Életet adni a mai napig egy megmagyarázhatatlan élmény, olyan utazás, amelyet meg kell élni. Bármennyire is nehéz vagy ijesztő. Mindenkinek más, de vannak hasonló tapasztalatok. A végén viszont szinte mindenki ugyanazt éli meg: a csodát. A Tünet Együttes eddig se félt a rendhagyó daraboktól. Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadásuk pontosan azt teszi, amit egy ilyen alkotástól várhat az ember: felszabadít.
Jó, hogy beszélhetünk róla
Burok. Annyi minden eszembe jut erről a szóról. Nem csak az anyaság, a védelem, hanem maga a szülés, és ami ilyenkor történik, történhet. Még nincs gyerekem, sokáig nem is gondoltam erre, de egyre többször éled fel bennem az anyaság utáni vágy. Ezért is feszengtem picit a székemben, miután beléptem a hatalmas, anyaméhnek berendezett színpadi térbe. Vannak darabok, amelyekben a nők szülnek. De azok mások.
Szabó Réka koreográfus a valódiságát fogta meg ennek a már-már leírhatatlan élménynek.
Pont ezért választott 4 olyan nőt előadónak, akik már átélték a szülést vagy hamarosan át fogják. És miért annyira aktuális ez a darab? Ennél szabadabbak talán még nem voltunk, valahogy mégsem foglalkozunk eleget az igazán lányeges dolgokkal.
Szabó végig „fogja a kezünket” az előadás során. Nem hagy bennünk kérdést. Egyszerűen csak bemutatja: így is lehet szülni.
Na, ki talál be?
Jó sokára helyezkedtek el az emberek a nézőtéren, közben a táncosok már négykézláb bemásztak a színpad közepére. Dányi Viktória, aki nem táncolt – hiszen ha a szemem nem csalt, már legalább a 8. hónapban volt –, fel-alá járkált. Ő töltötte be a közvetítő szerepét, aki nem csak magyarázott és humorosan kommentálta az eseményeket, hanem a táncosoknak is segített, a kezük alá dolgozott. Dányi, aki a koreográfus asszisztense is egyben, természetesen mozgott, magyarázott, hangja megnyugtatóan hatott.
Az a fajta harmónia lengte körül, amely általában csak az állapotos nők kiváltsága.
Mielőtt ténylegesen elkezdődött volna a darab, ámultan néztem a plafonról lelógó könnyű lepedőket. A színpad egyik végében apró lyukká szűkül az anyag, csak négykézláb lehet rajta keresztül közlekedni.
Az anyaméh tökéletes megjelenítése belülről. Ennél több nem is nagyon kellett díszletnek. A táncosok teljesen betöltötték a teret, és ahogy haladtunk előre, néhány ügyesen felhasznált eszközzel tették teljessé az összképet.
A letisztult színpadi képnek köszönhetően nem volt semmi, ami egy pillanatra is elvonta volna a figyelmem. Nem jó, ha a tér túlzsúfolt.
Amikor elcsendesült a nézőtér, Dányi szép lassan apró, kerek köveket helyezett el a táncosok előtt, középre pedig egy tölcsér alakú tárgyat állított, alá tányért tett. Nagyjából azért tudni lehetett, mi fog következni. Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda nagyon igyekeztek beletalálni a tölcsérbe, természetesen csak és kizárólag láb között hajították a kis köveket.
Mindössze néhány landolt a nézők lába előtt, végül Virágnak sikerült a győztes dobás. Vagyis megtörtént a „fogantatás”, és kezdetét vette az utazás.
Szétválik a test és a tudat
Nagyon komikusra sikerült a fogantatás ábrázolása, szerencsére a humor és az önirónia végigkíséri az előadást, ami egészen új aspektusba helyezi a szülést, a születést. Beindultak a hormonok. Aki komolyabban foglalkozik táncművészettel vagy rendszeresen jár táncelőadásokra, tudja, az egyik legösszetettebb művészeti ág. Úgy kell összerakni a mozdulatokat, hogy azok a legkomplexebb érzelmeket is kifejezzék.
