Devotionról, 1993) volt köszönhető.

Ehelyett szerencsésebb lett volna pörgősebb, koncert-komfortabb dalokat játszani, mert egyelőre nem volt forró a hangulat.

A fordulat a turné névadó lemezén található Where’s the Revolution dallal következett be, a maga komoly kérdéseket felvető, társadalomkritikus üzenetével. Dave Gahan próbált forradalomra buzdítani, de aztán újra visszavitt minket a múltba, és előkerült jó néhány a nagy klasszikusok közül. Kellettek a jól ismert régi slágerek, hogy az Aréna közönsége végre hangulatba jöjjön.

Depeche Mode – Enjoy The Silence (Live in Berlin)

Depeche Mode Live in Berlin – A Film by Anton CorbijnThe new DVD from Depeche Mode’s 2013/2014 Delta Machine Tour, out November 16th (Europe) | November 17th…

Az ősrégi Construction Time Again c. 1983-as albumról elhangzott az Everything Counts, majd jött a Violator c. lemezről mintegy kötelező körként, de sokunk örömére az Enjoy the Silence. Ezeknél a számoknál a kezdeti szolid mocorgást végül önfeledt táncolás és együtténeklés váltotta fel. A Never Let Me Down Again (Music for the Masses ’87-es albumról) zárta a koncertet. A végig bulizott szám után dübörgő tapssal, éljenfüttyözéssel követelte vissza a zenekart magának a közönség.

A végére indult be a buligépezet

A ráadás blokkban elsőként a Strangelove-ot hallgattuk meg Martin Gore előadásában, ami ténylegesen a közönség lelkes együtténeklését jelentette. Ezután jött a koncert számomra másik nagy pillanata. A Walking in My Shoes (Songs of Faith and Devotion) szomorú, szívbemarkoló klipjét láttuk a háttérben, ami egy transznemű zenész egy napjáról szól.  

A video üzenete az, hogy a másság megélése nehéz vállalás, és sok szenvedéssel jár.

Aztán buliztunk egy jót a Question of Time-ra (Black Celebration, 1986). Ekkor már nem csak a küzdőtér közönsége dobálta magát a zene ritmusára, hanem az ülőjegyesek is állva tapsoltak és táncoltak. A koncertet végül a Personal Jesus zárta a Violator c. albumról, ami méltó lezárása volt a bulinak.

Azon morfondíroztam csak, hogyan lehetséges, hogy a két óra alatt mindössze három számot adtak le a Spiritről. Noha a koncert hivatalosan a Spirit világkörüli turnéjának a folytatása, mégsem az új album dalai kapták benne a főszerepet. Egyértelműen az Ultra dalai  domináltak.

Az alig 50 perces új lemez 12 száma egymagában egy egész estét nem igazán tenne ki, és a sok lassabb tempójú dal miatt nem is kifejezetten koncertre való. Valószínűleg ezért. No, meg azért is játszottak sokkal többet az egykori nagy slágerekből, hogy minél több embert megszólítsanak: azokat is, akik leginkább az együttes régi nagy klasszikusai miatt jöttek el ma este.

Lehetne persze fanyalogni, hogy akkor a Policy Of Truth-t vagy a People are people-t miért nem adták le, másnak meg mondjuk inkább a Master and Servant vagy a Shake the Disease hiányzott.

Ilyen hatalmas életművel képtelenség minden rajongói igényt kielégíteni, de végeredményben mindenki számára emlékezetés maradhatott ez a koncert.

Vizuális orgia és unaloműző klipek

Lenyűgöző vizuális világot kaptunk a csodásan megkomponált színpadképnek köszönhetően. A nyitókép például a háttérben gyönyörű, türkizkék, sötétkék, pink, sárga, piros, narancs és olajzöld Jackson Pollock festményeire emlékeztető foltokban állt össze egy színorgiává.

Ezek a neonpacák a nyitó szám vége felé haladva fokozatosan tűntek el, hogy átadják helyüket a nagy feketeségnek, rezonálva a Going Backwards üzenetére. A számokat végigkísérte az osztott, emeletes színpad mögött vetített videoklipek, háttérfilmek és látványelemek sora. Ezeknek többnyire jelentést erősítő hatásuk volt. No, meg impulzus gyanánt is szükség volt ezekre a klipekre, főleg a koncert első felében, amikor még nem érkezett meg sokak lábába a boogie. Elterelték a figyelmet arról, hogy időnként unatkozunk.

A fény-és színpadtechnika alapvetően profi volt, de azért az eléggé bosszantó, hogy a zenekar mögötti hatalmas kivetítő az alsó harmadban el volt vágva, idétlenül eltolva a síkokat egymás fölött.

Nem is értem, hogy egy ilyen nagyszabású koncertnél miért nem tudtak erre jobban odafigyelni. Ami a hangzásvilágot illeti, véleményem szerint szinte lemez minőségben szólaltak meg a dalok élőben. A koncert nem volt túlhangosítva, így lehetett beszélgetni és kommentálni az eseményeket, nem kellett egymás fülébe ordítani vagy dobhártyasérüléstől tartani.

Dave Gahan csípője vitte a show-t

A Gahan-Gore-Fletcher triumvirátus kiegészült Peter Gordeno billentyűssel és Christian Eigner dobossal. A zenészek fegyelmezetten, sebészi precizitással, minden felesleges mozdulatot kerülve tették a dolgukat.

A zenésztársak visszafogottsága miatt Dave Gahan-re hárult  a főszerep a show-csinálásban. Rendkívül intenzív volt a színpadi jelenléte szinte az egész koncert alatt: pörgött, forgott, hol magában, hol a mikrofonállvánnyal táncolt. Az elmaradhatatlan csípő mozgásokkal fáradhatatlanul tüzelte a közönséget.

Ez a profi, ugyanakkor exhibicionista, de nagyon szerethető showman odatette magát, és többször is énekeltette a rajongókat. Szépen működött is a kémia Gahan és a közönség között. A World In My Eyes alatt például az emberek szemeket formáltak a kezeikből, a Never Let Me Down Again közben pedig megvolt a kötelező karlengetés. Dave Gahan meg is dicsérte a budapesti közönséget, és azt hiszem ezzel a jó hangulatú koncerttel tovább mélyítette a szerelmi kapcsolatot a hazai rajongókkal.

2018 a Depeche Mode éve Magyarországon

A hazai depeche-láz ugyanis idénre ezzel a koncerttel még nem ért véget, mivel a banda bevállalta az idei VOLT fesztivált is. Nem csodálkoznék, ha Budapest után Sopronban is minden jegy elkelne a Depeche Mode-koncertre. Az együttes ezúttal is megmutatta, hogy kell telt házas bulit csinálni. Jóllehet, ez a Global Spirit Tour valójában egy hatalmas, világkörüli hakni, mégsem éreztem hakniszagot. Az volt a benyomásom, hogy ez egy tisztességgel, vérprofi módon letolt buli volt, ahol a Depeche Mode szívét-lelkét beleadva szórakoztatta az Aréna közönségét jó két órán keresztül.