Az 1960-as, ’70-es évek feminista mozgalmaitól kezdődően a női művészek elkezdték a művészet olyan formáit felfedezni, amelyet még nem határoztak meg a férfielődök. Egy új kifejezésmód nagyobb szabadságot ad a kísérletezésre, a precedensekhez való viszonyítás félelme nélkül.
Nehéz definiálni a performanszot, mint művészeti ágat, azonban, ha női képviselőire gondolunk rögtön Marina Abramović és Yoko Ono juthat az eszünkbe. Ugyanakkor a műfaj korai éveit Judy Chicago és Miriam Schapiro indították be a California Institute of Arts feminista művészeti programjával 1971-ben. A ’60-as évek erőszak-, és háborúellenes tüntetései mintájára itt jöttek létre először olyan közösségi performanszok és installációk, amely a nők társadalmi szerepének jelentőségét méltatták.
A következőkben öt olyan művészt mutatunk be, akik ebből az iskolából kinőve váltak napjaink meghatározó női előadóivá.
Ana Mendieta
Mendieta művészetét meghatározza a gyerekkorában átélt otthontalanság. 12 évesen Havana politikai instabilitását egy Iowa államban lévő árvaház biztonságára cserélte többezer másik kubai gyerekkel. A munkái sokat foglalkoznak a költözéssel, megkérdőjelezve identitást, nemzetiséget. Mendieta számára a saját teste lett az a horgony, amely mindig ugyanaz maradt nyelv, ideológia és az identitása változása közben, egyben kifejezőeszköze, amely például a Silueta-sorozatot is meghatározza. Ezekben az 1973-77 között készült munkákban Mendieta a saját testét imprimálja iowai és mexikói tájakba.
Ez számomra egy mód a gyökereim visszanyerésére
– mondta. Mára művészi hagyatéka óhatatlanul összekötődik korai halálával. 1985-ben Ana Mendieta lezuhant a harmincnegyedik emeleti lakásuk ablakából, amelyben Carl Andre szobrásszal élt együtt. Andre gyanúba került a nő meggyilkolásával kapcsolatban, de végül felmentették.
Adrian Piper
Piper polgárjogi aktivistaként hozott áttörést a női performatív művészetben. Munkái főként a rasszok és kultúrák keveredését fedezik fel. Egy utcai performanszában például bajszos afroamerikaiként vonult az utcára egy tipikus maszkulin viselkedést felvéve, amelyet videón és fotókon rögzítettek, később pedig különböző megjelenítései születtek grafikusan. A performanszot kísérő újságreklámok a saját tinédzserkori naplóbejegyzéseivel voltak megtűzdelve, így kívánva elérni a kettős célt: a személyes és a társadalmi interakció jelenlétét egyszerre. Piper magát elsőgenerációs konceptuális művészként és analitikus filozófusként jellemzi, noha 2005-től Berlinben él, több amerikai egyetem professzora is volt, jelenleg például a Harvardon is tanít.
Tania Bruguera
Mint kubai művész, hazája és az Egyesült Államok közt ingázva munkái a politikai reprezentáció kérdéskörét járják körül. Legismertebb performansza talán a Tatlin’s Whisper #6 (Havana version), amelyben a közönség tagjainak egy perc állt rendelkezésükre, hogy szabadon megszólalhassanak a színpadon, mielőtt a katonák lekísérnék őket.
Úgy gondolom, van valami érdekes a kubai és a többi szocialista ország művészetében. Ezekben a helyzetekben a művészet helyettesíti a kifejezés szabadságát, amely máshol az adott országban nem található
– mondta Bruguera egy 2017-es interjúban. A performanszot 2014-ben és ’15-ben is megpróbálta rekreálni, de mindkettő letartóztatáshoz vezetett.
Valie Export
Az osztrák Valie Export 1967-ben vette fel művésznevét. Waltraud Hollinger, született Lehner, ezzel az apja és a férje által ráaggatott identitástól akart szabadulni. Attól a pillanattól kezdve neve egy branddé vált, amely a feminista művészettel azonosítható.
A legkorábbi munkái provokatívak, amelyek a közönséggel való direkt kapcsolatot szorgalmazzák. A TAP and TOUCH Cinema című 1968-71 közt futó performanszában, amelyet 10 különböző európai országban adott elő Export egy mozifüggönyt függesztve teste köré meztelenül állt az utcán, arra biztatva a járókelőket, hogy fogják meg a mellét. Így nem a filmek által idealizált femininitás, hanem a valódi nő volt az, amellyel kapcsolatba kerülhetett a közönség. Egy másik performanszban pedig egy kísérleti mozi termén keresztülvágva ülep nélküli nadrágot viselve szembesítette nemi szervét a közönséggel.
Martha Wilson
Martha Wilson munkái a gender identitás és a szépségideálok világát kérdőjelezik meg. Videóiban és fotókon a kaméleon Wilson hagyományos háziasszonyból leszbikussá, transzszexuálissá vagy épp First Ladykké változik.
Mint nők, állandóan a társadalom elvárásainak kereszttüzében találjuk magunkat afelől, hogy kéne kinéznünk, mit kéne csinálunk és mit kéne gondolnunk
– mondja Wilson egy 2015-ös interjúban. Legutóbbi installációja a témában, a Martha meets Michelle halfway. Ebben Wilson Michelle Obamát személyesíti meg.
