Hogyan is adja át a posztmodern-korszak magányába sodródott nézőközönségnek saját tapasztalait Elia Suleiman? Lehet-e egy egész életutat szavak nélkül mozgóképben elmesélni? A mennyországnak kell lennie életrajzi ihletésű, keserédes börleszk alkotás erre tesz kísérletet, hogy aztán univerzális üzeneteket adjon át kiszakítottságról és otthontalanságról.
Tévelygők kézikönyve
A Mennyországnak kell lennie a Suleiman-életmű ötödik nagyjátékfilmje, ami a korábbi két alkotását – Divine Intervention és The Time That Remains – lezárva egyfajta összegző, számvető produkciónak tekinthető. Egyszerre melankolikus egzisztenciális dráma és sziporkázó humorral teli börleszk némafilm.
A tavalyi Cannes-i filmfesztiválon bemutatott film, ami végül a zsűri különdíját vitte el, történetét tekintve nem túl összetett. Arról szól, amiről a rendező élete is: kiszakított, otthont kereső, szekuláris palesztin művész útkeresése. Teljes mértékben életrajzi ihletésű. A főszereplő, akit a tőle megszokott módon ismét a rendező formál meg és ES-ként hivatkozik magára, egy Palesztináról szóló, Mennyországnak kell lennie című nagyjátékfilmhez keres produkciós irodát Párizsban és New Yorkban. Előtte még családi ingóságait felszámolja, majd felkeresi az Észak-Izraelben található szülővárosát, a palesztinok lakta Názáretet. Útja során azonban nem jár sikerrel, a film témája miatt csak elutasítást kap.
Párizsban nem elég harciasan palesztin, New Yorkban nem elég önkritikus a filmterv üzenete. Az utazás az a szál, amely révén az amúgy viszonylag egyszerű történet metautalások és szimbólumok sokasága révén új, univerzális értelmet nyer. ES útja során hihetetlen szépen és érzékletesen banalizálja identitáspolitikákra épült posztmodern világunk abszurditását.
Eközben pedig a nyugati világban földi Kánaánnak nevezett aprócska földterülethez való ragaszkodást mutatja be egyszerre humoros és szomorú adottságként. Valóban, Palesztina és Izrael a hús-vér valóság a palesztinoknak és izraelieknek, a nem épp kánaáni otthon.
Az a tökéletlen haza ez, amiről elmenekülve is csak szavak nélkül lehet beszélni. Ehhez a területhez ugyanis mindenki viszonyul így vagy úgy. Ahogy a humoros és keserédes jelenetek bemutatják, onnan származni, különösen pedig palesztinnak lenni, nem csupán egy nemzeti identitás, hanem politikai szerepvállalás is. És pontosan ez az a mások által történő identifikáció, amitől a filmbéli karakter és Suleiman is egész munkássága alatt is menekül.
Názáret, Párizs, New York
A verbalitást szinte teljes mértékben mellőzi, és a műfaját tekintve a börleszkek és a szatirikus, melankolikus némafilmek világa között helyezkedik el. Ennek a némaságba burkolózott lebegésnek, ami Suleiman védjegye, kiemelkedő funkciója van. A rendező ezáltal teremti meg, hogy egyszerre lehessen filmjének alkotója, főszereplője és nézője is.
Az örök szemlélődő a tökéletes idegen szemüvege révén kerül a vászon mindkét oldalára. Beszédes az az egyetlen jelenet, amikor a néma főszereplő egyetlen egyszer megszólalva annyit mond, hogy „Názáretből jöttem, palesztin vagyok”. Suleiman a bemutató óta több interjú alkalmával kiemelte, hogy bár nem hisz az államokban, sem a nacionalizmusban, de szembehelyezkedik azzal, hogy az Izraelben élő araboknak ne lenne palesztin kulturális kötődésük.
Ezzel együtt is a filmben lényegesen kevesebb a direkt politikai utalás, mint korábbi alkotásaiban. Noha egy sor partikuláris palesztin szimbólum sejlik fel a képkockákon, mégis a humor által és a főszereplő rácsodálkozó szemlélődése révén univerzális alkotással van dolgunk. Vontatottsága és némasága ellenére felkavaró a tematika, ami a posztkolonialista nemi és faji identitások banalitásának kiemelése mellett számos, sokunkat mardosó kérdést vet fel. A világ abszurditásának a globális érzése finoman, lépésről-lépésre kúszik Suleimannak köszönhetően a gondolatainkba.:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Mára az egész világ Palesztinává vált. Míg előző filmjeimben Palesztinát, mint a világ konfliktusainak mikrokozmoszát akartam megmutatni, most a világot próbáltam a palesztin konfliktus mikrokozmoszaként megfesteni[/perfectpullquote]
– fogalmazott ezzel kapcsolatban a rendező. Ez az a mozzanat, ami miatt most egy tévelygő, a világ abszurditását rezignáltan elfogadó palesztin művészember üzenetei aktuálisabbak, mint korábban.