Mivel a szülés önmagában egy összetett érzelemhalmaz, Szabó sem a tökéletes formára törekedett.
Ez adja a darab szerethetőségét.
Talán, aki nem szült, nem nagyon érti, mi történik a szereplőkkel. Az én fejemben is ott volt a kérdőjel: ennyire megváltozik a tudat, ennyi furcsaságon megy keresztül a test? Hiszek nekik, ők már átélték ezt az élményt.
Táncukban, mozgásukban, amit monológokkal is kiegészítenek, semmi mesterkéltség, semmi megjátszás nincs. A három nő beszéde szép lassan összefolyik. Egyszerre beszélnek, mozognak, tartok tőle, összeütköznek. De szerencsére uralják a teret, magabiztosan ugranak, csúsznak, pörögnek.
Ügyesen átalakítják a teret, piros fényben úszik a színpad. Minden táncos előtt egy kipárnázott sámli.
Miközben felváltva mesélik szülésélményeiket, a pici székek különböző tárgyakat jelenítenek meg: WC-t, asztalt, széket a vajúdóknak kialakított kórházi szobában.
Egyszerűen döbbenetes, milyen természetességgel, humorral átszőve meséli a három nő életük legnagyobb élményét. Bár a ruha rajtuk marad, mégis teljesen „levetkőznek” előttünk.
„Anyuka, ez nem az a hely, ahonnan vissza lehet fordulni”
Miután meghallgattuk, meg is nézzük, milyen lehet egy szülés. Táncban elmesélve. Virág, Dányi és Nagy felveszi az orvos és a bába szerepet, a sámlin ülve mondják az ilyenkor szokásos sablonszövegeket. Eközben Furulyás konkrétan eltáncolja hosszú órákon át tartó vajúdásának történetét. Mindent bevet.
A közönség egy emberként rázkódik a nevetéstől. Na, nem azért, mert annyira vicces látvány, ahogy nyög, ugrál, feszít, egy ponton megpróbál kiszökni, hanem mert a kórházi csapat elképesztően poénosan kommentálja a történéseket. Egymás szavába vágnak, beszédük természetesen hat. Furulyás jól veszi a fizikai kihívásokat.
Mozgása talán egy nagy káosznak tűnik, de ennél jobban nem illusztrálhatta volna a nehézségeket.
Végül Nagy vet véget a jelenetnek, hiszen „lehet ezt másképp is”. A mama-baba tornát sem kímélik, a paródiaszerű jeleneten ismét jóízűen kacagunk. Nem csoda, a táncosnő rezzenéstelen arccal mondja a látszólag értelmetlen, de annál komikusabb jógaszöveget. Virág és Furulyás tökéletesen követik mozdulatait. A táncjelenetbe Dányi is beszáll, de láthatóan nem győzi meg Földanya és Holdanya ereje. Felteszi a kulcskérdést: de milyen valójában, amikor kicsusszan a baba?
A táncosok pedig szabadjára engedik fantáziájukat. Olyan, mintha improvizálnának. Rólunk megfeledkeznek, de ez nem baj. Mindhárom táncos megmutatja, őket mire emlékezteti, amikor kibújik a kisbaba. Jönnek a tolások, csúszások, erőlködések. Játékukban nehéz bármi kivetnivalót találni. Hiszen saját történetüket táncolják el.
És akkor a magzat megfordul
A rengeteg vicces jelenet után elérkezünk a fordulóponthoz. Furulyás és Nagy összekapaszkodva alkotják az anyaméhet, miközben Virág magzatként mozog közöttük. A fények, a hangok, mind ezt a különös környezetet segítenek megjeleníteni. Egészen élethűre sikeredik a jelenet.
Virág alakítása annyira meggyőző, hogy egy pillanatra elfeledkezem a külvilágról. Törékeny, kislányos alkata, könnyed, hajlékony mozgása, ahogy egy pillanatra sem érinti a földet, nem ereszti a tekintetem.
