Kettős érzés maradt bennem az Algiers budapesti koncertje után. Egy elég sokszínű zenekarról van szó. Zenéjükben a punk és a gospel keveredik a neo-blues alapokkal, a new-rave és dark hatással, a tagok pedig egytől-egyig érdekes jelenségek a színpadon. Nemcsak hallgatni, de nézni is jó őket. Azonban a közönséggel való kommunikációban még van hova fejlődniük.
Először látogatott Magyarországra az Algiers, hogy az A38 Hajó színpadán bemutassa, mi is az a gospel-punk. A négytagú zenekar január 29-én érkezett Budapestre második, The Underside of Power lemezük promózásának céljából.
All power to the people – hirdeti a zenekar mottóját a színpadra, a dobok fölé kifeszített plakát. Pár perc múlva nyolc, mindössze néhány ember lézeng a Hajón. A DJ pult mögött Paul Wolinski motoszkál, pontban nyolckor a húrok, vagyis inkább a gombok és tekerők közé csap.
Algiers – “The Underside of Power” (Official Video)
From Algiers’ new album ‘The Underside of Power’ released by Matador Records and available now: http://smarturl.it/TheUndersideOfPower Directed, Produced & E…
A 65daysofstatic nevű angol instrumentális-experimentális rock formációból is ismert DJ-től egy szépen felépített egyórás szettet kap az a kb. egy középiskolás osztályt kitevő ember, akinek az érdeklődését valamennyire felkeltette. Kár érte egyébként, valószínűleg egy zenei fesztiválon az éjfél és a hajnali kettő közötti sávban nagyobb sikere lenne.
Profin megőrülni
Az Algiers négy tagja, a három atalantai származású zenész a nemrég a Bloc Party-ból ismert Matt Tong dobossal kiegészülve nem várakoztatta sokáig közönségét: röpke pár percnyi késéssel álltak színpadra. Üdvözlés és bemutatkozás helyett (vagy gyanánt) egy előre felvett monológot hallgathattunk meg a fiúktól, amiből a hangosításnak hála az első sorból csak címszavakat tudtam kivenni. Sebaj, ezután rögtön egy igazán lélekemelő-tavaszköszöntő számmal, a Death March-csal kezdenek – innentől már pontosan szól, minden egyes hang a helyén, még a hangfalaktól karnyújtásnyira állva is.
A koncert után fél füllel hallottam panaszkodni valakit az időnként túlhangosított, zajos hangmasszáról, de ez feltehetőleg a koncepció része volt, és szándékosan hangzott néhol torzítva vagy karcosan egy-egy hang. Ebben a játékban a főkolompost a faarcú gitáros, Lee Tesche alakítja, aki mindenből képes zenét csiholni. Egyszer egy hegedűvonóval hadonászik a gitárja körül, aztán egy kolompszerű valamit fog a kezébe, majd földhöz csap egy gitárt és azt taposva farag zenét.
Mindezt teszi annyira koncentrálva, hogy észre sem veszi, amikor a technikus cuccaira ráborít egy pohár vizet a nagy buzgalomban.
A többiek is sajátosan, de profin tolják a dalokat. Az énekes, gitáros és zongorista Franklin James Fisher nagyon szépen tud a színpadon szenvedni, megélni érzéseket és megőrülni, több dal végén teátrálisan térdre borul, máskor meg Jacksont idézi lépéseivel, a szintis-basszer Ryan Mahanon valami pszichedelikus révület lesz úrrá időnként, egyszerre csapkodja a billentyűket és rázkódik a ritmusra furcsa pózba csavarodva. Matt Tong a dobok és a haja mögül alig látszik ki, mígnem Lee Tescher kezében egy hegedűvonóval a beütőhöz lép és a két, látszólag összeférhetetlen eszközzel valami zajszerű zenét alkot – ekkor Matt arcára irányul a reflektor, aki tettetett közönnyel nézi végig a próbálkozást. Zseniálisan vicces!
Se puszi, se pá
A dalok pörögnek egymás után, három szám kivételével mind a második albumról van. Az egyes számok között nincs átvezetés, az Algiers nem fektet túl nagy hangsúlyt a közönséggel való kommunikációra. Lehet, úgy gondolják, a dalokban és dalszövegekben benne van minden, amit el akarnak mondani.
A koncert közepe tájékán becsúszik egy baki is, az egyik dalt elölről kell kezdeni, mert nem sikerült az énekesnek és a dobosnak összehangolnia a hangokat, elég lazán kezelik a hibát, ahogy a közönség is.
Az utolsó előtti dal, a címadó The Underside of Power alatt mintha végre megtörténne a nyitás, és egy darabig együtt tombolva biztatják egymást, hogy – ahogy az a dalban is elhangzik – a változás hamarosan megtörténik. A varázsnak hamar vége szakad, stílusosan a Time to go down slowly-val elhagyja a banda a színpadot. A visszatapsra nehezen másznak vissza, gyorsan letudnak még két számot, és agyő’, Budapest.
Nehéz az Algiers-re emiatt haragudni. Amit művelnek, az szimpatikus: érzékkel vegyítik a rendszerellenes, kiábrándult punkot a reményt sugalló gospellel. Komoly társadalmi-politikai problémákra hívják fel a figyelmet dalszövegeikben, és azt is el kell ismerni, hogy a csapat minden tagja érdekes jelenség a színpadon.
De az ember azért is jár koncertre, hogy valamiféle interakcióba kerüljön a zenekarral, többet meg tudjon róla vagy a dalok keletkezésének körülményeiről. Ez most itt kimaradt. Ennek az oka lehet az is, hogy az Algiers januárban és februárban kvázi egész Európát körbezenéli új albumával és már most elfáradtak a tagok ebben a hajcihőben – de ez mentségnek elég halovány. Máskor legalább egy Hello Budapest-et tessék kipréselni!