Lost in Translation
Ami a színészi játékot illeti, a film egyetlen lényegi szereplője, ES tökéletesen hozza a szalmakalapos, kívülálló palesztin művészember karakterét. Szerencsém volt a film ramallahi bemutatóján saját szememmel látni az esetlenül, otthonos kultúrájában, rajongói körében is csak ténfergő Suleimant. Így értettem meg igazán, miért is hiteles tőle a tökéletes idegen megformálása. A mindenbe beletörődő palesztin karakter emellett mára toposszá vált a palesztin filmművészetben.
Így harcolnak a palesztin nők az egyenjogúságért – Vélemény
„Majd akkor válunk valódi nemzetté, ha versbe foglalhatjuk a női test szépségét” ( Mahmud Darwish palesztin költő) Az utóbbi hónapokban mind az izraeli, mind a palesztin közvéleményt jelentős mértékben meghatározta a női jogok kérdése. Az ügy mélységesen tragikus apropója egy huszonegy éves betlehemi lány brutális meggyilkolása volt.
Ez egyáltalán nem meglepő egy olyan közösség esetében, amelynél még az sem biztos, hogy létezik olyan terület a földön, ahol valóban otthon érezhetik magukat. ES keserédes némasága frappánsan mutatja be a világ kívülről szemlélésének életstratégiáját. Suleiman olyan bravúros jelenetekkel festi meg ezt a karaktert, mint az amerikai palesztinpárti filmbemutató, ahol a tapsvihar miatt nem jutnak szóhoz a jelenlévő palesztin rendezők.
A közelítések-távolítások dinamikájára építő operatőri munkával Sofian El Fani remekül teremti meg ezt a lebegő körbe csoszogást a világon, és egyben transzformálja a verbalitás funkcióját.
A filmben megelevenedő képi világról csak elismeréssel lehet szólni. A palesztin vidéki táj nosztalgikussága polaroidos hatások által elevenedik meg. Utóbbit remekül egészíti ki Párizs és New York utcáinak letisztultsága, mindez együttesen pedig csodás vizuális élményt nyújt.
Ezt az élményt fokozza a korábbi Suleiman művekből is ismert betétdalok, elvarázsolt vintage, arab muzsikák sokasága. A zenei háttér ilyen szintű személyessége nem meglepő, hiszen az Suleiman feleségének, a mára libanoni underground ikonná vált Yasmine Hamdannak köszönhető.
Aki rossz helyen lép félre, csúnyán megüti a bokáját – Filmkritika
Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyszekciójában induló darab azt állítja, hogy nem mindegy, hol dug félre az ember. Az izgalmas és szívszorító film arról mesél, hogy egy egyszerű félrelépés is végzetes következményekkel járhat. Adva van egy nős férfi és egy házas, kisgyermekes nő, akik megcsalják párjaikat egymással. Volt már ilyen az emberiség történetében.
Ezen audiovizuális élményéből kiindulva tényleg igazat adhatunk azoknak, akik szerint a valóban lényeges dolgok szavakká alakítva elveszítik relevanciájukat. Suleiman ezzel az egyedi képi meséléssel teremti meg a világra való rácsodálkozás élményét a vásznon. A dacos és egyben humoros testtartás az, aminek köszönhetően univerzális tanmesévé formálja partikuláris történetét.
A világ egy ellenőrzőpont
ES kívülállóságasokunknak ismerős lehet, amikor olyan abszurd események történnek velünk a mindennapokban, amelyekre képtelenek vagyunk rácsatlakozni. Nem kell ahhoz konfliktuszónából érkező rendezőnek lennünk, hogy azonosuljunk a film magányos főhősének tehetetlenségével.
Suleiman szerint mindannyian idegenek vagyunk ezen a földön, még pedig olyanok, akik keresik az otthonosat, a bizonyosat. Ténfergők, akik a számkivetettség helyett valódi otthonra vágynak.
A talány, hogy mit tehetnek azok, akik a világ körbejárása után arra jutnak, hogy végül is mindenütt ugyanaz az irracionalitás honol, mint ahonnan elindultak. A mostani történet szerint a világ sokunknak önmagában véve abszurd és idegen hellyé lett. Ez, a valóság és szürrealitás határán lebegő alkotás pedig 2020 kiszámíthatatlan tavaszára aktuálisabb lett, mint azt talán a bemutatón bárki sejtette. „Lassan minden ország egy-egy nagy ellenőrző ponttá válik” – nyilatkozta Suleiman a film kapcsán.
A MENNYORSZÁGNAK KELL LENNIE (előzetes) – 2020. február 20-tól a mozikban!
A Mennyországnak kell lennie francia-német-kanadai-katari-török-palesztin film Rendezte: Elia Suleiman A Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri különdíjával kitünt…
A palesztin mikrokozmoszban fellelhető rendkívüli állapot a maga társadalmi traumatizáltságával globális élettapasztalattá vált. A kérdés mára sokkal inkább az, hogy mi marad azoknak, akik előtt zárva marad a filmben is megjelenő názáreti templom ajtaja. Suleiman erre a választ a film legutolsó, egyébként eredetileg nem is tervezett jelentében adja meg a választ. A haifai palesztin LMBTQ-bárban a szekuláris fiatalok kulturális ellenállókként, a valódi otthon helyett illúzióként funkcionáló mikroközösségben maradhattak csak azok, amik szerettek volna lenni: élettel telik és szabadok.