Furulyás és Nagy egy percre nem engedik el egymást, hármuk teste egyszerre, ritmusosan mozog.
Az ámulatomnak a táncosnő földön koppanása vet véget, amikor az egyre szűkölő „anyaméhből” szó szerint kicsusszan a földre.
Már egészen elérzékenyülök, de nem sokáig, mert a táncosok zoknit húznak. De csak a fél lábukra. Szuszognak, sikítanak, erőlködnek. Mintha egy szülőszobában lennénk.
Kevés klasszikus értelemben vett zenei betétdal kíséri a táncosokat. Legtöbbször emberi hangot használnak, például a saját szuszogásukat vagy a szívdobogást. Eleinte picit ijesztően hat az óriási térben, de ennél jobb „kísérőzenét” nem választhattak volna az alkotók (Hammer Zsolt, Jávorka Ádám). Kreatív, ötletes.
A szülést és annak lehetséges velejáróit nem egyszerű megjeleníteni, de a látvány és az ügyesen komponált hangtechnika eléri hatását.
Egy pillanatra sem zökkenek ki. Nagyon tetszik, hogy az ábrázolásmód nem megy el a giccses irányába, mégis hűen tükrözi az alkotók mondanivalóját.
Örömtánc, avagy elfolyt a magzatvíz
A darab legnagyobb pozitívuma az építkezés. Nincsenek felesleges, elnyújtott jelenetek. Mindegyik előadó tisztában van vele: ők itt és most a szülés élményét szeretnék megjeleníteni. A fogantatástól odáig, hogy a baba a mellkasra kerül. Se többet, se kevesebbet.
Minden letisztult, az egyes tárgyaknak pontos helye és szerepe van. A táncosok öltözéke is ezt tükrözi.
Egyszerű ujjatlan póló, háromnegyedes nadrág, semleges színek. Valószínűleg a kényelem volt az elsődleges szempont. Várandósság alatt egy nőnek nyilván nem a kinézete a fontos. Mintha Szabóék is ezt üzennék a jelmez választással, Szűcs Editnek köszönhetően: mindegy, mi van az anyán, csak ne akadályozza a mozgásban.
Tünet Együttes: BUROK – A táguló idő összehúzódásai
A születésünkre nem emlékszünk, a haldoklásunkat már nem tudjuk majd elmesélni. A szülés hasonlóan elementáris határhelyzet – túl a valós téren és időn, kivé…
Már épp azt gondolom, vége a darabnak, amikor a táncosok feje felett kidurran egy vizes zacskó. A hatalmas víztócsában önfeledten csúszkálnak. Arcukon megkönnyebbülés. A hangszóróból hallatszik, ahogy elmesélik azt a szavakkal nehezen kifejezhető pillanatot, amikor gyermeküket először mellkasukra tették. Az elhangzott történeteken nehéz nem meghatódni.
Bár az élet egyik legtermészetesebb velejárója a szülés, mégis keveset beszélünk róla, a művészetekben még annyit se.
Szabó Réka darabja végre átlépett egy határt, amire már régóta szükségünk volt. Nem csak nőknek, férfiaknak is kötelezővé tenném. Nehéz bármilyen negatívumot felhozni a darabbal kapcsolatban. Egyrészt a saját élményt nem igazán lehet kritizálni, hiszen teljesen egyedi, másrészt pedig az egész előadás egyedülálló a maga nemében. Még sokáig a fülemben csengenek az elhangzott történetek.
Szereplők:
Táncos | Dányi Viktória |
Táncos | Virág Melinda |
Táncos | Furulyás Dóra |
Táncos | Nagy Csilla |
Alkotók:
Zene | Hammer Zsolt, Jávorka Ádám |
Dramaturg | Gábor Sára |
Látvány, kreatív technológia | Kiégő Izzók, Samu Bence, Terebessy Tóbiás |
Konzulens | Árvai György |
Fény | Szirtes Attila |
Jelmez | Szűcs Edit |
Koreográfus-asszisztens | Dányi Viktória |
Rendező-koreográfus | Szabó Réka |