’90-es évek, Budapest. Nem volt olyan alternatív színházi csoport, amely ne akart volna eljutni A Fringe-re. Erről beszéltünk a kocsmákban, a próbákon, a házibulikban.
Persze, mindenki tisztában volt azzal, hogy gyakorlatilag megfizethetetlenül drága: ha van pénzed, ki tudsz bérelni egy helyet, de közönséget nem szerveznek, ha bevételt akarsz (és kritikát), akkor neked kell mindent finanszírozni. Ezért csak elvétve jutott el magyar csapat a világ legnagyobb „megmérettetésére”.
Nem tudom, milyen volt akkor. De tavaly, amikor zsebemben volt már a rendezői diploma, úgy döntöttem, mindenképpen látnom kell, mi történik Skócia fővárosában „SZÍNHÁZ” címszó alatt. Mázlim volt: a Total Theatre Awards (Totális Színházi Díjak) előválogatói csoportjába kerültem be, ami feljogosított arra, hogy több mint harminc előadást nézzek meg alig tizenegy nap alatt. Egy szóval tudnám jellemezni: elképesztő.
Edinburgh városáról gyakorlatilag mindent meg lehet tudni a Wikipédiáról, az általános információk itt mind elérhetők, és pontosak. Na jó, majdnem.
A lakosság mára elérte a hatszázezret, ebből kétszázezer lengyel, a városi legenda szerint. Mindenesetre, aki az angol nyelvtudását szeretné továbbfejleszteni, az ne jöjjön ide.
Az utcákon gyakorlatilag alig lehet angol szót hallani; egy-egy eldugott kocsmában, amelyek egyébként messze kedvezőbb árakon kínálják söreiket, talán fel lehet csípni az ízes beszédet, de őszintén, az sem oxfordi angol. Nagyon hálás lehet az a turista, akinek kedvéért a skótok valóban angolul kezdenek el kommunikálni. A gyors beszéd, az elharapott szóvégekkel, gyakorlatilag érthetetlen minden külföldi számára. Még az angoloknak is beletörik a fülük.
A város lakossága az augusztusi fesztivál ideje alatt megduplázódik. Csak azért nem triplázódik, mert az „őslakosok” nagyon nagy hányada elmenekül a városból erre az időszakra. Beszéltem egy bolttulajdonossal, aki a teljes üzletét elköltöztette a belvárosból, mert nem tudta feltölteni áruval: kocsival képtelen volt közlekedni a fesztivál ideje alatt. És vágyott egy kis nyugalomra is. És nagyon szeretett, hogy meglátogattam kicsiny boltját több mérföldre a várostól.
Persze, ne felejtsük el a pénzt: ilyenkor a bérleti díjak a hetedik mennyországba szöknek; csak példaként említeném meg, hogy egy belvárosi szobát (!) heti 500-600 fontért lehet kibérelni. Ez nyugisabb időszakokban azért majdnem kéthavi bérleti díjnak felel meg. És itt visszakanyarodnék az előadásokhoz.
A Fringe finanszírozási rendszere semmit sem változott: tavaly az egyik kollégámtól kérdeztem, hogy mégis mennyibe került neki elhozni az előadást a fesztiválra. Úgy, hogy tizenketten laktak egy háromszobás lakásban, utazással, terembérléssel, kajával együtt 6000 fontjába került a három hét összművészet.
Ami azért elismerésre méltó, mert gyakorlatilag minden nap fellépnek, talán heti egy szabadnapjuk van a színészeknek, és bár van vagy 600 helyszín (venue) kettő-három-négy színpaddal (space), azért beállásra körülbelül fél óra áll rendelkezésre, díszlettel, fénnyel, hanggal együtt. Egy-egy nap után a kiszolgáló személyzet hullafáradt, ennek ellenére mosoly fogad mindig mindenhol. Nem biztos, hogy őszinte, mert hatalmas pénzről van szó, de akkor is mosoly. Ha „kirúgnak” egy helyről, azt is mosolyogva csinálják, és hozzáteszik, hogy másnap, nyitáskor, nagyon szívesen látnak.
Nos, augusztus negyedikén éjfélkor, a fesztiválnyitó tűzijátékkal hivatalosan is elkezdődött az idei Fesztivál. Persze, megvolt a katonai parádé (Military Tattoo) főpróbája, és nagyon sok társulat már előbemutatózott (preview) féláras jegyekkel. Én ugyan nyertem egy páros belépőt az egyik legsikeresebbnek kikiáltott előadásra, de ez mit sem változtat azon, hogy eljutottam rá, és van szerencsém megosztani az élményt e sorok olvasójával.
Van néhány elképesztő dolog Edinburghban, amit a józan paraszti ész – mármint az enyém – képtelen felfogni. Az egyik ilyen a nyomtatott sajtó. Az ingyenes Metro heti 5 alkalommal jelenik meg, 40-60 oldalon, százezres példányszámban, akkora méretben, mint a magyarországi vezető napilapok többsége. És nem ugyanaz a tartalom, mint Londonban vagy Cardiffban, esetleg Bristolban.
Ezen kívül legalább öt kulturális programajánló magazin is az olvasók elé kerül, ingyenesen heti vagy havi rendszerességgel, átlag 80 oldalas kiadásban, legalább A4-es méretben. Komoly problémája akad annak – vagyis nekem –, aki mindegyiket begyűjti, és megpróbálja átolvasni, utána pedig szelektív hulladékgyűjtő módjára szabadul meg tőle.
Ezek mindegyike komoly film-, színház- és koncertkritikát, illetve beharangozót közöl. Néha megspékelik egy-egy Quentin Tarantino- vagy Matt Damon-nagyinterjúval (!). Mindezt csak azért írtam le, mert egy ilyen újság nyereményjátékán – amelynek a megfejtése Ukrajna volt (mármint, hogy ki nyerte idén az Eurovíziós Dalfesztivált) – nyertem két jegyet az Eurobeat című előadásra.
Az előadást egy arénává változtatott tornateremben adják elő, mondjuk, ezt valószínűleg csak én vettem észre, amikor megkérdeztem az egyik szervezőt, hogy merre találom a mosdót. A show a híres-hírhedt dalfesztivál paródiája, vagy az akar lenni. Zászlócskákat osztanak belépéskor, amit kilépéskor szigorúan vissza is kérnek. A hangulat megteremtődik, mindenki tapsol, éljenez. Moldova a házigazda, tíz ország döntőzik, és biztatnak a szavazásra, merthogy majd a nézők döntik el a győztest.
Tulajdonképpen szórakoztató, bár én úgy vagyok vele, hogy parodizálni akkor lehet valamit, ha tökéletesen birtokában vannak a képességeknek, és azt felnagyítva, eltorzítva adják elő (lásd a bohócokat).
Nos, többé-kevésbé vonzó férfiak és nők táncolnak, aztán énekelnek is valamiféle körfogásban, valamiféle koncepció szerint. Szomorú, hogy többségük jobb táncos, mint énekes. Kifogástalanul csak a svéd, marokkói, a vatikánvárosi, és a norvég előadó énekelt, a többieknél kicsit nehézkesen ment a hangnem eltalálása. Reménykedtem benne, hogy az Eurovíziós dalfesztivál legunalmasabb részét, az országonkénti bejelentkezéseket a pontszámokkal sikerül valahogy szórakoztatóvá tenni, de sajnos nem. Pontosan ugyanolyan unalmas volt, mint az eredetiben. Előbemutató lévén a technika is néha megtréfálta a színpadon lévőket, meg a nézőket is: elment a hang, leesett a mikroport, stb.
Szavazni a nézőknek is lehetett, körülbelül két percig, egy fontért smsenként. Elképzelhető, hogy egy nem létező szám volt, ezért végül senkinek nem kellett fizetnie – mondjuk, az elég drága jegyár mellett, nekem kicsit túl szemtelen húzás, nem is szavaztam –, de az mindenképpen felháborító, hogy ezek után semmivel sem utalnak arra, hogy mi történt ezekkel a szavazatokkal. Különösen elszomorított, mert ezzel reklámozzák az előadást: a nézők döntenek, hogy ki fog nyerni.
Összességében azonban egy könnyed, szórakoztató „előadás”, nem vár sokat a nézőtől, és a nézők sem emiatt kezdik el majd a filozófia könyveket bújni.
Valószínűnek tartom, hogy mi is jobban szerettük volna, ha lett volna időnk vásárolni egy pint sört vagy egy pohár bort, és azzal ülünk be a nézőtérre – kéretik nem megbotránkozni, ez a brit színházakban teljesen elfogadott szokás (a szünetekben történő kétségbeesett fagyi-vadászat, illetve fagyi-értékesítés egy külön fejezetet érdemel). A fociról van egy mondás: az a játék, amit huszonketten játszanak, és mindig a németek nyernek. Nos, ez egy olyan előadás, amit tizennégyen adnak elő, és mindig Marokkó nyer, függetlenül a nézőtéri szavazatoktól. A táncos-énekeseket ebbe a ruhába öltöztetik, a fénypultot így programozták be, no matter what.
Mindenképpen pozitívum az a finom pikantéria, ahogy Vatikánváros is szerepel a versenyben, nem lépi túl a jó ízlés határát, nem akar megbotránkoztatni. Történik némi utalás a nemzetközi és hazai politikára is, amin jókat derülünk. Kevés humor, még kevesebb gondolat, viszont rengeteg pénz van az előadásban; nálam így nem üti meg a mércét.
És akkor bevezetem az egyesült királyságbeli rendszert: itt minden kritikát csillagozással zárnak, és az alkotók betegesen rettegnek, hogy vajon hányat is kapnak. Öt csillag a csúcs. Nos, az Eurobeat nálam kettőt ér.
EUROBEAT
Beckman Unicorn and the Pleasance
Pleasance Courtyard, The Grand
2016. augusztus 3-29. között, 21.45-től (90 perc)